Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-20 / 220. szám

„Kecf sa Slovák do sveta prezpoberal - „Elindultam szép hazámból" // Földönfutó szlovák és magyar atyánkfiái Nemcsik Pál A szabad költözködési jog birtokosai­ként, a polgári társadalom hajnalán a vegyesajkú Felvidék nincstelenjei tömegesen kényszerültek a szülőföld elhagyására. Egzisztenciális kény­szer motiválta a földnélküli Jánoso­kat, Janókat, hogy, hazát, és idővel szívet cseréljenek. Évente tízezrekre rúgott azok száma, akik a hegytető­ről visszakiáltottak a Garam, a Mu- rány vagy a Sajó völgyében; búcsú­szavukat visszhangozták, a hegyek, völgyek. A Híres, kis Magyarország sorsüldözöttjei, kiknek száma „másfél milliódra nőtt a költő szavai szerint, tartós lelkiismeret-furdalást okoztak a kor uralkodó elitjének. Az akkori hírlapírók a felelősséget a Felvidék Moloch-jára hárították, aki csillapíthatatlan étvággyal fogyasz­totta a szép magyar és szlovák föld országlakosait. Róluk való megemlé­kezésem annak okán lát napvilágot, hogy a sorsüldözött szlovák és ma­gyar népnek hol gazdasági, hol poli­tikai okok folytán kellett görcsös uj­jakkal megszorítani a vándorbotot és vándorútra kelni. Szinte egyidőben kényszerült V. Meciar hátrahagyni a madridi kon­zultációt, és Tóth Sándor rozsnyói magyar pedagógus is szertenézett a kétnyelvű bizonyítványok miatt, s „nem leié honját a hazában”. Amit máson látsz, magadra várd! - tanít a mondás. Szlovák magyar sorsközös­ség; közös sors, közös áldozat válasz­tási jelmondatoknak is beillenének. Én azonban csak a nagy társadalmi mozgásokról kívánok néhány emlé­ket felidézni, és eloszlatni azt a hie­delmet, hogy a vándormadár ösztön nem ad magyarázatot arra, hogy a két nép fiai miért is járták be a fél világot, vagy tán az egészet is. Mind­két nép gyermekei a világban kóbo­roltak, mert a zord idő testi és lelki csapásokkal kényszerítette rá őket az otthon elhagyására. Ha vannak párhuzamos életrajzok kiemelkedő személyiségek esetében, joggal szemlélhetem a két szomszéd nép együttélésének immáron mara- thonit messze meghaladó pályafutá­sát parallelnek. Példáim alapján Ri- chárd Wagner, ha munkásságának fénykora egy fél évszázaddal eltoló­dott volna, a Bolygó hollandi életút­jának míves megéneklése helyett a vándorló szlovák és magyar hányat­tatását zenésíthette volna meg, már csak a Liszt Cosimával való kapcso­lata miatt is. Nem lettek elődeink operaszerep­lőkké, népdalok, műdalok, balladák és anekdoták őrzik barangolásuk emlékeit. A kenyérszerzés okán szólunk elő­ször a szlovák és a magyar arató­bandákról. Az idén sokszor kény­szerpihenőt tartottak a kombájnok, mert a felázott földre képtelenek vol­tak rámenni. A kézi aratót nem fe­nyegette ez a veszély. Eltűnődöm nagyrabecsült tanár kollégám, Var­ga József, a Miskolcon élő ózdi gim­náziumi tanár sorain, amikor így ír az élet változásairól: „Volt ennek a munkának valami különös varázsa, a velejáró fáradságon és verítéken kívül: a férfias erő büszke és becses próbatétele. Szinte többnek érezte magát minden arató, amikor nekifo­hászkodott, hogy a megtermelt .éle­tet’ betakarítsa. Ez lassan már csak szép emlék! Ma a gépeké a szó. Ez a fejlődés rendje”. Figyelmet érdemel a szlovák és a magyar vándoriparosok országjárá­sa. A drótos tót nemcsak az Alföld felé vette útját, hanem a monarchia valamennyi tartományát bebaran­golta, és sokszor szembekerült a ha­tóságokkal, kik a magyar „kultúrfó- lény” veszélyeztetését látták szemé­lyében. A magyar focskos legény, a gömöri fazekas is magáénak vallhatta ván­dorlása során a sorstársak életét tükröző vers sorait: „Hej, vadludak vagytok, szegény drótos tótok, ide­gen országban szerte kóboroltok!” Ha a fazekas hazatért falujába, nem sok becsülete volt a papja előtt, aki lebecsmérelte a párbérben adott ter­ményt. „Ez az imádságos, de Káin lelkületű nép nagy része szemetet, gazt, még annak is az alját hordja össze, amit az országot bújva-baran- golva fazékjaiért zsákjába össze- zagyvál”. A roppant anyagi gondok között élő nép, szlovák és magyar, legszegé­nyebbje az első alkalmat megragad­ta, hogy az új élet reményében /elüljön a világ lovára”, kivándorol­jon. * A kivándorlás ügynökeinek a XIX. század utolsó harmadában nem kel­lett propagandahadjáratot indítani- ok, özönlött a nép Amerikába. Ami­kor a szlovák Vaclav, vagy a magyar Vencel, átefan vagy István feltolako­dott Hamburg vagy Fiume kikötőjé­ben a hajóra, már együtt mentek az új haza felé. Türelmesen hallgatták egymás panaszdalait, ugyanaz az ér­zés töltötte el őket a dalszövegek kü­lönbözősége ellenére. Majd jöttek a biztató sorok az itt­honiaknak: „Gyertek hozzám burd- ra!” - vagyis kosztra. Egyesek titkon mentek el, mint a lévárti Gergely Balázs, s csak később találták meg az üzenetet a nagy hóban: „Ezen az úton ment Gergely Balázs Ameriká­ba!” A család megsínylette a családfő távozását, hacsak nem sikerült ha­marosan kiutaznia utána. A kiván­dorolt férfiak többnyire itthonról kí­vántak feleséget venni. A szlovák legény, Joszkó fényképet is küldött, ami eljegyzés számba ment. A lány szülei kifogásolták Joszkó úri ruhá­ját, s mondták, hogy másnak az arc­képét küldte el. A lány mégis enge­dett a meghívásnak, és a küldött ha­jókártyával elvitorlázott Joszkóhoz. A szlovák és a,magyar családok a nagy olvasztótégelyben egy-két ge­neráción keresztül még megőrizték népi azonosságukat, de az idő és a megváltozott társadalmi viszonyok felszárították a honvágy fakasztotta könnyeket. Az emigráció alkonya Csobánka, nyárvég, 1997 Tarapcsák Ilona Az emigráció alkonya - ezzel a címmel tartotta meg idei, immár nyolcadik augusztus végi cso- bánkai találkozóját a Szivárvány Kör. A jegyzetíró azonban gondolatban kérdőjelet tesz a cím után: - Valóban lezártnak kell-e te­kinteni a magyar irodalomnak azt a korszakát, amely a történelmi Magyarország határain túl a XX. században született? Úgy gondolom, hogy nem. Teszem ezt nemcsak Mikes Kele­men okán, akinek művét ma is olvassuk, irodalom- és nyelvészprofesszoraink ku­tatják, hanem azért is, mert még nem kerültünk kellő időbeli távolságba a politikai eseményektől, még túl­ságosan elevenek azok a sérel­mek, amelyek emberi sorsok­nak szabnak utat. Szóvá tehet­jük, hogy a rendszerváltással igazá­ból nem talált egymásra a hazai és külhoni magyarság, hogy ma is emigráció, csak - egy kis irányváltással - nem politikai, hanem gazdasági jelleget öltött, hogy a hazavárás és visszafogadás gesztusai takarékosak voltak. Ha Mikes példáját tovább gondolom, bizony el kell fogadnom, hogy az emigráció vagy hazatér, vagy kihal. Egyébként nem lenne emigráció. Mivel azonban a magyar történelemben sajnálatosan gyakran megis­métlődő emigráció utolsó nagy hulláma, az ’56- os éppúgy nem érte el politikai célját, mint a Rákóczi- vagy Kossuth-féle emigráció, azaz po­litikai menekült maradt addig, amíg a csoda magától megtörtént: a Szovjetunió, s vele az eszme magától összeomlott anélkül, hogy bárki leverte volna. Ez már alapvetően megváltoztat­ja a mai nyugati magyar emigráns státuszát. A szerencsétlen itthonrekedt szemében, aki ugyanabban a negyven évben a három „T” be­határolta szellemi termékek és a vasfüggöny ÉIIMIÉII mögül szamizdatban átcsúsztatott csemegék között, jó ösztönére hagyatkozva alakíthatta saját értékrendjét „ahogy sikerül” alapon, mi­közben a jövőjét rendre eladta részletfizetésre - lakásra, kocsira, életre - szóval ez a szeren­csétlen itthonrekedt úgy véli, hogy az emigrá­ciónak semmiféle alkonyáról nem lehet beszél­ni. Még rengeteg a tennivalója. Lehet persze csoportosulásokat, toposzokat, műfajkevere­dést, hagyományőrzést, értékközvetítést és ér­tékmegőrzést számba venni, sok mindenről le­het szólni, sőt kell is. Például arról, hogy a szellemében egységes, de földrajzilag és történelmében megosztott magyar iro­dalom soha ilyen mértékben nem gazdagodott idegen kontextus­ban, mint az elmúlt negyven évben Itáliától Albionig, az első kivándorlók Ohio államától Ausztráliáig. A magyart „a legki­sebb világnyelvének tekinthettük (Czi- gány Lóránt kifejezése) egymástól távol­eső országokban... S hogy mit fejeztünk ki önmagunkból ezen a csodálatos hangszeren Csobánkán? Faludy György sokszor megélt emigrációinak emlékeit (tanulságként az utó­kornak), Pomogáts tanár úr tudós szavaival az emigrációnak az egységes magyar irodalom­ban betöltött szerepét, Györgyei Klára elkép­zelt - megélt életútjában az emigráns életér­zést, amolyan létösszegzést, s még számos megközelítését az emigráció alkonyának. E sorok íróját azonban - a sok okos hozzá­szólás közül - az Ausztráliából hazaérkező De- zséry András szavai segítették a megvilágoso­dásban. Számtalan olyan mozzanata, emléke, tapasztalata van a diaszpórában élő magyar­ságnak, amelyik a befogadó ország kontextusá­ban érthető csak meg, de az egyetemesség ér­dekében kötelességünk nem hagyni, hogy el­vesszenek. Lírai párhuzamok Cseh Károly horvát versfordításai elé Lőkös István A horvát poézis már a kö­zépkorban európai lépté­kű. S még inkább azzá lett a reneszánsz és a barokk virágzása idején. Petrarkistáik szinte mind a mi Balassi Bálin­tunk, a francia Pierre Ron­sard s a lengyel Jan Ko- chanowski egyenesági ro­konai. A romantika líriku­sai is európai igénnyel gazdagították fakúráját, a szimbolisták, parnasszis­ták, impresszionisták meg már a közép-európai mo­dern poézis nagy kórusá­ban vittek egy-egy vezér­szólamot. Antun Gustav Matos verseinek zeneisége a baudelaire-i magaslato­kig szárnyal, a valóságlá­tás dolgában viszont Ady Endre rokona. A két világ­háború között Miroslav Krleza robban be egy ver­seskönyvvel ebbe a sokszó- lamúságba: a Petrica Ke- rempuh balladái című kö­tet olyanféle archaizálás- sal vált ki példátlan szelle­mi izgalmat a megjelenés­kor, mint annak idején ná­lunk