Észak-Magyarország, 1997. november (53. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-08 / 261. szám

MŰHELY 1997. November 8., Szombat o ják, az teljesen másról szól Amit ők csinál­nak, ahhoz nem kell szöveges információ, nem kell cím. Nem kell tudni, hogy Párizsban vagy Portugáliában készült, mert bárból ké­szülhetett volna... Illés Barna igazán sokmindenről. Kicsit „filmesek" ezek a képek. Olyan számomra az egész, mint egy filmetűd. Érdekel a film, de jobban szeretem, ha nem mozog a kép. Ha fotózok, mindig so­rozat csinálok valamiről vagy valakiről. Szá­momra soha nem úgy áll össze egy kiállítási anyag, hogy a képek teljesen különbözőek le­hetnek... Ez a történet erről a lányról szól, akit nagyon jól ismerek. Vannak benne uta­lások, amiket a befogadó persze nem tudhat. A csillagok például nagyon régi gyerekkori emlékek egy filmből... A sorozatnak hatvanas évekbeli hangulata van, talán cirkuszi jelle­gű, egy táncosnőről szól... Vagyis - háttérben a férfiakkal - a Nőről. Amennyire lehet, min­denfajta érzékenységet belevittem, de ugyan­akkor benne van a durvaság is: a sötét fel­hők, a képek kontrasztossága. Nem vidám vi­lágról mesél...” „A képeimnek leginkább a történetét tudom el­mesélni. Nem tudom, miért marad meg ben­nem, de minden egyes képnél pontosan emlék­szem, mikor csináltam, hol, hánykor... Ez a kép véletlenül született - volna, ha lenné­nek a fotóban véletlenek. De nincsenek. Csak idő van. Hosszabb-rövidebb, amennyi kell, hogy megcsináljon valaki egy képet. Még az is lehet, hogy másik nap, másik pillanatban ugyanerre a témára máshol találtam volna rá. A felvétel szilveszter előtt készült, december 31-én, egy húsbolt előtt, ahol annyira tele vol­tak áruval, hogy az utcára is jutott belőle. Hogy a kompozíció szélén a lány még éppen benne van, az már technika. Ki kell várni a megfelelő pillanatot...” „Ez a felvétel egy sorozat része. Budapest egyik legdurvább részén készült. Talán azért szeretem, mert nem az jön le róla, milyen való­jában a hely és a környék. Sokkal idillibb a kép. Mintha valami mediterrán hangulata len­ne. Én általában is kicsit líraibban állok min­denhez. Azt hiszem, az egész sorozat, illetve ez az egy kép is inkább engem, az én belső világo­mat tükrözi, nem pedig azt, ami valójában ott történik nap mint nap... Egy erkélyről fényké­peztem két hónapon keresztül ugyanazt a két sarkot. Amikor régebben megkérdezte valaki, hogy befejeztem-e a sorozatot, azt válaszoltam, igen. Ma már tudom, hogy ezt nem lehet befe­jezni. Onnan már nem tudok fényképezni, az albérlet volt. De keresek egy olyan helyet, ami az én belső világomnak is megfelelő, harmóniá­ban áll a látvány és amit meg akarok valósíta­ni. Nagyon érdekes, hogy ók nem tudnak ró­lam semmit, én külső szemlélőként mégis teje­sen belefolyok az életükbe azáltal, hogy pilla­natokat elcsípek belőle. Igen, leskelődés, de nem önmagáért való...” Mucsy Szilvia Sióréti Gábor Ő most csak képeivel képviselte magát A fotó­ról társai mondták el, hogy Albániában ké­szült Több kiállításon is bemutatta már az al­bániai sorozatot Az ottani életet szerette volna fotókon ábrázolni, nem dokumentatív jelleggel. Inkább az ország szépségét, és valamilyen szinten az ártatlanságát, érintetlenségét ke­reste, hiszen oda még nem gyűrűzött be a nyu­gat-európai életvitel.. Varga Györgyi „Bányató. De mondhatnám, hogy tenger. Vé­gül is a kép egy történet része. Talán külön is! megállná a helyét, csak akkor nem szólna „Ez pont egy sajtómunka alatt készült Székesfe­hérvárott Megmérgeztek egy kutyát Ez a szto­ri. Nekem illusztrációt kellett készítenem... De úgy gondolom, ez is abszolút beleillik az itt be­mutatott képeim sorába. Leginkább az fűzi össze a felvételeket, hogy amit ábrázolnak, az kicsit brutális. Ha ránézel, olyan, mintha egy vá­rosszéli galeri randizna. Még a pincsi is „kőkemény”. Nem beállított kép, bár azzal is pró­bálkoztam, de soha nem sikerült rendesen. Nem gondolom, hogy helytelen lenne a beállított (ri- portlképek készítése. A világ egyik leghíresebb képe beállított kép - Robert Capa: A milicista halála. És ez nem csökkenti az