Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-05 / 155. szám

II ÉM-fiéfvége

Műhely

Július 5., Szombat

A „stószi remete”

(Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 38.)

Porkoláb Tibor

Fábry Zoltánnak, a „szlovenszkói” magyar irodalom kiemelkedő esszéírójának, publicistájának, kritikusának élete és életműve elválaszthatatlanul Stószhoz (ahogy írja: „a ma már Abaújba, a vízválasztó gerincvonulaton túl eső, valahai hét alsó-szepességi bányaváros egyikéhez”) kötődik. A Gömör- Szepesi-érchegység e „mánták lakta” kis bányásztelepülésén született 1897. augusztus 10-én, itt járt iskolába, majd a rozsnyói evangélikus gimnáziumban eltöltött éveket (1908-1915), a frontszolgálatot (1916-18) és a pesti bölcsészkari hónapokat (1918-19) követően haláláig itt élt. „Az én magányom - írja a Stószi előszó című esszéjében - az első világháború utófejezeteként mint kényszeradottság kezdődött. A frontokon szerzett ’tüdőcsúcshurut’ azzá fejlődött, ami: tüdőbajjá. Az egyetemet ott kellett hagynom: az orvosok azt mondták: a gyógyulás előfeltétele, biztosítéka: Stósz. Használjam ki a szülőföld ajándékát, adottságát: a levegőt, a fenyvesek ózonját, a nyugalmat, a csendet. Kihasználtam. Egy életen át szükségből erényt csináltam. Ez és ennyi a paradox magány titka. [...] Nincs ebben a magányban semmi Ember- feletti vagy szokatlan, sem heroizmus, sem hedonizmus, sem aszketizmus.”

A betegség által „lehorgonyzott” író azonban kitűnő célpontja lett a mitizáló tendenciáknak: a sajtó például a „stószi remete” epitheton ornans-szal ruházta fel. Stószi házával kapcsolatban is sok legendát kellett „lerombolnia”: „a riportok és beszámolók hol bogárhátú házikóról beszélnek, melynek oldalait a könyvek tömege majd kinyomja, hol vörös falu kúriáról. Tömzsi bányászházról is olvastam, pedig senki a családban nem állott kapcsolatban a bányával”. Egyáltalán nem meglepő, hogy az író szövegeinek, szellemi hagyatékának befogadása a (legendásított) írói biográfiának és topográfiának rendelődik alá. A Fábry-jelenségnek ezt a rendkívül tetszetős interpretációját persze (önkom- mentáijaival) maga az író is legitimálta. Végrendeletében például ezt írja: „az irodalmi közvéleményben személyem, művem és stószi létem eggyékeverődött. Stósz nélkül nincsen Fábry-mű és nem lehet Fábry- emlék. Stósz legenda lett, mert valóság volt. A jelzők ezt egyértelműen bizonyítják: a ’stószi mérték’, a ’stószi ablak’, a ’stószi őrhely’ a magyar irodalom és ezen túl a közép-európai kultúra fejezetcímei lettek [...] Stósz és a Fábry-mű realitását, egységét biztosítani kell, mint hagyatékot, mint elkötelező örökséget”.

A Fábry-féle exodus a „kollektív magány” termékeny állapotának, sajátos írói életformának tekinthető. Stósz nem egyszerűen alkotóműhely volt az író számára, hanem a „megszólalás” kötelességét (és méltóságát), a közösség iránt érzett felelősség vállalását középpontba állító írástudói etika szimbóluma is. Fábry a harmincas évek közepétől - osztályharcos frazeológiával és retorikával - hosszú és szenvedélyes harcot indított a „militarizmus”, a „barbarizmus”, a „parancsuralom”, az „imperializmus”, a „statáriális totalitás”, a „zsarnoki kizárólagosság”, „az antihumáA stószi Fábry-ház

num eszelős dinamikája” ellen. Egymás után láttak napvilágot az antifasizmus „korparancsára” épülő kötetei (például: Fegyver s vitéz ellen, 1937; Palackposta, 1960; Európa elrablása, 1966), 1946-ban pedig a magyar kisebbség jogfosztása ellen tiltakozott. (A vádlott megszólal című híres röpirata azonban csak 1968-ban, a Stószi délelőttök című esszégyűjteményben jelenhetett meg.) A zarándokhellyé váló „remetelakban” olyan életmű született, amelynek recepciója az írót „a szlovenszkói magyarság élő lelkiismeretévé”, a „vox huma- na prófétájává”, „az antifasizmus Paganinijévé” emelte.

Fábry Stószon, a nagyapa által építtetett százéves házban hunyt el 1970. május 31- én. A híres könyvtárszobában ravatalozták fel, majd Stósz főterén búcsúztak el tőle tisztelői. Koporsóját tűzoltók vitték a stószi temetőbe. Győry Dezső (aki pályatársának és barátjának sírjánál felolvasta az Ezért még érdemes élni című - Fábrynak ajánlott - költeményét) így számol be a stószi temetésről: „végtisztességére egybegyűlt, s együtt gyászolt négy ország, három anyanyelv: négyféle állampolgár - magyar, szlovák és szepességi mánta-német. Ravatala körül (az esőtől gyöngyös gyepen) a volt bányavároska Főterén - kordonnal, tűzoltósággal és díszőrségekkel zárt hatalmas négyszög közepén - száznál több szalagos koszorú s virág Szlovákia, Magyarország, a Vajdaság és Erdély fiaitól. [...] A ’remete- lak’-on gyászdrapéria, a koporsó fejénél díszsorban álló fekete és vörös zászlók lengtek [...] A jó másfél ezres Stósz ezen a délutánon kétszer annyi embert számlált, mint amennyien lakják”. Az író síremlékét Löffler Béla szobrászművész készítette. A halotti maszk alapján mintázott bronz Fábry- portré talapzatának felirata: FÁBRY ZOLTÁN /1897 1970 / „VOX HUMANA”.

Az író többször kifejtette: azt szeretné, ha háza, levéltára és (közel nyolcezer kötetes) könyvtára halála pillanatában „közvagyonná” válna. Végrendeletében is egyértelműen fogalmaz: „rokonsági jogon tehát senki vagyonom örököse nem lehet.

Fotó: Bujdos Tibor

Könyvtáram, ingatlanaim csak a szellem humanisztikus munkáját - a kultúra erkölcstőkéjét - szolgálhatják. [...] A legtermészetesebb dolog tehát, ha úgy rendelkezem, hogy könyvtáram és a hagyaték szolgálja továbbra is a szabad kutatást, a szellem erkölcsi tudatát. [...] Stószból, a házból nem sablonos múzeumi ’zarándokhelyet’ kell csinálni, de a könyvtár és levéltár fel- használásával élő kulturális gócot, melyet írók, kutatók használnak”. Fábry végül a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségét (CSEMADOK) tette meg szellemi és anyagi javai „általános örökösének”. A CSEMADOK - az író végakaratának megfelelően és Balogh Edgár közreműködésével - ki is alakította a Fábiy Zoltán Emlékmúzeum koncepcióját: „a FZEM nem helyezhető el másutt, mint éppen Stószon, az író házában konzerválva a munkahelyet, könyvtárat és levéltárat. Minden átszállítás, megbontás, a környezetből való kiragadás eredetiségétől fosztaná meg a jövendőbeli Fábry-kutatást, melynek szüksége van az írótól elválaszthatatlan stószi ’remete-élet’ különleges összhangjára. Megőrizendő a bensőség és a ház, a bejárat és az udvar, a környezet ’műemlék-együttese”’. A helyreállított (és a kutatók számára vendégszobákkal bővített) Fábry-házat 1975- ben nyitották meg a látogatók előtt. Az emlékházban igyekeztek mindent az író halála előtti állapotban megőrizni: „a szobában könyvek ezrei, a nagy inspirátor, Ady szoborportréja [...] Jegyzetekkel teli íróasztal, két rekamié, néhány szék, ezüstös színű régi vaskályha - nagyjából ennyi a szoba berendezése. A másikban [...] szintén ezernyi könyv s berámázva Rozsnyó város tanácsának oklevele arról, hogy az egykor ott diákoskodó Fábry Zoltánt 1967-ben, születésének 70. évfordulóján, a város díszpolgárává választották”. Az emlékház homlokzatát szintén a Löffler-féle Fábry-portré és egy bronz emléktábla díszíti. A magyar és szlovák nyelvű tábla felirata: 1897 - 1970 / EBBEN A HÁZBAN ÉLT ÉS DOLGOZOTT / FÁBRY ZOLTÁN / MAGYAR NEMZETISÉGŰ / ANTIFASISZTA ÍRÓ.

Fecske Csaba

Damaszkusz felé

egy útkereszteződés előtt tilos jelzésnél megállt és nem jobbra nem balra a r á

j

á

z

s

s

i

V

fordult

Lesz idő

Valami végétért mit ígért a kezdet láthatta-e a célt aki belekezdett

Az üres terepen lám a semmi dőzsöl készül a szereplők szobra levegőből

Kezd új történetet az idő nélkülünk hűlő emlékezet mélyére szédülünk

Cseh Károly

Fent a fényben

„Und doch ist Einer, welcher dieses Fallen unendlich sanft in seinen Händen hält.”

(Rilke)

S valaki mégis végtelen szelíden e hullást is a kezében tartja.

Árvalányhaj leng: nyár ezüst párája hajnalonta, itt a hegyen Visszatér-e majd egyszer így fényleni odalentről lélegzetem?

Felcsendül-e majd újra a harangszó, a távolról idetévedt, s zengnek-zúgnak-e ütései, mint kihangosított szívverések?

Kalászok ringnak lassú ritmusára: holt kaszások és asszonyok hajlongnak megint, s a gabonatábla szemközt olyan fénnyel lobog,

mintha Mennyei Jeruzsálem lenne, s a felhő is vitorlázva úgy lebeg, úszik szelíden a szélben, mint a vének ősz szakálla.

Forrásvíz, égbolt párátlan, kék tükör, bennük a már mindenre kész s esendő férfi: teltre ért búzaszem.

Hulltában felfogta a Kéz.

1997. június 21.

I

zzadok az ablak előtt. A posta kicsiny, de nagy a forgalma. Most mondjam a sorban állóknak: kéremszépen, én csak rövid időre jöhettem ki a közeli klinikáról, s nagyon megköszönném, ha előre engednének. Nem, ezt nem mondhatom. Régi trükknek tűnne, meg különben is... Aztán mások is vannak itt, akik nehezen bírják. Hervadt öregek, mozgássérültek. Csak legalább zakót ne hoztam volna. De hát ennek a zsebében vannak az okmányaim, a toliam, miegymás. Mindenre szükség lesz majd, ha sorra kerülök.

Nézném az órám, ha látnám.. Mindegy, ez magánügy. Kis szédülések, káprázatok után aztán mégis aláírhatom - természetesen a kisasszony szeme láttára - a betétszámlakönyv szelvényét. És most megáll az idő. A Szovjetunió tiltott zónájában vizsgálgattak így hajdan. A postás hölgy int fóljebbvalójá- nak, s most már ketten ellenőrzik, fürkészik az ügydarabokat meg engem, aki ugyancsak ügydarabnak érzem magam. Semmi kétség: velem vannak megakadva. Mert a betétszámla- könyv és a személyi igazolvány

hiteles. Szerepelnek adataim az országos regiszterben, s a telefonos információ is megnyugtató. A mögöttem állók azt hiszik, hogy valami mesés összeget akarok felemelni, ezért a nagy körültekintés. Aíz ablak mögött azonban tudhatják, hogy az igényelt összegből egy szerényebb konzumnővel való vacsorára se futná. Méghogy konzumnő? Örülök, ha élek. Vacsorát meg kapok a klinikán. Egy darab Mackó sajt, két szelet kenyér. Ámbár ez még mindig jobb, mintha a gyógyításon spórolnának. Lehet, hogy jövőre a piciny Mackót is meg kell felezni? Nagyító alatt elképzelhető.

Most eszembe jut, hogy a szovjet határőr levétette velem a sapkám és a szemüvegem az azonosításkor. Már mozdulna a kezem az okuláréhoz, mikor belém döbben: de hisz’ most operálták a látóidegem, s ami az orvosnak biztató jel, az itt nyilván megütközést keltene. Nem beszélve arról, hogy szemem látva végképp nem hinnék el, hogy én vagyok én. Úgy-ahogy látom magam az üvegfal tükrében; egy vízihulla benyomását keltem, akit valahogyan talpra állítottak, s ruhába ráztak. Hogyan kerül egy

vízihulla Miskolcról a főváros nyolcadik kerületébe? A két postáskisasszony tanácskozik még keveset, aztán mégiscsak kifizetnek. Nem ment gyorsan. Jobb formámban ennyi idő alatt alig kerestem kevesebbet, mint a kivett összeg.

Gyarmati Béla

Azért nem haragszom a hölgyekre. Végül is a betétesek érdekeit védik a szigorú ellenőrzéssel. És mi tagadás: a személyimbe ragasztott három fénykép sem elég meggyőző. Különösen most, mikor mindent hamisítanak.

De lehet-e mindent hamisítani? Azaz: mit nem lehet? Jobb elfoglaltság híján azóta is ezen meditálok az álmatlanság óráiban. Most hagyjuk a közhelyes dolgokat, amilyen a pénz- meg az okirat-hamisítás. A bor, az élelmiszerek, sőt a gyógyszerek,

meg a kábítószerek hamisítása is magától értetődő napjainkban - sajnos. A festmények, műtárgyak hamisítása régi iparág. S a technika fejlődésével belát- hatatlanok a lehetőségek. Aztán manapság a hamisítók egy lépéssel mindig a hatóságok előtt

járnak. De itt van például a halál! Jó, talán még nincs itt, de hamisítható-e? Maga a halál ténye (mellőzzük ezúttal a rémdrámák tetszhalottjait) az bizony faktum. Viszont a halál körülményei hamisíthatok-! A közönség a színész-zseni halála után negyven esztendővel tudhatta meg, hogy talán mégsem öngyilkosság vetett véget Soós Imre életének. Mint ahogyan Bajor Gizit is az „idegenkezűség” altatta halálba. Mert a színészek ritkán akarnak meghalni. Inkább mindig,

mindenáron újjá akarnak születni. És ez jobbára sikerül is. Megdöbbentő, hogy az újabb fel- tételezések szerint mind Bajor, mind Soós Imre esetében a házastárs volt a tettes. S mindketten orvosok! Gyógyító emberek. Elsősorban persze esendő, sérülékeny emberek maguk is. Germán professzor indítékait többen kutatták az utóbbi évtizedekben. Müller Péter rádiós vallomása most a pszichiáter Soós-feleségre irányította a figyelmet. Hogy van-e értelme? Talán csak az, hogy lesznek végre, akik vallomásra kényszerítenek egy hazug, hamis korszakot, melyben az uralmon lévők annyi mindent letagadtak, eltitkoltak, hogy szalonképesek maradjanak. Mert az említett két színész halála bizony felveti a tehetséggel való sáfárkodás kérdését is. Ami nem magánügy! Elképzelem, a 27 éves Soós Imrét, amint utolsó erejével kitörni próbál - véresre zúzva magát - a gázfelhős teakonyhából...

Igaz, a tragikus kitörési kísérletekben mindig van valami felemelő is! A tragédia tragédiája az, mikor feladják, feladjuk a küzdelmet. A postáról a klinika

felé szédelegve legalább háromszáz ilyen embert látok. Mert a. Tömő utcában székel egyik szekta ínségkonyhája. Háromszáz kopott, sovány, éhes ember. Körülbelül annyian vannak itt, mint Parlamentünkben az országgyűlési képviselők. Én azokat is, ezeket is sokallom. Ámbár Parlament csak egy van, ínségkonyha pedig jónéhány működik a fővárosban. Mi volna, ha egyszer itt a szekta konyháján ebédelnének a képviselők? A választások előtt lesz, akinek ilyesmi is eszébe jut... Mozdul bennem a hírlapíró, hogy magam is beálljak a sorba, hogy megízleljem az ingyen ebédet, de méginkább ezeknek az embereknek az életét. De csak nézem őket, másnap megint nézem. S most úgy érzem, az éhség az, amit nem lehet hamisítani.

D

e abban az országban, ahol sokan éheznek, ott sok a hamisság, a hamisítás. És ahol sok a hamisítás, ott mindenki gyanús. - Ki dézsmálta meg a cukorbetegek zsemléit? - kérdi a főnővér. S mi - bekötött szeműek - csak állunk. Trauma a traumatológián.

Szószólóban