Észak-Magyarország, 1997. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-18 / 244. szám
Kilátó ___________________ K apkodtuk egymás szájából a szót, kiterítve a keresztöltéses asztalterítőre múltunkat, mint az öreg Horgos a krumplilángost a bokorra. II. oldal Dosszié _______________ Kinek mi jut eszébe e bűvös szó hallatán: menedzser? Kihívóan elegánsak, a legutolsó divat szerint öltöznek, ma roktelefonjukba titokzatosan pusmognak. III. oldal Múltidéző__________________ L akitelek után felgyorsult az idő. Mindenki kapkodta a fejét, mi lesz ebből Nem a lehetőségtől rettentek meg, hanem azt mérlegelték, hogy lesznek a szavakból tettek. IV. oldal Törékeny lét A hét embere I: Velkey László, a 70 éves professzor Szálóczi Katalin Nem volt könnyű rávenni a beszélgetésre. Végül csak megegyeztünk: a kerek évforduló alkalmából sem a gyermekegészségügyért folytatott tudományos munkásságáról, sem ja politikáról nem ejtünk szót: Noha Velkey László nemzetközi hírű gyermekgyógyász, az ország első gyermek- egészség-ügyi központjának alapítója, akit a rendszerváltozás előtt országgyűlési képviselőként is ismerhettek. De hát akkor miről, ha arról nem, ami csaknem egész életét betöltötte? Éppen a hiányokról: azokról a vágyakról, amelyek megvalósítására nem, vagy csak nagyon kevés ideje jutott eddig. Velkey László vágyai nem irreális álmok. Nagyon is valósak, melyek gyökerei a gyermekkorba nyúlnak vissza.- Ez volt az az időszak az életemben, amiről elmondhatom: semmi nem hiányzott belőle. Tizen voltunk testvérek, én a hetedik a sorban. Szereteten alapuló fegyelemben, rendben éltünk, s a népes családban mindannyiunknak alkalmunk volt megtanulni közösségben, a közösségért élni. Édesapjuk gimnáziumi tanár volt, egyben a ceglédi járás népművelési gondnoka. A munka mellett jutott ideje a családjára is.- Minden nagyobb gyerek felelős volt egy kisebb testvér tanulmányaiért. Apánk csak szúrópróbaszerűen ellenőrzött, s ha valamelyik kicsinél hiányosságot tapasztalt, azért a nagyobbat vonta felelősségre. A házi munkából is ki kellett vennünk a részünket. De ez nem jelentette azt, hogy ne maradt volna időnk a játékra, sportra, zenélésre - szinte mindannyian játszottunk valamilyen hangszeren - és olvasásra. Megjegyzem, hál’ Istennek akkor még nem volt tévé... Amint mondja, tízük közül heten élnek, valamennyiükre jellemző az aktivitás. Bosszankodik is rajta, hogy a sorozásnál manapság a fiatalok negyven százaléka bizonyul fizikailag alkalmatlannak a szolgálatra. Biztos benne, hogy ezt döntő többségük a saját, illetve szüleik életformájának „köszönheti”. És ezzel elérkeztünk a „hiánylistához”.- Fiatal orvos koromban jóbarátommal, évfolyamtársammal megegyeztünk: az első kéthavi fizetésünkből közösen vettünk egy lemezjátszót. Az első lemezünk is közös volt: Beethoven F-dúr románca. Miután Miskolcon letelepedtem, számos zenésszel kerültem közeli kapcsolatba. Meghívtuk őket a feleségemmel - akivel nemcsak a zeneszeretetben, de szinte mindenben egy húron pen- dülünk - a házunkba is, ahol rendszeresen vendégül láttuk a fiatal orvosokat. Rőczey Ferenc, a kitűnő zongorista szívesen vállalkozott egy kis zongoratörténeti előadássorozatra e bensőséges körben. De említhetem Regős Zsoltot is, aki az intézetben sok gyereknek szerzett örömöt kiskó- rusával. A feleségemmel részt vettünk minden hangversenyen - ha épp nem voltunk ügyeletesek. És bizony az is gyakran előfordult, hogy jó idő eltelt, mire át tudtunk hangolódni a napi munka után a zenére. Az otthoni zenehallgatásra is kevés idő maradt. A zene tehát az egyik A másik a sport.- A mozgásból sohasem volt hiányom, de a rendszeres sport lassacskán elmaradt az életemből. Fiatal orvosként még tagja voltam a kórház fiitballcsapatá- nak, amelynek Szigethy Jenő volt a betonvédelme. Néhány esztendeje még heti egy-két alkalommal elmentünk úszni Lombay Bélával, de aztán - hogy lebontották Tapolcán a sátrat - erről is „leszoktam”. Nemrégiben Máltán üdültünk, ott viszont kihasználtam az alkalmat. Időnként teniszezek még, de már csak alkalomszerűen. Velkey professzor szívesen emlékezik meg azokról az időkről is, amikor a Gyermek Egészségügyi Központ dolgozói - és családtagjaik - számára közös úszóversenyeket és kirándulásokat rendezett. Vallja: a verseny az, ami lelkesít, ami sportolási kedvre serkent. És összetartó ereje is van, akár a közös kirándulásnak, amire a három gyerek megszületése óta alig volt ideje.- Pedig fiatal koromban úgy ismertem a Bükköt, mint a tenyeremet, Az első gyerekünk születése előtt a feleségemmel - aki hét hónapos terhes volt - még húsz kilométeres túrát tettünk. Az erdőben való túrázgatás most már ritka alkalom a Velkey házaspár életében.- Évente összejön a „szűk” család: a testvérek és gyerekeik, természetesen feleségestül- férjestül, s azok gyermekei. Legutóbb száznegyvenketten voltunk. A „rendezés jogát” öt éve átadtuk az utánunk jövő korosztálynak. Ilyenkor ők már napokkal előbb felderítik a kiválasztott terepet, megtervezik a gyerekek számára körülbelül három, felnőttek számára tíz-tizenöt kilométeres útvonalat, kijelölik az állomáshelyeket. Aztán jöhet a tájfutóverseny! Szóval a harmadik a tájfutás, de már érintettük is a negyedik nagy hiányt, a családi együtt- létet.,- Úgy szoktam mondani: a feleségem három gyereket nevelt. Mert hát valójában ő nevelte fel őket, amellett hogy három szakvizsgás orvosként dolgozott. Amikor az első unokám megszületett, én akkor éreztem, hogy apa vagyok, s az utóbbi öt évben már azt is, hogy nagyapa. Most tudok már igazi jó kedvvel, teljes odafigyeléssel mesélni nekik. Ezzel persze nem értünk a sor végére, hiszen említhetnénk még az ötezer kötetes házi könyvtárat, mely rendezésre, rendszerezésre vár, az egyik nagynéni által megkezdett családtörténet folytatását, mely szintén eltökélt szándéka a professzornak, akárcsak az Avasi templom történetének megírása. A beszélgetésnek azonban határt szab az idő, az írásnak a terjedelem. A „pontot” a végére Velkey professzor teszi, ezzel a derűs mondatával:- Szóval: még élnem kell egy darabig! Én is ezt akartam mondani. Ember arc Bujdos Attila Szabó Iván vette a kalapját. Amikor ezeket írom, határozottan úgy néz ki: talán vissza se néz már többé. Elege lett a vezetőtársaiból. Emlékezzünk: a politikus, még MDF-es korában borzalmasnak nevezte a fórum tagságát. Úgy tűnik, a néppárti elnökség se különb. Ez persze igen olcsó éle, s mint ilyen, egyben mélységesen igazságtalan is. Sajnálom. Hiszen miért kellene cinikus megjegyzéseknek kísérnie, ha egy politikus végleg távozik a közéleti küzdőtérről. Miért ne hihetnénk, hogy őszinte a gesztus, kitüntetett a pillanat, amelyben valaki képes volt átlépni a saját árnyékát: a politikusnak (is) elege lett a politikából. Örülnünk kellene és szurkolni neki, érte: az Istenért, csak valahogy meg ne gondolja magát. íme, egy emberarcú ember: távozik, ha már nem képes a közjót szolgálni. És ki képes? Ki képes? Történt-e bármi az elmúlt években, amire jó szívvel mondhatnánk azt: haladás? jó, a politikusöltönyök már nem annyira rettenetesek, rikítóak, s kevesebben húznak fehér zoknit a vasalt nadrághoz. (Hol vannak már az állampárti idők vezetőinek egész mellet betakaró nyakkendői, bokalengői, mintás nejlonfu- szeklijei, letaposott kérgű cipői, egyáltalán: a VOR-elegancia?) Mintha beszélni is megtanultak volna ezek az emberek (a suk-sük úgyszólván teljesen eltűnt a köznyelvből). De a népboldogítók evolúciója feletti örömünk feledtetheti-e az új eszmék fájó hiányát? A nagy sorsok fájó hiányát. Ráadásul nem is annyira tökéletes még ez a fejlődés. Megint egyszer zsákutcás a magyar politika, elemi nézetkülönbségeket kezelni képtelen. Durcás gyerekek harca a játszótéri homokozóban a lapátéit és a vödörért. Persze minden működik: látjuk - ki merné ennek az ellenkezőjét állítani. Tagadhatatlan az is, hogy végre - nemcsak néhány történelmi pillanatra - szabadok vagyunk. Csak éppen a politikai szabadság nem volt képes világra segíteni az egyenlőséget (a testvériségről talán ehelyt szót se ejtsünk), még a lehetőségét sem. Be kell vallani: ezt nem is ígérte senki. Sőt. De titkon remélhettük, hogy ha új eszmék nem is lesznek, leporolódnak talán a régiek. Nem így történt, s talán ez is felelős azért, hogy nem látunk emberi arcokat. Ki gondolta, hogy nem habókos vénember Nagy László, hanem a jövőt látó poéta, amikor azt üzente az utána jövőknek: csókolja őket, ha lesz még emberi arcuk. Az az arc emberi, amelyiken még otthonos az érzelem - az öröm, a feszült figyelem, a mélységes megbántottság, a felháborodás. Az az arc emberi, amelyik mögött gondolatok cikáznak. Az elmúlt évek viszont kevesekben szabadítottak fel alkotó energiákat. Egyre több a túlélőgép - a hajnali buszon üveges tekintetű, a mán csüggő felnőttek utaznak. Minek örülnének? És ki kárhoztathatná őket magukba ros- kadtságukért? Megmondom, szerintem mi a közös élménye a mai korosztályoknak. A reménytelenség. Innen nézvést hihetetlennek is tűnik, hogy lesz jövő. A fülledt emberszagé levegőtől párás ablakon át nem látszik a holnap. Nehezen hihető, hogy lesz ez még jobb, hogy a szabadság elhozhatja azt a rendet, amelyben élni nemcsak érdemes, de jó és örömteli is. A csapdába esett vadak riadalma ez az érzés. Itt állunk tanácstalanul, árván abban a világban, amit akartunk, és amiből nincs visszaút (ne is legyen - mondjuk még mindig). Akire a sorsunkat bízhatnánk, éppen attól válik hitelessé, hogy nem akarja többé magára vállalni a sorsunkat. Aki magára venné, arra meg mi nem bíznánk. Szédítő rohanás ez a koromsötétbe, ismeretlen tájon. A gyeplő a lovak közé vetve. Ki tudja, hová ragadnak a vak éji ügetésben? Ki tudja: érkezünk-e bárhová? S ha igen, nem a levertség lesz-e úrrá rajtunk ott is?