erejét. Lényegte­len. Itt már tényleg nem arról van szó, hogy do­kumentáljuk az eseményeket. Ez több annáL.” (Illés Barna, Mucsy Szilvia, Sióréti Gábor, Varga Györgyi és Varga Péter fotóit a Miskolci Galéria Kamaratermében december 7-ig tekinthetik meg az érdeklődök.) Képek és történetek Varga Péter Dobos Klára Fekete-fehérben fotóznak, ez abszolút jellem­ző rájuk. Mert másként látni fekete-fehérben, és másként színesben a világot.. A felsőfokú fotósokat képző Szellemkép Szabadiskola köti össze őket, bár nem jártak oda mind­annyian. Viszont mind az öten tagjai a Fiatal Fotóművészek Stúdiójában nemrégiben ala­kult autonóm riport-szekciónak. Nem feltétlenül dokumentálni szeretnének, bárfontosnak tartják, hogy a képek tükröz­zék a jelent. Mindannyian a fotózásból sze­retnének megélni, de ez nem könnyű. Egyikük fotóriporterként is dolgozik, de úgy gondol­Nyjlas Attila Majomház betonfalúk fémrúdsorok mélyen ülő tompa szemek néz a majom nem bújhatsz el rácsa mögé ipiapacs Fecske Csaba Nem több Mint aki börtönből jött meg, ülök magamban, hallgatok, mint üres gödörbe az esővíz, a világ a szemembe csurog. Elveszítettem valamit, ami talán sosem volt enyém, már csak a hegek látszanak az egykor fájt sebek helyén. Az élet nem több, nem kevesebb ezen a világon, mint élni ok. Vagyok, akár egy tócsa, amelyben megmártóznak a csillagok. Pázmándy László Hiányod homálya Halott óra a falamon, Újra felhúzni nincs miért. Bilincs fénylik a szavakon, Melyből sok a szívemig ért. Az üres ház falai között, Hiányod homálya szendereg. A bezárt ablakok mögött, Tegnapi nyugalmam elveszett. A csöndben járó gondolat, Lélek-ölő, önvádoló. Elkerül békés partokat, Már Orfeusznak áldozó. Megjöttél! -A halott órám ketyeg, Egy cellában is szabad vagyok veled. gyünk! Kicsit megszállottak. De hát a megszállottság, még nem tehetség, mint ahogyan a lelke­sedés és jóindulat sem pótolja a szakértelmet. Ezzel kapcsolatban persze van­nak sejtések; bizonyára ezért ígértek nekünk utóbb szakértői Gyarmati Béla Szószólóban M ár megint ezek a szlová­kok! - csóválom a fejem, a hír hallatán; tudniil­lik, a hegyi mentők nem vették jónéven, mikor a magyar hegy­mászók tragikus tátrai baleseté­nek helyszínére érkeztek a hazai segítségnyújtók. A sértett nemzeti büszkeség, (úgy nyüzsögnek itt a magyarok, mintha vissza akarnák foglalni a Tátrát) a szakmai önérzet? - vagy mi a fene motiválja az ilyen ellenérzéseket ? Hát életmentő ak­cióról van szó - vagy nem? Pár napon belül - mikor már kénytelenek vagyunk tudomásul venni lezuhant honfitársunk halálát - végre mikrofont kap itthon egy józan és okos ember, aki nem „lánglelkű magyar” - hanem ért valamit a dologhoz. A történet lényege pedig az, hogy a mieink - sajtómunká­soktól kísért - felvonulása tény­leg nem volt több, mint olyan haszontalan demonstráció, ami joggal bosszantja (bosszantaná mindenütt a világon) a valódi szakembereket. Ugyanis -, hogy a megszólaltatott némely kifeje­zését is idézzem - félcipőben és ölebnyi kutyával érkeztek a ma­gyarok, hogy felderítsék a ha­vas, jeges Tátra mélységeit. Mindez természetesen nem szó szerint értendő, de az iróniát nagyonis helyénvalónak érzem; a mieink felszereltségére és szak­értelmére való ilyesféle utalás nyilvánvalóvá teszi, hogy érde­mi segítségről szó sem lehet. Ezek után képzeljék el, a tátrai mentők első benyomásait... Bi­zony hozzájuk képest a mi szol­gálatosaink csak lelkes amatő­rök lehetnek. (És amennyire hasznos, mondhatnám megter­mékenyítő a művészetekben az amatőrök jelenléte - annyira káros a mindennapok gyakorla­tában, ha a mesterség ismerete nélkül nyúlunk valamihez.) Szóval a tátraiak ott születtek a magashegy lábánál; ismerik, mint a tenyerüket. De nemcsak topográfiailag ismerik - a hegy­ség természetével (szeszélyeivel, váratlan veszélyeivel) is tisztá­ban vannak. Együtt élnek vele minden évszakban, mióta az eszüket tudják; ehhez az együtt­éléshez akklimatizálódott sze­mélyiségük. Ezt az együttélést szolgálják a megszerzett szak­mai ismeretek, s az összes tech­nikai felszerelés, berendezés. S még így is nehezen birkóznak meg feladatukkal. Hát