Észak-Magyarország, 1997. november (53. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22 / 273. szám
gggJ Könyv Versbiológia Antológiát összeállítani egyszerre hálás és veszélyes feladat. Szerencsés esetben valamely műhely, egy-egy nemzedék, stílusirányzat áttörését reprezentálhatja a vállalkozás, máskor a korral szinkronban, vagy az utólagos felismerés okán kerekedhetnek ki iro- dalomtörténetileg értékes kötetek. Általában még a jobb színvonalú gyűjtemények is véletlenszerű kiadói igények vagy olvasói elvárások kényszerére születnek, kötelező névsorolvasásokkal, elkerülhetetlen aránytalanságokkal, filológusoknak élvezetet nyújtó hiányokkal. Az S. Sárái Margit és Tóth László által szerkesztett Magyar költőnők antológiája már első pillantásra is az igényesebb kiadványok közé tartozik. Igaz, vállalt tematikájával egyetlen szempontot: a nőiség kritériumát érvényesíti szervezőelvként, s ezzel hallgatólagosan állást is foglal abban az ősi vitában, hogy léte- zik-e szuverén, esztétikai ismérvekkel jól behatárolható női irodalom. Holott a hagyományos női témák - a kötet reprezentációjában is megmutatkozik ez - a lírai formanyelv fokozatos absztrakciójával elveszítik forrásvidékük biológiai színeit. Az antológiának mégis határozott B'CtfiBÍ HŰT coxa. : A XX. század végén, amikor előadóművészet és üzlet olyannyira összefonódott, minden valamirevaló énekestől elvárják, hogy időről időre önálló lemezeket jelentessen meg, ezzel jelezve művészi fejlődésének mérföldköveit. A fiatal argentin tenorcsillag, Jósé Cura Puccini-lemezéről egy sokkal ismerősebb név köszön ránk: Placido Do- mingóé. Nem félreértés, ezúttal nem énekel - a Filharmónia Zenekart dirigálja. A két énekes találkozása azonban bizonyára nem véletlen. Mindketten a képzett énekesek közé tartoznak, mindketten zeneszerzést és vezénylést is tanultak,.s mindketten az amerikai földrészről indultak a világsiker felé. Kettejük találkozásának ihletett órája ez a lemez, s amit ez a két fantasztikus művész Pucciniről tud, meghallgatható e felvételen. Jósé Cura erőteljes, férfias hangja ha kell, kemény, ha kell, lágy, minden fekvésben fényesen szól, intonációja tiszta. Előadása az első perctől az utolsóig gazdag, érzelemdús és szenvedélyes, muzikális megoldásai finoman illeszkednek a zenei folyamatba. A lemez azonban nem csak nagyszerű Jósé Cura-ismertető, de felejthetetlen Puccini-kereszt- metszet is. A legnagyobb és legnépszerűbb áriák sorakoznak itt fel a Turandottól a fiatalkori Viliiig-időrendben visszafelé haladva. Ha Jósé Cura énekesi pályája méltó marad e CD-hez és művészpartneréhez, a század második felének legnagyobb formátumú operaénekeséhez, akkor ez a felvétel minden bizonnyal több lesz, mint egyszerű Puccini-lemez: a stafétabot átadásának művészi dokumentuma. (Erato) ★★★★★ Kocsis Gábor Magyarkohónak antológiája :<fc XxCMXiófMS Kí.Vx.) tartást és értelmet ad gondos irodalomtörténeti jegyzetelése és feszes kronológiája. Ezek révén akár kultúrtörténeti folyamatként, a női pszichikum és szemlélet időbeli változásaként is olvasható, a gyengébbik nem szocializációjának egyfajta dokumentumaként. Az is nyilvánvaló, hogy a női líra Dukai Takács Judittá) Czóhel Minkán, Kaffka Mar- giton ál Nemes Nagy Ágnesig Györgyei Géza Miskolcon élő író civil foglalkozását tekintve hírközlési tervezőmérnök. írásait eddig folyóiratokból, lapokból ismerhettük, valamint az 1987-ben megjelent Sárga cseppkövek c. meglehetősen visszhangtalanul maradt novellás- kötetéből, amelynek féltucat írását új könyve is tartalmazza. A „fülszövegben írja Köntös-Szabó Zoltán: „Györgyei Géza valamennyi írása átgondolt, karakteres munka. Többsége - néha mélyen a felszín alatt - csöppet sem szívderítő olvasmány. Azért (is) jó. Sajnos“... Áz abszurditásba hajló történetek szereplői közöttünk élnek, sorsuk, fájdalmuk, szerelmük könnyen megoszthatók, hiszen közös, bennünk is lakozó. Tradicionális epika a Györgyeié, hagyományosan bonyolított történetek követik egymást a jól szerkesztett kötet lapjain. A cselekményszövés érdekes, figyelmünk egy pillanatra se lankad. Györgyei nem él a modern irodalom bevett gyakorlatával, az idősíkok tetszőleges váltogatásával, nála idő és cselekmény lineárisan fut, elbeszéléseinek van eleje, közepe és vége. A valóságos élet van bennük megidézve nyelvileg pontosan, szociológiailag hitelesen. Az alakok plasztikusak, hús-vér emberek, akik nem a narrátor elképzelései, hanem az élet törvényei szerint működnek. Élnek. Györgyei elbeszéléseiből kiderül, hogy milyen volt élni az ő korában, miként az is, hogy milyen emberek éltek abban - ebben - a korban. Prózájának lüktető ritmusa van, nincsenek görcsös, nyögvenyelős mondatai. Dialógusai életszerűek, hol a cselekménybonyolítás, hol az atmoszférateremtés szolgálatában állnak. Az író ura a nyelvnek, noha nem zsonglőrködik a szavakkal. Jó gazdaként dolgoztatja őket. Summa summárum: egy tehetséges novellista színre lépését üdvözölhetjük. A Csodaszép kísértet nem lektűr, de élvezetes olvasmány. (Felsőmagyarország Kiadó, ára: 480 Ft) ★★★ Fecske Csaba A világsztárok körül kialakult kultusz olyanok érdeklődését is felkelti az éneklés iránt, akik ritka vendégei az operaházaknak. A három tenor közös lemeze rekord példányszámban kelt el, és most itt az újabb ajánlat, Luciano Pavarotti Greatest Hits (Legnagyobb slágerei) című albuma. A Carusóval, Giglive 1 egy szinten emlegetett tenorista az első, „komoly” CD-n kedvelt olasz és francia szerzőinek operáéiból énekel áriákat a világ legjobb zenekarainak és karmestereinek közreműködésével. A második, „népszerű” CD-n az európai és az olasz dalirodalom közkedvelt darabjait szólaltatja meg többek között Frank Sinatra társaságában. Pavarotti mindkét lemezen úgy énekel, ahogy a világ első számú tenoristájától elvárható, de a piaci lehetőségeket felmérő kiadó sem vádolható ala- muszisággal: ki tud karácsony közeledtével ellenállni az ilyen csábításnak? (DECCA) Joseph Haydn a zenetörténet legtermékenyebb szerzőinek egyike, szimfóniáinak, miséinek teljes felsorolására nem vállalkoznak a zenei lexikonok. Néhány műve a koncerttermek állandó repertoárdarabja, többükkel azonban csak lemezfelvételeken találkozhat a hallgató. Mint a Missa Sanctae Caeciliae, a Nikolaimesse, a Missa brevis és a Grose Orgelmesse című művekkel, amelyek most a Double Decca-sorozat jóvoltából váltak hozzáférhetővé. Tegyük hozzá: ismét, ugyanis a felvételek 1978-79-80- ban készültek a The Academy of Ancient Music zenekar és a The Choir of Christ Church Cathedral, Oxford kórus tolmácsolásában, Simon Preston vezényletével. Az előadás a régizene-játszás ama gyakorlatába illeszkedik, amelyik a darabok eredeti változatait szólaltatja meg korabeli hangszereken. A 150 percnyi, intim hangzású, szárnyaló zenéhez a magyaroknak is köze van, hiszen a Niko- laimesse Esterházy Miklós névnapjára készült 1772-ben. (L’OISEAU-Lyre) icicicirk T. G. V Kiváló Figyelemre méltó Közepes Gyenge Élvezhetetlen ★★★★★ ★★★★ ★ ★★ ★★ ★ vagy Kiss Annáig egyetemes költészetünk magasába kívánkozik. Az már aprólékos kutatásokat kívánna, ki mindenki maradt ki a lajstromból, az arányok pedig legyen a szerkesztő szíve-joga. Mindenesetre az utóbbi évtizedek alighanem elviselték volna a sematizmusban is járatos Csohány Gabriella vagy a komor proletársorsról tudósító Nádasdi Éva verseit. Takács Zsuzsa hiányát pedig végképp csak a költőnő elvi okokból való távolmaradásával tudjuk magyarázni. (Enciklopédia Kiadó) ★★★★ Pozderka Judit Video Rómeo+Júlia Shakespeare-t filmen megfogalmazni minden kor számára kihívás. A filmes adaptációk egy csoportja már a filmtörténet kezdete óta törekszik arra, hogy parafra- zálja Shakespeare freudi mélységű üzeneteit: Kauris- maki: Hamlet, az üzletember, Branagh: Hamlet; Sztatinay Sándor: Sok hűhó Emmiért; Martonffy Emil: Makrancos hölgy; Hughes: Joe Mach- beth; Locraine: III. Richárd. Természetesen a Rómeó és Júlia is eljut az átértelmezések ezen fázisához. A klasszikusan hű megfilmesítések után (Czukor György, 1936, Zeffirelli, 1968) a rendezők egyre meghökken- tőbben modernizálják e színpadi zártságú világot (Cayotte: Veronai szerelmesek, 1948; Zeffirelli: Végtelen szerelem, 1980; Buzz Luhrmann: Rómeó és Júlia, 1996). A legújabb változatban Luhrmann mindent idézőjelbe tesz, de nem ironikusan: a filmkeretben feltűnő TV-doboz narrátora a történetet wait disney-s mesévé alacsonyítja le. Az elhangzó Shakespeare-mon- datok legtöbbször üres citátumok, semmi közük a szituációhoz, a jellemhez, a sokszor öncélú képörvény- léshez, hiszen nincs is hagyományos dramaturgia. A popzenészeknek is megvan a maguk sorsa. A legendás Beatles együttes egykori dalszerzője és basszus- gitárosa, Paul McCartney 1990-ben felkérésre írta meg első klasszikus opusát, a Liverpool Oratóriumot, amely azóta a világ legalább száz zenekarának repertoárján szerepelt. Sorrendben hatodik műve, a Standing Stone (Kőoszlop) c. szimfonikus költemény ugyancsak felkérésre, az EMI kiadó fennállásának századik évfordulójára készült, és a napokban jelent meg reprezentatív kiállítású CD-n. McCartney klasszikus kalandozásainak pikantériája, hogy nem tud kottát olvasni és írni, így az anyag muzsikus barátai (Steve Lodder, John Harle, Richard Bennett, David Matthews) és a szintetizátorhoz kapcsolt számítógép segítségével nyerte el rögzített formáját. A 75 perces, négy tételes alkotás keretéül a szerző saját költeménye szolgált, amelyet a világ keletkezésével kapcsolatos hiedelmek és a brit szigeteket lakó kelták legendái ihlettek. McCartney- ra nagy hatást gyakorolt a zenének az ősi világban betöltött vallási és transzcendentális szerepe, illetve a magas rendű kultúrát tükröző, máig megmagyarázhatatlan rendben sorakozó kőoszlopokat körülvevő titokzatosság. Az emberiség eredetét, fejlődéstörténetét programszerűen feldolgozó, az életcéljáról meditáló Standing Stone szerkezetileg 19 önálló, sokszor ellentétes karakterű egység sorozatából épül fel. (A komponista bevallottan nem ért a nagyobb formák megszerkesztéséhez.) A Lawrence Foster vezette Londoni Szimfonikus Zenekar és Kórus odaadó tolmácsolásában egyaránt fontos szerep jut a hangszerszólóknak, a vokális hangzásnak és a zenekari játéknak. A stilárisan eklektikus mű - egyszerű, ritmikus témákat atonális textúra, majd filmzeneszerű passzus követ - a dallamra és az erőteljes érzelmi tartalmakra építve végig közVetlen hatásra törekszik, ám ezt olykor zavarba ejtően banális eszközökkel éri el. A Standing Stone-t az októberi londoni premier közönsége hatalmas ünneplésben részesítette, a The Times kritikusa azonban vegetáriánus hamburgerhez hasonlította. Ez a fogás kétségtelenül kevésbé ízletes, viszont garantáltan veszélytelenebb, mint az angol marha. (EMI Classics) ★★★ Túri Gábor Dramaturgiai s szervezőelv híján furcsa képi metanyelv egyvelegével kísérletezik / Luhrmann: hol a reklám beavatási, álmitikus hibrid képszabdalásával, hol a kísérőzenéből videoklipbe átforduló táncos érzéki repüléssel (Mercutio acid party- ja), hol a fegyelmezetlen kamera vitustáncával, hol a modipopos, túlvilágított díszletekkel. Vigaszunkra még találunk szép és kidolgozott megoldásokat is: Mercutio és Thybalt nyers, vad halála a forró tengerparttól a zuhogó esőig - valósággal a bűn lélektanilag részletezett folyamatának bravúros tablója. Mintha innen indulna el az érthetőbb mesélési mód, s a szövegek és képek kapcsolódása is valószerűbb. A sok műfajú zene tisztázatlan, eklektikus keverése csak megnehezíti a történet térben és időben való elhelyezését. Egészen egyedi viszont a színek kezelése: a vad és rikító külső pompától egészen a tompán visszafogott kékeszöldig. ★★★ Szűk Balázs
