Észak-Magyarország, 1997. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

ggy 1997. Október 22., Szerda Kitettek az ablakba mindent, ami vörös Szíki Károly Rerm Oszkár régi egri család gyerme­ke, a Csallóközben született, Ekecsen. Apja öt nyelven beszélő rendőrtiszt, akit munkája miatt egyik városból a másikba helyeznek. így járja be az if­jú Renn Oszkár az Ekecs - Kispest - Vác - Miskolc útvonalat, hogy azután végleg megérkezzen Egerbe. Neve mára elválaszthatatlanul egybeforrt a város félmúltjával és történelemfor­máló jelenével. De arról is sokat tud mesélni, ami ’56 októberében Miskol­con történt, hiszen egyetemistaként részese volt az itteni eseményeknek. Kokárdák, börtönrajzok és levelek kerülnek elő táskájából, amikor az 1956-os forradalomról faggatom.- Gyermekkorom csodálatos volt. Édes­apám csallóközi lányt választott magá­nak, ily módon az egri rendőrtiszt Ekecs­“ re költözött egy rövid időre. Megszületé­sem után már hárman, majd húgommal- együtt négyen vándoroltunk helyről ' helyre, attól függően, hogy édesapámat- hova szólította kötelessége. A gyakori ' helyváltoztatás nem viselt meg, s azt mondom szüntelen: csodálatos gyermek­korom volt. Kalandos és szép. Engem a háború a Csallóközben ért. Vonatokban rejtőztünk, kukoricatáblákban bujkál­tunk, s amikor a háború vége felé Csehszlovákiához csatoltak minket, visszaszöktem Magyarországra. Vácra jártam a piaristákhoz, amikor 1947-ben apám úgy határozott: a kalandos életnek vége, visszaköltözünk Egerbe. Az x-es diák viszontagságai- Az új rend éber őrei, a „kommunista szűrő jó magyaljai” gyorsan kiderítették, hogy én x-es vagyok, afféle osztályide­gen, mert apám rendőrtiszt volt a múlt rendszerben. Továbbtanulásomat tehát megpróbálták feltartóztatni. Szándékuk nem sikerült, mert egy tanulmányi ver­senyen döntőbe jutottam, ily módon fel­vételi vizsga nélkül bekerülhettem a miskolci egyetem gépészmérnöki karára. Természetesen nem szűnt meg kapcsola­tom Egerrel. Röplabdáztam a Dózsa csa­patában, sűrűn visszajártam tehát. Az egyetem kosárlabdásaival pedig a mis­kolci sportéletben vettem részt. Jártuk az országot, figyeltünk és közben tanul­tunk, olvastunk is. Az egyetemi kollégi­um nagy kohója volt a fiatalságnak. Kü­lönböző helyről érkezett diákokat zsúfol­tak össze egy-egy szobába. Kicserélhet­tük tehát gondolatainkat, színházba, moziba jártunk és.kirándultunk. Közben szép lassan homogenizálódott a társa­ság, kezdtünk együtt gondolkodni, s ez törvényszerűen elvezetett a hazugság ta­gadásához, a hirdetett szocialista ideák és a gyakorlat közötti ellentmondás érzé­keléséhez. A tanulmányi szünetekben és a hétvégén hazalátogató diákok láthat­ták lesöpört padlásaikat, s visszatérve pedig „csodás” dolgokat hallgattak a marxista szemináriumokon. A miskolci egyetem forradalmára- A diákság október 19-től kezdődően or­szágos méretekben támadta a fennálló rendet. Miskolcon vezetőségválasztó taggyűlés volt az ötödéveseknél. A párt korábbi jelöltjei most buktak meg elő­ször. Új arcok, új erők álltak a fiatalok élére. Október 19-én engem is megvá­lasztottak küldöttnek. A 22-ére összehí­vott diákfórumon 1000 diák és 150 okta­tó, valamint a megyei KISZ és DISZ kép­viselői jelentek meg. Ott ült Grósz Ká­roly is, a megyei pártbizottság képvisele­tében. A régi rend őrei szem- és fiiltanúi lehettek annak a viharos hangulatnak, amelyben a forradalmi követeléseket megfogalmazták a diákparlament részt­vevői. Minden korábbi vezetőt, akik mél­tatlannak bizonyultak arra, hogy a diák­ságot vezessék, felszólították a lemon­dásra. A borsodi fehérkönyv is részlete­sen, elemzi az itt történteket - micsoda megtiszteltetés!- Fő feladatom az lett, hogy felvegyem a kapcsolatot az egri tanárképző főiskola METÉSZ szervezetével. Segítettük a lí­ceum tornyában felállított rádió műkö­dését, híranyagot és szakembereket küldtünk. Két rövidhullámú sávon an- gol-francia-orosz nyelven sugároztuk adásainkat, kapcsolatot tartottunk euró­pai rádiókkal is.- Csodálatos érzés volt látni azt a nyüzsgést, amely a líceumban fogadta az embert. Itt összpontosult a város forra­dalmi ereje. Telefonon tartottuk a kap­csolatot az ország valamennyi egyetemé­vel és stratégiailag fontos városával. Egyik szolgálatunk „egyenesben közvetí­tette” azt a színjátékot, amelyet az oro­szok Záhony körül rendeztek. Amikor er­ről értesültem, magam is elmentem Nagy Imréhez, hogy a valóságról tájé­koztassam. Andropov mosolyogva jött ki tőle, miután a csapatok kivonásáról nyi­latkozott Nagy lnnének. Mi pedig szün­telenül kaptuk a híreket: kétszeres cse­rélődéssel jönnek vissza az oroszok. Szembeszállni az oroszokkal?- A miskolci munkástanácsban megfo­galmazódott az a szilárd elhatározás,' hogy megszervezzük az oroszokkal szembeni ellenállást. Gyorsan alakult képviselőcsoportunk tagjai elindultak, Az egyetemi kollégium nagy kohója volt a fiatalságnak. Különböző' helyről érkezett diákokat zsúfoltak össze egy-egy szobába. Kicserélhettük tehát gondolatainkat, színházba, moziba jártunk és kirándultunk. Közben szép lassan homogenizálódott a társaság, kezdtünk együtt gondolkodni, s ez törvényszerűen elvezetett a hazugság tagadásához, a hirdetett szocialista ideák és a gyakorlat közötti ellentmondás érzékeléséhez. hogy feltérképezzék Észak-Magyaror- szág fegyver- és lőszergyártó üzemeit, így kerültem én a Bervába, a munkásta­nács vezetőivel az ellenállás esélyeikről tárgyaltam. A reális katonai ellenállás­nak ugyan kicsi esélye van - erre a kö­vetkeztetésre jutottunk a felelősen gon­dolkodó emberekkel együtt. Nyugat ma­gunkra hagyott ígéreteivel bennünket, s mi tehetetlenül vergődtünk azokban a napokban.- Az orosz mamut legázolta az orszá­got, de a diákságot nem tudták térdre kényszeríteni. Mert mi is történt például Miskolcon? - A hatalmukat visszaszerző kommunisták - újra a tankok árnyéká­ban - kitűztek az egyetem tetejére egy hatméteres vörös lobogót, pedig tudták: a diákságot ezzel felingerelhetik. így is történt. A hallgatók válaszként kifüg­gesztettek a diákszálló ablakába min­dent, ami vörös színű volt. Mi, tapasztal­tabb ötödévesek megéreztük, hogy ennek súlyos következménye lehet. Végigro­hantunk hát a diákszállón, hogy a kiló­gatott tárgyakat vegyék be. Mindenki csak nevetett, s azt gondolták, hogy bá­torságukkal megfricskázták a hatalmat. A puska, sajnos visszafelé sült el. Dél­után már meg is jelentek a teherautók és százszámra ugráltak le róla a felfegy­verzett pufajkások. Puskatussal beterel­ték a fiatalokat az előadótermekbe és a diákok nevét kezdték felolvasni. Köztük volt az enyém is. így csipkedtek össze bennünket, és vittek tovább a diákszálló első emeletére. Volt közöttünk professzor is és számos tanár, akiket 8-10 pufajkás legény azonnal „kezelésbe vett”. Gumi­bottal, puskatussal és rugdosással adták tudtukra, hogy ez már a régi-új rend. Közben bűzlöttek a pálinkától. Az út in­nen egyenesen a börtönökbe vezetett. Börtönévek pufajkásokkal- A Jancsó-filmekben már látott mód­szerrel „kezeltek” bennünket. Leszáll­tunk a teherautókról és a börtöncelláig vezető úton egy szakasz pufajkás előtt kellett elhaladnunk. És ütöttek, ahogy bírtak!... így kezdődött. Legalább két hé­tig nem szólt azután senki hozzám. Ez idő alatt a cellatársaim borogatták feke­tére vert hátamat. Hétszer hallgattak ki, s szerencsére közben csak egyszer vertek meg igazán. Valami fó-főmufti bejött, s így kezdte minden esetben: „de aztán be­széljen fijúcska, me osztá megin lesz dá- dá!” A határőrségi laktanya dohos pincé­jében újabb heteket töltöttem lucskos szénán-szalmán. Mellettem egy idős alez­redes feküdt, valódi második világháborús partizán, tan­székünk vezetője volt. Egy siheder hadnagyocska na­gyon kikészítette szegényt.- Mintegy 11 hónapig tar­tó vizsgálati fogság után 1957 végén két év börtönre és vagyonelkobzásra ítéltek. 1958 elején szállítottak el a váci börtönbe, ahol a követ­kező felirat fogadott: „Ma­gányzárka osztály, építtetett Krausz által, 1892-ben”. Be­löktek egy cellába, egy 4x2 méteres lyukba, az ablakot kívülről lefestették.- A nyomorúság mellett adatott nekünk egy szép nap is. Egy alkalommal ugyanis meglátogatta Tolnai Klári cellatársunkat, Darvas Ivánt A börtön személyzete kibo­rotválkozva, díszegyenruhá­ban várta a művésznőt, aki egy igazi antreval lépett be a kapun: hatalmas kalapban, gyönyörűen mosolyogva. Le­nyűgözte az egész börtönt.- Tél végéig maradtam Vá­cott. Áprilisban felraktak több társammal együtt egy „Rabomobilba" és egy alföldi munkatáborba vittek. Itt találkoztam Fü- zesy Ottóval, a kiváló hangú egri bonvi- vánnal, Olgyai Magda férjével. Együtt dol­goztunk a mezőgazdaságban, s laktunk a drótkerítéssel körülvett lágerben. Szabadság és sérelem- A börtönből való szabadulás csodálatos érzés volt, de a külső pofonok csak ez­után jöttek. A bélyeg, az „ellenforradal- már”-pecsét ott volt rajtunk több mint 30 éven át. Sem mérnökként, sem techni­kusként nem vettek fel sehova, még örülhettem, ha valaki segédmunkásként alkalmazott. Az élet különös fintora volt, hogy engem egy pufajkás, egy karhatal- mista szánt meg, bizonyos Indig Imre, aki ott volt az egri sortűznél december 12-én. 0 volt akkoriban a finommechani­kai gyárnak a főmérnök e- kerékpárjaví- tó műszerész végzettséggel -, és kegyet gyakorolt azzal, hogy felvett segédmun­kára. Mellén ott fityegett minden kom­munista ünnepen a „szocialista hazáért érdemérem”, amelyet bizonyára ’56-os hősi cselekedeteiért vett át.- A szívemben minden megalázás el­lenére sincs sérelem. Csak azt viselem nehezen, hogy akik a megtorlást vezet­ték, ávós csizmában rugdostak és gu­mibottal vertek, kínoztak, hogyan van bátorságuk most érdemérmekért kun­csorogni? Erre még kell egy kis idő, hogy megértsem. I dőnként meglátogatom a Kós-házban működő klu­bot. Akik idejárnak estén­ként, azok többségét az év­tizednyi ismeretség, a régi barátság ülteti egy asztal­hoz. Újságírók, tanárok, festők, főként nyugdíjasok, színházi beltagok, fiatal költők. Szerény magam olykor „vendégriasztóként" teszem tiszteletemet, az is­merőseim úgy ahogy elfo­gadnak, legfeljebb szem- hunyorításuk jelzi: eljárt feletted az idő, öreg, te is besorakozol kollégáid közé az „égi" szerkesztőségbe. Pedig akad még írnivalóm. Akkor is, ha az egyik, szin­tén nyugdíjas kolléga a ké­pembe vágta: ugyan mi az ördögöt akarsz te írni '56- ról, senki annyit nem írt a megyében a forradalomról, mint te, nem tudsz újat mondani, különben is un­ják a témát... Mindezekről a lillafüredi Palotaszállót bámulva me­ditálok. Kergetik egymást a gondolatok ebben a fellege­ket hajszoló októberi szél­ben. Jólesik nézni a zöldből puha barnába, itt-ott rikító rőt-vörösbe, sárgába kábult fákat, az egész színorgiát, a búcsúzó bükki rengeteget. Vajon tényleg ennyire fe­lejthetnek vélik az 1956- os eseményeket? - hasít be­Holdi JÁNOS lém a kérdés. A rendszer- váltás utáni kezdeti nagy fellángolást az utóbbi két- három esztendőben a kö­zöny, a fásultság igyekszik eltakarni. A napi