akkor mi a csudát akarunk mi odaát, akik már eleve hátrányos hely­zetben vagyunk, hisz’ magas- hegységünk sincs... Na ja, nincs nekünk tengerünk se, a múltko­riban mégis felajánlottuk szol­gálatainkat a mélytengeri olasz búvároknak. Miért? Mert magyarok va­kormányt. Most már ki-ki meg­ítélheti mennyire sikerült ezt az ígéretet beváltani. Jól van, tu­dom, hogy a dolog nem egysze­rű. Mert például Baja Ferenc egészen szakszerűen szedi a sze­metet a kamerák előtt, míg arról például fogalma sem volt, mi­ként válhat légneművé egy vod­kagyár. (Egyelőre csak a milli- ók-milliárdok spiritualizálód- nak - a határok nem annyira.) Miután a magyar Urában min­denre (és mindennek az ellenke­zőjére) találni szentenciát, egyik-másik honatya mostaná­ban gyakran felordít: Meddig lesz még úr a betyárság?! Helyes a bőgés, mert tényleg van betyárság, de vannak tételes tör­vényeink, s vannak bűnüldöző A bűnözőktől kevésbé félek, mint azoktól az emberséges em­berektől, akik gyógyítani akar­nak az orvosok helyett, igét hir­detni a papok helyett, nyomozni a rendőrök helyett, ásni a régé­szek helyett, újságot írni az új­ságírók helyett etc. S nem hiába félek, mert mind­erre bizony van lehetőség a cse­lekvési szabadságnak és demok­ráciának mostani szakaszában. Fogadom, hogy a magyar mély­tengeri búvárok miskolci vagy békéscsabai egyesületét - némi ügyvédi segédlettel - létre lehet­ne hozni. Talán még az ellen sem volna kifogás, ha gyakorló területül a Szinvát, illetve a Kö­röst jelölnénk meg. S ha vala­mely egyesület bejegyeztetett, akkor már minden lehetséges. Például olasz, spanyol, japán, angol satöbbi tengeri búvárok miskolci táboroztatása - to­vábbképzési céllal. Hogy elég a hülyéskedésből? Nem, nem annyira vicces ez. Az ország, a nemzet számos - és naponta felsorolt - gondjai kö­zött nemigen emlegetjük az önértékelési zavarokat. Meg kel­lene tanulni végre, hogy hol va­gyunk (geopolitikailag, gazda­ságilag, szociális, kulturális te­kintetben), s mik a lehetősége­ink. Mert különben előbb-utóbb ordító egérnek minősítenek ben­nünket. Persze a nemzet, a tár­sadalom absztrakció. Ennélfog­va nekem, neked, neki... kellene kellő önismeretre szert tenni. S e tekintetben csak teljesítőképes­ségünk lehet mérvadó. Sem pár­tállásunk, sem felekezetűnk, sem nemünk, sem nevünk nem számít. Jaj, dehogynem - sóhajtanak most megannyian. Hát ez a baj. Nem a sóhajtás, hanem hogy annyi minden módosítja (módo­síthatja) a teljesítményt. Népszerű színésznőnk, (akit nemcsak művészi, hanem politi­kai ambíciók is fű-tenek) megpá­lyázza az ország - sokak által - legjobbnak minősített színházá­nak igazgatói állását. Joga van hozzá. Mikor egy interjúban - a többi között - szó esik a pályá­zatról, az újságíró közbeveti: de hát a mostani igazgató a ma­gyar színházművészet meghatá­rozó egyénisége. Mire a hölgy: En is az vagyok! (Ugye ismerik a „Mondja maga is!” - viccet? Józsi bácsi azt mondja, hogy ő még mindig fér­fiereje teljében van - példáló- dzik 80 éves szomszédjával a 70 esztendős páciens. Az orvos vá­lasza: Hát mondja maga is!...) Ez eddig csak érdekes. Tragiko­mikussá akkor válik a helyzet, mikor a fővárosi önkormányzat döntésképtelenné válik a szín­házi direktor választásakor. Egy kitűnő társulat - az együt­tesnek nem mindegy, hogy ki: lesz a színház igazgatója - most izgulhat, hogy mi lesz a lobby­zás végeredménye. Talán még a kultuszminiszter is izgul? És ugyebár a nézőkről sem szabad megfeledkezni egy képviseleti demokráciában C soda-e, ha a sok, különbö­ző szintű és horderejű ökörködés láttán elragad bennünket a romantikus hevü­let:: AZ NEM LEHET, HOGY ANNYI SZÍV... Márai Sándor, fájdalmas lemon­dással, így felel erre 1950-ben: „Maradj, nyugodt. Lehet.” Csaknem egy fél évszázad telt el közben: mindenkinek, mindent talán mégsem lehet.. szervek is. Egyre inkább tapasz­talni fogjuk, hogy vannak! De a hályogkovácsokat, a jóindulatú dilettánsokat, a lelkes ostobá­kat, az együgyű megszállottakat nem fogja a törvény. (Ezért for­dulhat elő, hogy az önkéntes mentőket is menteni kell.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents