Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-19 / 167. szám

II ÉM-hétvége Műhely Július 19., Szombat Balázs Győző síremléke vetkező szöveg olvasható: SIPOS JENŐNÉ / BA­LÁZS LENKE / 1895-1963 / BALÁZS GYŐZŐ / 1893-1973 / BALÁZS ANGELIKA /1901-1987. Szigethy Ferenc 1892. augusztus 15-én szüle­tett Hevesen. Gimnáziumi tanulmányait a mis­kolci Református Főgimnáziumban végezte, majd ő is pataki teológus lett. Papi pályájának kezdetén Miskolcon volt segédlelkész, 1918-ban Balajtra hívták meg lelkipásztornak, 1927-től pedig Sajó- szentpéteren lelkészkedett. Útolsó szolgálati helye Abaújbakta volt. Nyugdíjba vonulása után Mis­kolctapolcára költözött, és a Borsodi Betonépítő Vállalatnál vállalt munkát. 1969. szeptember 5-én halt meg. Miskolcon temették el, síremléke a Deszkatemetőben (az V/8. parcella szélén, az ún. Kripta-soron) található. A síremlék felirata: DR. SZIGETHY LÓRÁNT ORVOS / CSALÁDI SÍR­BOLTJA (a sírkőbe vésve); SZIGETHY FERENC / KÖLTŐPAP / 1892-1969 / NEJE / TÚRI ELLA / 1900-1987 (fekete márványlapon). Szigethy a két háború között a helyi irodalmi közélet egyik legismertebb figurája volt. A Miskol­ci Napló, majd a Magyar Jövő szépírói közé tarto­zott, számos irodalmi társaság (például a miskolci Tompa-kör és a Lévay József Egyesület) választot­ta tagjai sorába. 1921-ben két „irredenta költe­mény-pályázaton” is első díjat kapott, 1923-ban pedig a Magyar Jövő tárcapályázatát nyerte meg. Az idillizáló, érzelmes közhelylíra dominál Vidéki versek (1925) című kötetében, amelynek előszavát - jellemző módon - Szabolcska Mihály írta. Szi­gethy másik (ugyancsak költő-pap) példaképe Tompa Mihály volt. A Tompa nevéhez köthető köl­tői tradíciók folytatása mellett (mint sajószentpé- teri lelkipásztor) a Lévay-kultusz ápolását is fon­tos feladatának tekintette. A húszas-harmincas évek Lévay-ünnepségei elképzelhetetlenek voltak Szigethy tevékeny jelenléte nélkül. Szigethy az al­kalmi emlékversek költőjének tekintélyes szere­pét is megörökölte „aranytollú” mesterétől. A Szi- gethy-féle alkalmi költészet lehetőségeit (illetve korlátáit) pontosan jelzi, hogy az életmű legjelen­tősebb és legjellemzőbb produktumainak minden bizonnyal a Nagy Képes Verses Magyar Irodalom­történet és a Miskolci Képes Verseskönyv címet viselő terjedelmes, kéziratos versgyűjtemények te­kinthetőek. (Részlet a szeptemberben megjelenő könyvből) Fodor András Belátás Lehet, hogy születéstől fogva mindenki boldogtalan? Igen, én mondtam: nincs határ a szeretetben, de érzem, nem tudom tovább szétosztogatni magam. Óráim úgy csukódnak, kapcsolódnak mint zsarnok fogaskerekek. Hogy hihetnéd el, két kattanás közt mért nem vagyok szabad, miért nem vagyok épp veled? Sajnálni kell pedig a sokfele kötődőt, az adakozva gazdagot, zsongó falak között is 6 az árva, nyitott cellák fogláraként a kiszolgáltatott. Mit nem sejthettem ifjan, most napról-napra értem, a vonzások nyűgétől hogyan lesz egyre dúltabb a világ, s hogy nőhet nyugalommá a kétségbeesés is: egyszer majd jó lesz nem élni tovább. Szabó Bogár Imre Már éppen romlottam (Fodor Andrásnak) Már éppen romlottam, már éppen bomlotton szinte kinyuhodtam. Már nem is szeretlek, már meg is gy űlöltek, akiket kedveltem. Már éppen megrogytam, vergődtem bugyrokban, bizony odavoltam. Szemem fénytengere hínárral telt tele, ablakom üvegét (benne Nap tüze ég) a rontás mestere vihogva verte be. Tudod, én már nem is hittem, hogy lehet még Isten végtelen semmiben. De látod, itt vagyok! Okozat, tán vagy ok? Lehet-e még az „én”, vagy csak a múlt vizén ködben hajózhatok? Hisz: már éppen romlottam, már éppen bomlotton szinte kinyuhodtam! (Július 9-én a farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára a rokonok, barátok, költőtár­sak a június 27-én elhunyt József Attila- és Kossuth-díjas költőt, Fodor Andrást. Rá em­lékezve közöljük Belátás című költeményét és Szabó Bogár Imre Már éppen romlottam című versét, melyet - köszönhetően a két al­kotó levelezésének - még olvasott és jóvá­hagyott” Fodor András is.) A hölgy annyira tetszik, hogy - bár a társadalmi jelenséget többen is taglal­ják - először az ő véleményére vagyok kíváncsi. Lám, micsoda ereje van egy jó fotográfiának! A képen látható személy előnye szinte behozhatatlan. Míg a többiek arctalanok, s csak köz­zétett véleményük megismerése után formálhatjuk meg ma­gunkban - mintegy lelkünk vásznára vetítve - portréjukat, addig a lefényképezett (moso­lyával, s egész derűs lényével, melyből csak úgy sugárzik az intellektus) maga felé fordítja az olvasót. Az, hogy pszichológus, vagyis mindenféle lelki dolgok, rejtett motivációk tudója, csak még kí­váncsibbá tesz. Népszerű képes hetilapunknak ezen az oldalán megszólal ugyan még egy pszi­chológus (pontosabban: szoci­álpszichológus), de őt majd ké­sőbb olvasom. S a szemfogó cím alatt van itt még sok minden más is; a magazin - Adámnál és Évánál kezdve - három teljes oldalt szentel a témának. A ter­jedelmes összeállítás pedig ar­ról szól, hogy korunk anyává és apává érett nemzedéke nem akar gyereket. Hol nem akar? Itt és most, vagyis az ezredvég Magyaror­szágán. Ezt rendkívül fontos le­szögezni, tudniillik a lap, mint­ha nem igazán összpontosítaná figyelmét a jelen társadalmi va­lóságára. így aztán első pillan- ( tásra az derül ki, hogy a párok leginkább félelemből, karrierfél­tésből s kényelemszeretetből döntenek a gyermektelenség mellett. Ami igaz lehet a jóléti államokban, de nálunk - bizo­nyos szűk rétegek kivételével - aligha jellemző. Tény, hogy sokan nem akarnak (nem sokan akarnak) gyereket. Nem így volt hajdanában - em­lékeztetnek a szerzők: „déd- szüleink, nagyszüleink általá­ban négy-öt testvérrel osztották meg gyermekszobájukat... ” Meg a zsellérház egyetlen földes szobáját, meg a cselédlakások közös pitvarát, meg a barlang­odúkat (a turisták Cserépváral­ján megtekinthetik ezeket az egykori lakhelyeket), s bizony meg kellett osztani a, munkás­kolóniák komfort nélküli házai­nak életterét is a gyerekekkel - folytatom a gondolatsort. Mert a szerzők mintha elfelejtenék, hogy hol élnek, illetve hogyan élt a magyarság többsége déd- szüleink idején. Mikor a gaz­dag, szabad, független házas­párról olvasok, akik vendéglő­ben étkeznek, s pihengetni Kré­tára repülnek, az a benyomá­som, mintha az Úriasszonyok Lapjának valamelyik elsárgult példányát böngészném a Szé­chényi Könyvtárban. Véleményével - hajdan volt - úriasszony benyomását kelti az én megbámult pszichológusnőm is, aki első mondatában leszöge­zi: „Nem hiszem, hogy a gyer­mektelenség elsődleges oka a rossz anyagi helyzetben kere­sendő.” Azután a nők és a férfi­ak szerepbizonytalanságáról be­szél, majd azt taglalja, hogy nem képesek felnőtté válni, hi­szen: „sokan 28-30 évesen együtt laknak a szüleikkel. ” Most segíts meg, Mária! Mert egy szakemberrel vitatkozni fe­lelőtlenség, de egyet biztosan tu­dok. Nemigen voltak még nem­zedékek, melyek annyira vágy­tak az önállóságra (biztos eg­Gyarmati Béla zisztencia, önálló lakás, függet­len életvitel), mint a mostaniak. Leválni a szülőkről? Hát ez az élet, a természet örök rendje. A kismadár egy pillanattal sem marad tovább a fészekben, mint feltétlenül szükséges. Megtanul repülni, majd párt keres - fész­ket rak. Persze, az emberi társadalom­ban ez sokkal bonyolultabb. Az idézett pszichológusnő nyilván hallott az érett fiatalok szexuális gondjairól. Mondjuk arról, hogy a szülőket, vagy kollégiumi tár­sakat moziba kell küldeni ha... Nos, Magyarországon szenzáció számba megy az a „szerelem szoba”, amit Szentesen hoztak létre a főiskolai fiataloknak, s amit Boldogság Szigetének ne­veztek el. De hogy valójában mit jelent a boldogságnak ez a szigete, az majd csak akkor de­rül ki, ha - diplomával a kezük­ben - már nem lakhatnak kollé­giumban a párok, s albérletet kell keresni, ahol a szállásadó eleve kiköti gyerekről szó se lehet! Igen, sokszor nem az egymást szerető fiatal pár, hanem a há­zinéni, meg a cselédszobát áten­gedő anyós határoz a születen­dő gyermekről. Persze, van kozmikus félelem is, (világunkban minden élőlényre rengeteg veszély leselkedik), meg van karrierféltés is. De hagyjuk a mellébeszélést! Féle­lemre volt itt mindig ok. Legin­kább Ádámnak és Évának volt oka félni az ismeretlentől. Ami pedig a karrierféltést illeti, leg­jobb, legfoglalkoztatottabb szí­nésznőink nem félnek szülni! Ők - mert elég érzékenyek, fogé­konyak - tudják, hogy az „anya­szerep” mindenért kárpótol. Hogy a fiataloknak pszichológi­ai, lelki felkészítésre is szüksé­gük van ahhoz, hogy majdan felelősségteljes szülőkké válja­nak? Ez egy pillanatig sem két­séges. De meg kellene vizsgálni - akár egy lapbéli összeállítás Szószólóban keretében - hogy az adott társa­dalmi közeg (a maga törvényei­vel, szociális gondoskodásával) mennyire kedvez a gyermek- akarásnak. A szóban forgó publikáció eré­nye, hogy ütközteti a két szocio­lógus véleményét. A szociálpszi­chológus (férfi) ezeket mondja: „Magyarország lakosságának huszonöt százaléka szegény, öt­ven százaléka szegény fiatal... Amíg ez az állapot nem. javul, természetes, hogy a fiataloknak nincs kedvük gyermeket szül­ni... A szociális helyzet a döntő és nem a családi mintával való azonosulás, vagy az attól való eltérés.” Nagyon sok család azon gon­dolkodik, hogy miként teremtse elő szeptemberre a tankönyvek és a tanszerek költségeit. Ha ne­tán csak egyetlen gyermekük van, s az is csak első osztályos, akkor sem sokat fognak visszakapni bevásárlás után az új tízezres bankjegyből... Egy ilyen egykés anyukával ta­lálkozom, aki történetesen játsz­va fizette ki a tanszerek költsége­it. Akár három-négy nebuló tan­évkezdését is könnyen finanszí­rozná. Hát akkor miért nincs több gyerek ? Elég jó viszonyban vagyunk ahhoz, hogy ilyesmit kérdezhetek. A felelet őszinte és egyértelmű: „Ennek az egynek mindent meg tudunk adni, hogy igazi européerré váljék. A leg­jobb mesterek taníthatják itthon és majd külföldön. Rövidesen kiderül, hogy képességei mire predesztinálják, s akkor mi nem sajnáljuk az áldozatot. Hiszen a mi életművünk. Legalábbis re­méljük, hagy az lesz. De - gon­dold csak el - mi lenne, ha há­rom vagy négy gyerek között kel­lene megosztani, nem a szerete- tet, hanem a javainkat. Nincs nagy házunk, még négy egyete­mi tandíjra se futná. Arról nem beszélve, hogy az üzleti életben talpon kell maradni, hogy nem tudjuk mit hoz a holnap...” Hallgatok, mert ez is egy véle­mény. Vélemény, amit nem le­het figyelmen kívül hagyni. Már csak azért sem, mert sokan hasonlóképpen gondolkoznak. Különösen azok, akik nehezen küzdötték fel magukat a jólét bizonyos szintjére. Gazdag lányt is lehet szeretni - viccelek hétesztendős unokám­mal olykor. Hogy a vicc mögött van valami mélylélektani izé is?! A képeslapban megcsodált pszichológusnő erre is tudna válaszolni... És végül egy idealisztikus kér­dés. Tartozunk-e magyarsá­gunknak azzal, hogy - újabb generációk nemzésével - meg­őrizzük, megtartsuk ezt a nem­zetet? Kell-e gondoskodni arról, hogy legyenek utódaink, akik őrzik és - lehetőség szerint - to­vább gyarapítják szellemi és anyagi értékeinket? A választ az olvasóra bízom... K ülönben nem vagyok elke­seredve, mert a rádióban egy közéleti ember ezeket mondotta: „Nagyon pozitív a kép tendenciája a jövőt illetően.” □ Lelkészírók két háború közt (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 39.) Porkoláb Tibor Lengyel Gyula 1879. augusztus 27-én született „Gömörország fővárosában”, Rimaszombatban. Al­sóbb és középiskoláit szülővárosában végezte el. Tanulmányait a sárospataki teológiai akadémián fejezte be 1901-ben. Sajólászlófalván (Egressy Gá­bor szülőfalujában), Szendrőn és Ládbesenyőn tel­jesített segédlelkészi szolgálatot, 1905 és 1908 kö­zött Kondón lelkészkedett. 1918-ban választották meg a Bódva völgyében fekvő Szendrőlád lelki- pásztorának, ahol haláláig (1939. december 26.) szolgálta az egyházközösséget. íróként sem volt si­kertelén: „imakönyvecskéi” a háborúban „közkézen forogtak”; Agyúfust alatt című elbeszé­léskötetét „szétkapkodták”; A falu cselédje és egyebek című novellagyűjteménye két kiadást is megért. A háború után - már Borsovai Lengyel Gyula néven - novellák százait publikálta a mis­kolci lapokban. A pályatársak által írt nekrológok nemcsak ar­ra hívják fel a figyelmet, hogy Borsovai Lengyel „az utolsó húsz esztendő alatt minden magyar re­formátus lelkészíró közt a legkiválóbb elbeszélő” volt, hanem azt is hangsúlyozzák, hogy „társa le­hetett volna Tömörkény Istvánnak, Gárdonyi Gé­zának, lehetett volna nagy magyar nemzeti regé­nyíró, ha a jobb körülmények lehetővé tették vol­na az érvényesülését”. „A Bódvavölgy széphistóri- ásának” síremléke a szendrőládi református óte­metőben áll. A sírkőre erősített márványlap felira­ta: BORSOVAI / LENGYEL GYULA /1879-1939 / REF. LELKÉSZ, ÍRÓ. / ÉS NEJE / SZABÓ JUSZ­TINA /1883-1956. Hegyaljai Kiss Gézának hasonló életpálya ju­tott osztályrészül. Mádon született 1893. március 21-én, és a híres bortermelő hegyaljai mezőváros­ban végezte elemi iskoláit is. Tanulmányait Sá­rospatakon folytatta, majd a teológiai akadémia elvégzése után segédlelkészként szolgált Megya- szón, Erdőhorvátiban, Ungváron. Rövid ideig Mo­nokon, 1926-tól 1938-ig Bőcsön lelkészkedett. 1938-ban Debrecenben választották meg lelki­pásztornak. Itt halt meg 1966. október 26-án. Hét kötetnyi verse és számos prózai munkája jelent meg: írt elbeszéléseket (Kék hegyek között. 41 el­beszélés a Bükk, a Hegyalja, a Kárpát vidékéről, 1940), regényes életrajzokat (Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony, 1925; Geleji Katona István, 1939), értekezéseket (Gárdonyi népiessége, 1932; Arany János bibliássága, 1936) és helytörténeti műveket is (Monok története, 1926). É tekinté­lyesnek tűnő, ám meglehetősen szerteágazó és egyenetlen színvonalú életmű egyik vezéreszméje a tájszeretet, a hegyaljaiság vállalásának (írói elő- névként is demonstrált) gesztusa. Kiss Géza mű­vei a Hegyalja-mitológia sajátos dokumentumai­ként is olvashatóak. Szűkebb pátriájában egykor jelentős íróként tartották számon. Születésének centenáriuma alkalmából mádi szülőházát (József A. u. 11.) emléktáblával jelölték meg. A tábla szö­vege: E HÁZBAN SZÜLETETT / 1893. MÁRCIUS 21-ÉN / HEGYALJAI KISS GÉZA / REF. LEL­KÉSZ / ÍRÓ, KÖLTŐ, HELYTÖRTÉNÉSZ /1993. Balázs Győző 1893. április 14-én született Fel­sőbányán. Tanulmányait a miskolci református főgimnáziumban és a sárospataki református teo­lógián végezte. 1919-től csaknem négy évtizedig tanított - vallástanárként - egykori iskolájában, a miskolci református gimnáziumban. (1936-ban ép­pen az ő javaslatára vette fel ez a nagy hagyomá­nyokkal rendelkező tanintézet Lévay József ne­vét.) A helyi művelődés ügyét különböző kultúr- egyesületek (például az Északmagyarországi Da­loskerület, a Miskolci Szabadegyetem, a miskolci Tompa Mihály Kör) elnökeként végzett lelkes or- ganizátori munkájával, az ifjúság hazafias nevelé­sét pedig cserkészparancsnoki tevékenységével szolgálta. Ő volt - Tóth Kálmán, Sassy Csaba és Szigethy Ferenc mellett - a Lévay-kultusz szer­tartásmestere és (a jogutódok engedélyével) a Lé- vay-hagyaték gondozója. Szépirodalmi kísérletei­ben is a Lévay-féle ideáloknak kívánt megfelelni. A lokális könyvpiacot nemcsak verseskötetekkel (Lelkem hárfáján, 1925; Virágok, álmok, 1926; Is­ten munkásai, é.n.), „drámai költeménnyel” (A geszti sír, 1928), „regényes dolgozattal" (A lélek bolondja, 1925), „lillafüredi széphistóriával” (Sen­ki leánya, 1942) árasztotta el, hanem hihetetlen termékenységgel ontotta az értekezéseket is (A keleti ős filozófia és a plátói szerelem, 1928; A szív filozófiája, 1930; Pogány volt-e Sokrates?, 1931; Magyar költők anyaszeretete, 1933; Halálraítélt birodalmak, 1942). A Lévay Gimnázium ál­lamosítása, megszűnése után sokáig fizikai munká­val kereste kenyerét, és po­litikai üldöztetésben is ré­sze volt. A „Pece-parti poli­hisztor” mellőzötten, csak egykori tanítványainak részvététől kísérve fejezte be életét 1973. március 13- án. A miskolci Deszkate­mető VI. parcellájában ta­lálható domborműves sír­emlékét 1975-ben állíttat­ták a hálás öregdiákok. A relief alatt elhelyezett fe­hér márványtábla felirata: EMELTÉK HŰ / TANÍTVÁNYAI. A sírem­lék hátoldalán (ugyancsak fehér márványlapon) a kö­Hegyaljai Kiss Géza mádi emléktáblája Fotók: Bujdos Tiboi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents