Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20 / 220. szám
„Kecf sa Slovák do sveta prezpoberal - „Elindultam szép hazámból" // Földönfutó szlovák és magyar atyánkfiái Nemcsik Pál A szabad költözködési jog birtokosaiként, a polgári társadalom hajnalán a vegyesajkú Felvidék nincstelenjei tömegesen kényszerültek a szülőföld elhagyására. Egzisztenciális kényszer motiválta a földnélküli Jánosokat, Janókat, hogy, hazát, és idővel szívet cseréljenek. Évente tízezrekre rúgott azok száma, akik a hegytetőről visszakiáltottak a Garam, a Mu- rány vagy a Sajó völgyében; búcsúszavukat visszhangozták, a hegyek, völgyek. A Híres, kis Magyarország sorsüldözöttjei, kiknek száma „másfél milliódra nőtt a költő szavai szerint, tartós lelkiismeret-furdalást okoztak a kor uralkodó elitjének. Az akkori hírlapírók a felelősséget a Felvidék Moloch-jára hárították, aki csillapíthatatlan étvággyal fogyasztotta a szép magyar és szlovák föld országlakosait. Róluk való megemlékezésem annak okán lát napvilágot, hogy a sorsüldözött szlovák és magyar népnek hol gazdasági, hol politikai okok folytán kellett görcsös ujjakkal megszorítani a vándorbotot és vándorútra kelni. Szinte egyidőben kényszerült V. Meciar hátrahagyni a madridi konzultációt, és Tóth Sándor rozsnyói magyar pedagógus is szertenézett a kétnyelvű bizonyítványok miatt, s „nem leié honját a hazában”. Amit máson látsz, magadra várd! - tanít a mondás. Szlovák magyar sorsközösség; közös sors, közös áldozat választási jelmondatoknak is beillenének. Én azonban csak a nagy társadalmi mozgásokról kívánok néhány emléket felidézni, és eloszlatni azt a hiedelmet, hogy a vándormadár ösztön nem ad magyarázatot arra, hogy a két nép fiai miért is járták be a fél világot, vagy tán az egészet is. Mindkét nép gyermekei a világban kóboroltak, mert a zord idő testi és lelki csapásokkal kényszerítette rá őket az otthon elhagyására. Ha vannak párhuzamos életrajzok kiemelkedő személyiségek esetében, joggal szemlélhetem a két szomszéd nép együttélésének immáron mara- thonit messze meghaladó pályafutását parallelnek. Példáim alapján Ri- chárd Wagner, ha munkásságának fénykora egy fél évszázaddal eltolódott volna, a Bolygó hollandi életútjának míves megéneklése helyett a vándorló szlovák és magyar hányattatását zenésíthette volna meg, már csak a Liszt Cosimával való kapcsolata miatt is. Nem lettek elődeink operaszereplőkké, népdalok, műdalok, balladák és anekdoták őrzik barangolásuk emlékeit. A kenyérszerzés okán szólunk először a szlovák és a magyar aratóbandákról. Az idén sokszor kényszerpihenőt tartottak a kombájnok, mert a felázott földre képtelenek voltak rámenni. A kézi aratót nem fenyegette ez a veszély. Eltűnődöm nagyrabecsült tanár kollégám, Varga József, a Miskolcon élő ózdi gimnáziumi tanár sorain, amikor így ír az élet változásairól: „Volt ennek a munkának valami különös varázsa, a velejáró fáradságon és verítéken kívül: a férfias erő büszke és becses próbatétele. Szinte többnek érezte magát minden arató, amikor nekifohászkodott, hogy a megtermelt .életet’ betakarítsa. Ez lassan már csak szép emlék! Ma a gépeké a szó. Ez a fejlődés rendje”. Figyelmet érdemel a szlovák és a magyar vándoriparosok országjárása. A drótos tót nemcsak az Alföld felé vette útját, hanem a monarchia valamennyi tartományát bebarangolta, és sokszor szembekerült a hatóságokkal, kik a magyar „kultúrfó- lény” veszélyeztetését látták személyében. A magyar focskos legény, a gömöri fazekas is magáénak vallhatta vándorlása során a sorstársak életét tükröző vers sorait: „Hej, vadludak vagytok, szegény drótos tótok, idegen országban szerte kóboroltok!” Ha a fazekas hazatért falujába, nem sok becsülete volt a papja előtt, aki lebecsmérelte a párbérben adott terményt. „Ez az imádságos, de Káin lelkületű nép nagy része szemetet, gazt, még annak is az alját hordja össze, amit az országot bújva-baran- golva fazékjaiért zsákjába össze- zagyvál”. A roppant anyagi gondok között élő nép, szlovák és magyar, legszegényebbje az első alkalmat megragadta, hogy az új élet reményében /elüljön a világ lovára”, kivándoroljon. * A kivándorlás ügynökeinek a XIX. század utolsó harmadában nem kellett propagandahadjáratot indítani- ok, özönlött a nép Amerikába. Amikor a szlovák Vaclav, vagy a magyar Vencel, átefan vagy István feltolakodott Hamburg vagy Fiume kikötőjében a hajóra, már együtt mentek az új haza felé. Türelmesen hallgatták egymás panaszdalait, ugyanaz az érzés töltötte el őket a dalszövegek különbözősége ellenére. Majd jöttek a biztató sorok az itthoniaknak: „Gyertek hozzám burd- ra!” - vagyis kosztra. Egyesek titkon mentek el, mint a lévárti Gergely Balázs, s csak később találták meg az üzenetet a nagy hóban: „Ezen az úton ment Gergely Balázs Amerikába!” A család megsínylette a családfő távozását, hacsak nem sikerült hamarosan kiutaznia utána. A kivándorolt férfiak többnyire itthonról kívántak feleséget venni. A szlovák legény, Joszkó fényképet is küldött, ami eljegyzés számba ment. A lány szülei kifogásolták Joszkó úri ruháját, s mondták, hogy másnak az arcképét küldte el. A lány mégis engedett a meghívásnak, és a küldött hajókártyával elvitorlázott Joszkóhoz. A szlovák és a,magyar családok a nagy olvasztótégelyben egy-két generáción keresztül még megőrizték népi azonosságukat, de az idő és a megváltozott társadalmi viszonyok felszárították a honvágy fakasztotta könnyeket. Az emigráció alkonya Csobánka, nyárvég, 1997 Tarapcsák Ilona Az emigráció alkonya - ezzel a címmel tartotta meg idei, immár nyolcadik augusztus végi cso- bánkai találkozóját a Szivárvány Kör. A jegyzetíró azonban gondolatban kérdőjelet tesz a cím után: - Valóban lezártnak kell-e tekinteni a magyar irodalomnak azt a korszakát, amely a történelmi Magyarország határain túl a XX. században született? Úgy gondolom, hogy nem. Teszem ezt nemcsak Mikes Kelemen okán, akinek művét ma is olvassuk, irodalom- és nyelvészprofesszoraink kutatják, hanem azért is, mert még nem kerültünk kellő időbeli távolságba a politikai eseményektől, még túlságosan elevenek azok a sérelmek, amelyek emberi sorsoknak szabnak utat. Szóvá tehetjük, hogy a rendszerváltással igazából nem talált egymásra a hazai és külhoni magyarság, hogy ma is emigráció, csak - egy kis irányváltással - nem politikai, hanem gazdasági jelleget öltött, hogy a hazavárás és visszafogadás gesztusai takarékosak voltak. Ha Mikes példáját tovább gondolom, bizony el kell fogadnom, hogy az emigráció vagy hazatér, vagy kihal. Egyébként nem lenne emigráció. Mivel azonban a magyar történelemben sajnálatosan gyakran megismétlődő emigráció utolsó nagy hulláma, az ’56- os éppúgy nem érte el politikai célját, mint a Rákóczi- vagy Kossuth-féle emigráció, azaz politikai menekült maradt addig, amíg a csoda magától megtörtént: a Szovjetunió, s vele az eszme magától összeomlott anélkül, hogy bárki leverte volna. Ez már alapvetően megváltoztatja a mai nyugati magyar emigráns státuszát. A szerencsétlen itthonrekedt szemében, aki ugyanabban a negyven évben a három „T” behatárolta szellemi termékek és a vasfüggöny ÉIIMIÉII mögül szamizdatban átcsúsztatott csemegék között, jó ösztönére hagyatkozva alakíthatta saját értékrendjét „ahogy sikerül” alapon, miközben a jövőjét rendre eladta részletfizetésre - lakásra, kocsira, életre - szóval ez a szerencsétlen itthonrekedt úgy véli, hogy az emigrációnak semmiféle alkonyáról nem lehet beszélni. Még rengeteg a tennivalója. Lehet persze csoportosulásokat, toposzokat, műfajkeveredést, hagyományőrzést, értékközvetítést és értékmegőrzést számba venni, sok mindenről lehet szólni, sőt kell is. Például arról, hogy a szellemében egységes, de földrajzilag és történelmében megosztott magyar irodalom soha ilyen mértékben nem gazdagodott idegen kontextusban, mint az elmúlt negyven évben Itáliától Albionig, az első kivándorlók Ohio államától Ausztráliáig. A magyart „a legkisebb világnyelvének tekinthettük (Czi- gány Lóránt kifejezése) egymástól távoleső országokban... S hogy mit fejeztünk ki önmagunkból ezen a csodálatos hangszeren Csobánkán? Faludy György sokszor megélt emigrációinak emlékeit (tanulságként az utókornak), Pomogáts tanár úr tudós szavaival az emigrációnak az egységes magyar irodalomban betöltött szerepét, Györgyei Klára elképzelt - megélt életútjában az emigráns életérzést, amolyan létösszegzést, s még számos megközelítését az emigráció alkonyának. E sorok íróját azonban - a sok okos hozzászólás közül - az Ausztráliából hazaérkező De- zséry András szavai segítették a megvilágosodásban. Számtalan olyan mozzanata, emléke, tapasztalata van a diaszpórában élő magyarságnak, amelyik a befogadó ország kontextusában érthető csak meg, de az egyetemesség érdekében kötelességünk nem hagyni, hogy elvesszenek. Lírai párhuzamok Cseh Károly horvát versfordításai elé Lőkös István A horvát poézis már a középkorban európai léptékű. S még inkább azzá lett a reneszánsz és a barokk virágzása idején. Petrarkistáik szinte mind a mi Balassi Bálintunk, a francia Pierre Ronsard s a lengyel Jan Ko- chanowski egyenesági rokonai. A romantika lírikusai is európai igénnyel gazdagították fakúráját, a szimbolisták, parnasszisták, impresszionisták meg már a közép-európai modern poézis nagy kórusában vittek egy-egy vezérszólamot. Antun Gustav Matos verseinek zeneisége a baudelaire-i magaslatokig szárnyal, a valóságlátás dolgában viszont Ady Endre rokona. A két világháború között Miroslav Krleza robban be egy verseskönyvvel ebbe a sokszó- lamúságba: a Petrica Ke- rempuh balladái című kötet olyanféle archaizálás- sal vált ki példátlan szellemi izgalmat a megjelenéskor, mint annak idején nálunk Ady kuruc- és Dózsa- versei. Ma már tudjuk: ebben az Ady-líra volt a mintája. Mellette persze felTin Ujevic nőttek újabb és újabb nemzedékek. Dobrisa Ce- saric, Dragutin Tadijano- vic, Gustav Krklec a század klasszikusai: verseik ott találhatók a modem világlírát bemutató német, angol, olasz és más nyelvű antológiákban. Ok hárman az expresszionizmus áradása idején és jegyében indultak, de mindhárman egyéni és sajátos utakat jártak. Eredeti költő mindegyik, még akkor is, ha olykor például Heine- vagy Rilke-reminiszcenciák is megszólalnak a versekben. Tadijanovic a legszebb falusi-paraszti témájú költeményeket írta meg a sza- badvers-alakzataiban, Ce- saric a lírai tájfestés a kötött formák mestere lett, a zagoijei Krklec pedig - ril- kei szenzibilitással, melankóliába hajló hangulatfestéssel - a gyermekkor s a zagoijei táj lírikus megjelenítője. És a maiak? A náluk fiatalabbak? Már ők is több nemzedékben számlálan- dók: Slavko Mihalic, Miii- voj Slavicek, Zvonimir Golob, Vesna Krmpotic lassan az idősebb generációt képviselik, s a náluk évtizeddel fiatalabb Ante Stamac is elmúlt ötvenéves. Ők is immár az „újabb” horvát líra klasszikusai. Intellektualitás, sokszínű, viharos ifjúság s a még viharosabb férfikor élményeit feldolgozó verseket ír- tak-írnak, melyekben ott van az egészséges, toleranciára is képes nemzettudat. A jelen válogatás - valamiképp - mindezt tükrözi s jól tükrözi. Sime Vucetic és Marin Franice- vic versei például éppoly klasszikus - esetükben már lezárult - életművet reprezentálnak, miként a ma kilencvenedik évében járó Tadijanovice. Stamac és Vesna Krmpotic s Katarina Mazuran? A század lírai kórusában egy-egy üde és tisztán csengő líri- kusi hang. Élmény, meditáció, szelíd rezignáltság szólal meg a versekben - a mindennapok apróságai, s a nagy dolgok egyaránt. Bár többször olvashatnánk s több s nagyobb válogatásban őket - megmutatva lírájuk teljes spektrumát! Költészetük artisz- tikuma van olyan érték, mint némely, agyonreklámozott, ám valójában középszerű, világnyelveken író pályatársaiké... Szép asszonynevek Renáta, Célia, Agrafena, Cecil, Hetén, Ofélia: szép asszonyneveim; fényes hazugságok, szerelmek, illatok, könnyek, szivárványok: száz színben átragyog éjek éjjelén mind, s kín, ha kiterílne, dalotok lesz mindig borom elixir je; telketek: gyönyör s kín, mézelő nevetek derűvel üdvözít, vagy sötétbe temet. Marin Franicevic Hamvadó nyár Odüsszeusz már közel a szirénekhez: becsukja szemét az égtáj előtt, mely felől erre hajózott. Vak pillanata nem nyűgözi le tengerészeit: látnak, álmodoznak hazai kikötőkről, asszonyaikról, és hangyáink ágyékuk egyre; mert zöldinek majd újra az ormok, ha épek maradnak lenn a gyökerek, s kopoltyúikkal továbblélegeznek a halak és a jövendő napokat betölti madarak szárny suhogása; habár mind sósabb lesz a tenger, s talán a tücskök is még panaszosabban siratják a hamvadó nyarat. Cseh Károly fordításai Szerzők: Cseh Károly költő, Mezőkövesd; Lőkös István irodalomtörténész, Eger; Nemcsik Pál zeneesztéta, Borsodnádasd; Tarapcsák Ilona tanár, Miskolc. Szerkesztette: Serfőző Simon Faragott-festett padtámla-betét. Karancskeszi, Nógrád megye