gondok, a két-három havonta jelent­kező vaskos és fejbekólintó áremelkedések, már-már a tűréshatárt súrolják. Hiába igyekszik a mai kormány bizonygatni, nincs különö­sebb baj, az infláció csök­ken, a gazdasági mutatók felfelé kúsznak, csak türe­lem, jövőre javul a helyzet! - Hát csoda, hogy ebben az ígérgetős világban az emberek zöme elfordul mindentől, ami közügy?! Természetesen bőven akadnak, akik szívesen el­felejtenék, és igyekeznének még a hamuját is elseperni 1956 emlékének. Itt van például a már évek óta va­júdó világháborús és '56- os emlékmű ügye. Még 1993-ban, Csoba Ta­más polgármestersége alatt jött létre a Miskolc Város Elesett Hőseinek Emlékmű­veiért elnevezésű alapít­vány. A terv az volt, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfor­dulójára a Szanyi Péter szobrászművész alkotta makett alapján az emlék­mű megvalósul. Sajnos, ez csak terv maradt - részben anyagi okok miatt. Jöttek a választások, új erők kerül­tek hatalomra, az önkor­mányzatban is jelentős a kormánypártiak száma. Az­tán már kevésbé foglalkoz­tak az emlékmű ügyével, ami ugyebár érthető, hi­szen 1956-ról van szó! A Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) észak-ma­gyarországi területi szerve­zetének elnöke, Csorba Ist­ván elég gyakran próbálta megmozdítani az ügyet. Jellemző a dolgok meneté­re, hogy a TIB, az '56-os szövetség és a POFOSZ emlékmű-ügyben írt 1996. februári levelére a polgár- mesteri hivatal a mai napig nem válaszolt. A 40. évfor­dulóra ígért emlékműnek, de a munkák megkezdésé­nek sincs nyoma. A szürkülő, késő délután néhány sétálgatót maradás­ra bír Lillafüreden. Ők sem tudnak elszakadni a Bükk őszt lehelő, apró ködfoszlá­nyokat libegtető, hegyeket őrző fáitól, a gyérülő és szí­nesben pompázó leveleitől, a tündéri, lélegzetelállító, mesés tájtól, mint ahogy én sem. De nem tudok szaba­dulni az 1956-tal foglalko­zó gondolataimtól sem. At­tól, hogy egyre fogyunk. A tavalyi 40 éves évforduló alkalmával rendezett pol­gármesteri fogadáson jóval kevesebben voltunk, mint az egy évvel korábbin. Nemcsak mi, '56-osok tű­nünk el lassan, de az '56- os szervezetek is felmor­zsolódnak. Néhány év múl­va a fiatalok zömének csu­pán a mítosz világából vil­lannak fel az 1956-os ese­mények - ha egyáltalán fel­villannak! Az emlékezések is egyre hétköznapiasabbá ved lenek, sablonos témává válnak, egyre gyorsabban tűnnek el. Pedig az 1956- ban és 1957-ben fogant események történelmi je­lentőségűek. Emlékezni kell, sőt muszáj! Jó lesz nem elfelejteni azt, amikor Záhonynál a kivonuló szovjet csapatokat kísérő ezredes visszafordulva azt mondta: viszontlátásra! Néhány napja - negyvenegy év után - találkoztam egy emberrel. Ő 1957. március 7-én került a volt ÁVH Zsol- cai kapui épületének alagso­ri cellájába. Engem másnap löktek be ugyanoda. Félig agyonverve napokon keresz­tül figyeltük testünk színvál­tozásait, az akkor csehszlo­vák elvtársak baráti, interna­cionalista segítségként kül­dött kétvagonnyi gumibotjá­nak, a Kádár-kolbászoknak a nyomait. De nem sokat beszéltünk erről, ő a szaba­dulása utáni Canossa-járásá- ra emlékezett, én - közbe- közbe kotyogva - a maga­méra. Ültünk az asztalnál. Kortyolgattunk. Ő kólát ivott, én fröccsöztem, és néztük egymás megörege­dett arcát váltig bizonygatva: nincs gyűlölet a szívünkben, ami elmúlt, elmúlt, de felej­teni azt csak a sírban... s É rdekes, furcsa az este. Bár sötétbe borult a Bükk, a színek még ben­nem élnek: lilák, zöldek, kékek, rozsdabarnák, akár­csak a gumibotozás utáni testem árnyalatai. Egyre kevesebben Renn Oszkárt a miskolci egyetemről vitték a börtönbe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents