Észak-Magyarország, 1997. november (53. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22 / 273. szám
Cseh Károly A karaván és a kutyák Ártóknak (meg)értőn Ugató kutyáink, köszönet: hangotoktól nem bóbiskolgat el, s útirányt sem vét a sivatagban fáradtan lépdelő karavánunk. Szertartás A vízágyúkkal kereszteltek és az áldásosztók: a szertartást Merőben másképp értelmezik. Serfőző Simon Azóta is Hagyta megfeszíttetni, egy fiát az Isten. Hűsítő esőt sem szórt, hogy kínjain enyhítsen. Hangja: az ég nem dördült, nem küldött villámot. Azóta is belengi por: közöny a világot. ,...keze alatt a szép csodák öltöznek fa-redőzetekbe faragott-vesett bibliák” (Weöres Sándor) Dobos Klára „Parasztmárvényból” faragja szobrait: szil-, dió-, tölgyfa veszti forgácsait a jellemformáló” baltacsapások nyomán.- Piszkos mesterség ez. Néha akkorákat köpök, mint egy gólya... - mondja Pólyák Ferenc fafaragó, akinek legfőbb alkotóeszköze a balta.- Bartók még nem került a baltám alá - jegyzi meg a tárlatnyitó után, ahol a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének hallgatói köszöntötték muzsikával. - Kodályt azonban már faragtam... És még mennyi embert! Hírest, mint Petőfit, vagy nemrégiben - Monokra - Kossuthot is.- Sokan mondták, nem fogom tudni szépen kifaragni Kossuthot. Én meg gondoltam, ha az Isten kezembe adta a szekercét, csak sikerül. Aztán meg akartam nézni, hasonlífe, hát alig találtam képet. Szégyen, hogy már olyan pénz sincs, amin rajta lenne. Az a kis kétszínű érme helyettesíti... Büszkén meséli, vittek tőle egy pásztorembert ábrázoló szobrot II. János Pál pápának. Faragott olyan keresztet is, amit a pápa megszentelt. Meg Mindszentiről is készített egy portrét.- Nagy vita volt: nem hasonlít. Izéitek vele, nem szépre faragtam. Mindszenti idős ember volt, olyannak is faragtam. Teréz anyát se tudod Madonnának faragni. Nem. A szépség az lelki, belső dolog. Ugyanígy nem szépek, inkább fáradtak, öregek a keze nyomán fából váló figurák.- Szomorú a magyar nép. Az igaz embereink, a becsületes, a szókimondó emberek, nem az a hazug banda, ott fent... Minden szobrot konkrét emberről mintáztam. Olyanokról, akik balladisztikus életet élnek. Mindegyikük egy-egy magyar népballada. Fából faragott balladák Fotók: Dobos Klára és Vajda János Megszenvedtek két világháborút. A nyomorúságukat, halálos fájdalmukat, szótlan emberségüket szeretném ábrázolni. Tudtam olyat ezek közül, aki nem tudom, hány gránátszilánkot viselt a térgyibe, hátába, k másiknak a lábát meg ágyúgolyó szakította le. És nem lett öngyilkos, amikor a magyarokról azt mondják, öngyilkos néíhzét... Á nagyapám száz évét élt. Már utoljára nagyon beteg volt, de élni akart, volt hite, reménye. A reményt akarom én is éltetni... Pólyák Ferenc azonban nem szomorú ember. Komoly dolgokkal is szívesen „komolytalankodik”. Meséli, most fáj a lába, mert nemrégiben rádólt egy szobor.- A saját szobrom agyon akart csapni - mondja, majd a rá jellemző hirtelenséggel újabb témába kezd. - A Kecskemét melletti tanyámon sok ember megfordult. Habsburg Ottó is meglátogatott. El is mondtam neki, hogy azért a tisztelt családja okozott némi keserűséget hazánknak. Ott volt a György is. Az esküvőjére már nem is hívott... De nemcsak hozzájöttek, ment ó is sokfelé.- Hallatom a hangomat a világon. Elmondom amerre járok, hogy a népművészetünk nagyon, nehéz helyzetben van. Soha még ilyen nehéz helyzetben nem volt. Pedig világszenzációt lehetne összehozni a magyar fafaragókból. Olyan erősek, olyan jók. Ennyi fafaragó nincs az összes kontinensen, mint itt. Sokan utánoznak minket. Én nem vagyok féltékeny meg irigy, elismerem az erdélyi székely fafaragókat. A székely kapukat a világon nem tudja más. Az egyedülálló. Rómábáh, még Washingtonban, meg mindenütt ott kellene lenniük. Akkor béke volna. A székely népművészek munkáinál meg a pásztorfaragásnál tökéletesebbet, szebbet nem tudok elképzelni. A mai ember soha nem fogja úgy megfaragni, én se, mint a régiek. Mert a hangulat, a lelkűiét, a szív, a hitvilág, a szellemvilág ma más... Ráadásul itt van a megrontott ifjúság. A sok amerikai televízió, film megteszi a hatását. És ez nem politika. A magyarság utolsó mentsvára saját hagyománya. A népimádság, a népmese, a népzene, Bartók, meg minden, ami magyar... (Pólyák Ferenc alkotásai a Miskolci Egyetem galériájában tekinthetők meg.) „Ön írta ezt a cikket - és ezzel a termettel! A cikkem jó volt, de a termetem ... Viszont vannak írók, akiknek a termetük jó, de a cikkük rossz...” Mikszáth szövege ez - még 1884-ből. A nagy palócot pedig azért idézem, mert most éppen nála vagyok amolyan szellemi szervizen. Hisz’ ha az autót le kell vizsgáztatni időnként, ami ugye nem megy javítás, karbantartás nélkül, bizony meg kellene a hírlapírót is fürkészni. (Feltéve persze, ha nem lesz időközben képviselő vagy egyéb potentát, mert akkor már úgyis mindent tud - hivatalból.) Mondom, Mikszáth Kálmánnál vagyok karbantartáson. Persze, lehetnék másutt - Krúdynál, Móricznál, Kosztolányinál, Má- rai Sándornál, vagy akár Ady Endrénél is. És ezzel még korántsem merítettem ki a lehetőségeket, mert a magyar irodalom jelesei szinte mindannyian hírlapírók (is) voltak. Szükségből? Mikszáth így felel erre: Az író a halhatatlanságnak dolgozik, a hírlapíró a holnapi napnak, de a holnapi nap bizonyos, a halhatatlanság bizonytalan.” Mikszáth persze újságíróként is halhatatlan. Vagy mondjuk inkább úgy: nem öregedett meg, azaz nem vált korszerűtlenné - 150 évvel születése, s csaknem kilenc évtizeddel eltávozása Után. 1869-ben (22 éves korában) jelent meg első hírlapi írása, s haláláig (1910) hű maradt a zsurnalisztikához. „Mert hiába, aki egyszer megkóstolta az újságírói kenyeret, édes az annak örökké. Ami a huszárnak a szeretője, lova és mundérja együttvéve, az nekünk a lap. A fészek, ahol csipogni kezdtünk, ahol a szárnyunk megnőtt.” A befutott író nosztalgikus emlékezése... A Nógrádi Lapok újdondásza, vagy Kákay Aranyos No 3 (ez volt álneve a Szegedi Naplónál) még alig élvezett polgári kényelmet, s hol volt még akkor a népszerűség... 1880- ban a fővárosba költözött. ,flát önre mit bízzak? Próbálkozzék meg a hírrovattal” - fogadta a fiatalembert a Pesti Hírlap szerkesztője. Bizony nem volt könnyű bekerülni Tisza Kálmán történelmi tarokkpartijába. Ferraris Artúr jól ismert festményén Mikszáth még a háttérben szivarozik; a lapjárás láthatóan Jókainak kedvez. Később aztán olykor maga a generális” - a nagyhatalmú pártvezér és miniszterelnök - kibicel Mikszáthnak. Ámbár az is igaz, hogy az író lapjait látva rendre így szólal meg: jobb volna, ha írnál! De Mikszáthot nem kell kapacitálni - ír ő úgyis. Mindent ír, s minden zsánerben figyelemreméltót. A regényeit, novelláit már megítélték az irodalomtörténészek, az esztéták - s megítélte az utókor. Engem most a hírlapíró érdekel; nála vagyok lelki, szakmai szervizen. Az újságírói produktumok könyve Emlékezések és Tanulmányok címmel 1957-ben látott napvilágot. Ezek az életmű rendkívül érdekes és mindmáig elhanyagolt részei - írja Rubi- nyi Mózes szerkesztő. Mikszáth maga keveset adott ki közülük. Egy filosznak azért jelenthet szellemi izgalmat a kötet, mert sok későbbi mű csíráit lelheti fel ezekben a rövid írásokban. Engem a hírlapíró megfigyelései, s emberkeresése érdekel. A Mikszáth tekintete, ami a terített asztal kenyérmorzsáit éppen úgy fürkészi, mint a lélek rejtett zugainak takargatott titkait. Megveti a gyorsaságra való lihegő törekvést”, de korának parlamentjéről többet megtudhatunk sorait olvasva, mint a mostani országgyűlésről a képernyő előtt. Minden iskolás fújja a róla szóló minősítését: Nevetve mondta ki a kényelmetlen igazságokat, Noha - mint írásaiból látom - Mikszáth ritkán nevetett. Legfeljebb mosolygott, s kicsit mindig fanyarul. Bodor pipafüst, kedélyes anekdoták? Nos, a füst, s a történetek aromája kesernyés. Mikszáth még regényeiben is ritkán öli meg hőseit (Fekete város), karcolataiban meg kifejezetten nobilis. De soha nem felmentő. Önmagával szemben sem. Ritkán háborog mások gyengeségein, de senkit, semmit nem dicsér kritika nélkül. S ezt is a maga módján teszi. Ilyesféleképpen: Ökör marad az ökör, ha Bécsbe viszik is. A következők pedig öniróniáját tanúsítják: „... megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vethet, amekkora lombja van.” Az ő korában még voltak nagy- lombú fák! Jókai, Eötvös Károly, Gyulai Pál, s gyönyörűen lombosodott Bródy Sándor életfája is. Megrajzolja Mikszáth valamennyit. Micsoda portrék, Istenem! De elég nagy árnyékot vetett Tisza Kálmán is - a maga 333 képviselőjével... Természetesen közülük került ki a pénzügyminiszter, aki - mint tudjuk - a Parlament éttermében reggelizett. Mikszáthnak erről szóló karcolatát - most a másfélszázados évfordulón - több képzőművész illusztrálta. Bizonyára érdekes alkotások. De lehet-e azt ábrázolni: „a kés és a villa bizonyos előkelőséggel horzsolják egymást...” Napjaink országgyűlésének üres padsorait látva a képernyőn szokásom megjegyezni társaságban: „Bizonyára reggelizik a pénzügyminiszter. ” Honosaim nemigen értik... A Diákkönyvtár sorozatában a Jó palócok, A tót atyafiak és a Beszterce ostroma ajánltatik az ifjúságnak. Hogy aztán mennyire válik személyes ismerősükké Filcsik, Bede Anna, a Péri lányok, vagy a boszorká- nyozó Galandáné - azt csak az Isten tudja. Viszont van egy szobrász, (a nevét nem jegyeztem meg, sajnos) neki minden bizonnyal Mikszáth mutatta meg a tündérszép palóc menyecskéket bokros kendőikben... Ha Balassagyarmatra vetődöm, mindig randevúzom a kis tér szoborba foglalt palóc szépségével, akinek ruhája alatt szinte rez- dülnek, mozdulnak a kemény domborúságok. De hát Mikszáth nemcsak honfitársait, hanem még Theodore Roosveltet (1858-1919) is megbabonázta. „Olvastam az ön regényét, a Szent Péter esernyőjét, s mondhatom, azóta ön az én kedvenc íróm” - így az USA 26. elnöke a „belletristával” való budapesti találkozáskor. Az író Kálmán fia (a későbbi miskolci főispán) s két szerkesztő a tolmács a félórás eszmecserén. Mondom: félórás! Mikszáth mégis megtalálja az elnökben a „belső embert”, miközben a képírók precizitásával rajzolja meg külsejét is. A készenlét, a jelenlét, a megfigyelés a fantázia - sorolhatnánk most a hírlapírói erényeket. Meg lehet ezt egyáltalán tanulni? És mindez mit ér, ha nem szolgálhat szabadon a szellem... Mikszáth a kiegyezés után kezdett írni, s még nem ért véget ama - persze ellentmondásokkal teli - boldog békevilág,, mikor örökre letette a tollat. írót még nem ünnepeltek úgy, mint őt - 40 esztendős jubileumán. Az 1910-es májusi újságok azonban nem.csak a tósztokat örökítették meg, hanem az író-képviselő rahói szavait is. íme: „Én, aki annyira szerettem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom, az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.” Nem várta meg, míg egészen beborul. Szerencsére bármikor felkeres hetjük; éjjel-nappal fogad ben-, nünket. Mostani találkozásunkról e szavakkal bocsátott utamra: „... ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. Gyarmati Béla Szószólóban