Ady kuruc- és Dózsa- versei. Ma már tudjuk: eb­ben az Ady-líra volt a min­tája. Mellette persze fel­Tin Ujevic nőttek újabb és újabb nemzedékek. Dobrisa Ce- saric, Dragutin Tadijano- vic, Gustav Krklec a szá­zad klasszikusai: verseik ott találhatók a modem vi­láglírát bemutató német, angol, olasz és más nyelvű antológiákban. Ok hár­man az expresszionizmus áradása idején és jegyében indultak, de mindhárman egyéni és sajátos utakat jártak. Eredeti költő mind­egyik, még akkor is, ha olykor például Heine- vagy Rilke-reminiszcenciák is megszólalnak a versekben. Tadijanovic a legszebb fa­lusi-paraszti témájú költe­ményeket írta meg a sza- badvers-alakzataiban, Ce- saric a lírai tájfestés a kö­tött formák mestere lett, a zagoijei Krklec pedig - ril- kei szenzibilitással, me­lankóliába hajló hangulat­festéssel - a gyermekkor s a zagoijei táj lírikus meg­jelenítője. És a maiak? A náluk fi­atalabbak? Már ők is több nemzedékben számlálan- dók: Slavko Mihalic, Miii- voj Slavicek, Zvonimir Go­lob, Vesna Krmpotic las­san az idősebb generációt képviselik, s a náluk évti­zeddel fiatalabb Ante Sta­mac is elmúlt ötvenéves. Ők is immár az „újabb” horvát líra klasszikusai. Intellektualitás, sokszínű, viharos ifjúság s a még vi­harosabb férfikor élménye­it feldolgozó verseket ír- tak-írnak, melyekben ott van az egészséges, toleran­ciára is képes nemzettu­dat. A jelen válogatás - valamiképp - mindezt tükrözi s jól tükrözi. Sime Vucetic és Marin Franice- vic versei például éppoly klasszikus - esetükben már lezárult - életművet reprezentálnak, miként a ma kilencvenedik évében járó Tadijanovice. Stamac és Vesna Krmpotic s Kata­rina Mazuran? A század lírai kórusában egy-egy üde és tisztán csengő líri- kusi hang. Élmény, medi­táció, szelíd rezignáltság szólal meg a versekben - a mindennapok apróságai, s a nagy dolgok egyaránt. Bár többször olvashat­nánk s több s nagyobb vá­logatásban őket - megmu­tatva lírájuk teljes spekt­rumát! Költészetük artisz- tikuma van olyan érték, mint némely, agyonreklá­mozott, ám valójában kö­zépszerű, világnyelveken író pályatársaiké... Szép asszonynevek Renáta, Célia, Agrafena, Cecil, Hetén, Ofélia: szép asszonyneveim; fényes hazugságok, szerelmek, illatok, könnyek, szivárványok: száz színben átragyog éjek éjjelén mind, s kín, ha kiterílne, dalotok lesz mindig borom elixir je; telketek: gyönyör s kín, mézelő nevetek derűvel üdvözít, vagy sötétbe temet. Marin Franicevic Hamvadó nyár Odüsszeusz már közel a szirénekhez: becsukja szemét az égtáj előtt, mely felől erre hajózott. Vak pillanata nem nyűgözi le tengerészeit: látnak, álmodoznak hazai kikötőkről, asszonyaikról, és hangyáink ágyékuk egyre; mert zöldinek majd újra az ormok, ha épek maradnak lenn a gyökerek, s kopoltyúikkal továbblélegeznek a halak és a jövendő napokat betölti madarak szárny suhogása; habár mind sósabb lesz a tenger, s talán a tücskök is még panaszosabban siratják a hamvadó nyarat. Cseh Károly fordításai Szerzők: Cseh Károly költő, Mezőkövesd; Lőkös István irodalomtörténész, Eger; Nemcsik Pál zeneesztéta, Borsodnádasd; Tarapcsák Ilona tanár, Miskolc. Szerkesztette: Serfőző Simon Faragott-festett padtámla-betét. Karancskeszi, Nógrád megye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents