Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-16 / 164. szám
Meggyalázott szépség 1! SÍIÉ ' > Ü1 x 111 ! 11 1 HÉs-'" *'" isi Viktor Jerofej ev elbeszélései Viktor Jerofejev a kortárs orosz irodalom alighanem legérdekesebb és legismertebb alakja. Az orosz széplány című, világhírre szert tett botránykönyvének megjelentetése után az Európa Könyvkiadó most elbeszéléseiből állított össze Elet egy idiótával címmel kötetet, melynek bemutatója alkalmából a szerző Debrecenbe is ellátogatott, és nagy sikerű előadást tartott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Az Elet egy idiótával című könyv azzal, hogy majd’ húsz év kisprózái terméséből válogat, mintegy a keresztmetszetét igyekszik adni Viktor Jerofejev munkásságának. Ez persze nem könnyű feladat, főként ha arra gondolunk, hogy a szerző írásainak legjava három vaskos kötetben látott napvilágot Moszkvában. A magyar nyelvű válogatás gerincét a Metro- pol-botrány (1979) után keletkezett, akkoriban csak nyugaton publikált írásai teszik ki. Egy-egy korábbról datált írása (mint pl. A Budi Boszorkány) azonban sejtetni engedi, hogy Jerofejev már a Szovjet írószövetségből való kizárása előtt is szembefordult a hivatalos irodalomfelfogással és esztétikával. Másfelől a kötet végén találhatunk néhány frissebb írást is (Az orosz naptár, K., az író halála), melyekről első pillantásra igen nehéz lenne eldönteni, hogy valami nagyon telített és koncentrált, merész képzettársításokra épülő szövegeknek fogjuk-e fel őket, vagy nemes egyszerűséggel polgárpukkasztó blöfföknek. Valószínűleg is-is. A szöveg telítettségének és kihívó, pimasz, botrányos jellegének együttes felléptetése persze érvényes Jerofejev minden írására, sőt, a „kegyetlen próza”-ként emlegetett orosz újhullám (Makanyin, Pelevin, Szorokin, Popov) írásaira is. Ami a Jerofejev-féle botránykeltés szándékát illeti, abból a meggondolásból származik, hogy a „nagy szovjet irodalom” koncepciójába tartozó irányzatokat (a hivatalos szocreált éppúgy, mint az ún. titkár-irodalmat, vagy a falusi irodalmat, vagy a liberális irodalmat) mereven elutasítja, és - egyébként teljes joggal - hazugnak, seké- lyesen átideologizáltnak, végső soron nem-irodalomnak tartja. Jerofejev erről a Halotti beszéd a szovjet irodalom felett (Nagyvilág, 1990/1) című, nagy feltűnést keltett esszéjében vall egyértelműen. A botránykeltés szándéka kifejeződik például a nyelvhasználatban (nyílt szókimondás, trágárságok, káromkodások), valamint a testi folyamatok és a szexualitás durva ábrázolásában. Ez az írásmód ugyanakkor nem csupán a botránykava- rás eszköze, hanem annak a karnevali- zác iónak átértelmezése is, melyet Mihail B a h - t y i n Rabé- lais-n nográfiájában fejtett ki, s amelynek elemei nem is annyira csak a kitűnő francia reneszánsz szerző műveire, mint inkább az orosz klasszikus irodalom néhány alkotására (Gogol elbeszéléseire, Dosztojevszkij Ördögökjére), az orosz szimbolista prózára (Szologub Undok ördögére, Belij Pétérvárára), valamint az orosz avantgárd egyes darabjaira (Va- ginov Kecskeénekére) jellemzőek. A testi folyamatok és a szexualitás nyílt ábrázolása mélyebb értelmet nyer. Jerofejev véleménye szerint éppen itt az ideje, hogy az orosz irodalom levesse szemérmességét, s az oly sokat emlegetett szépséget (amely ugyebár a világ megváltására hivatott) testi mivoltában is bemutassa. Mégis csak képtelenség - állapította meg Jerofejev debreceni előadásában -, hogy azt a Szo- nya Marmeladovát, aki a Bűn és bűnhődésben prostituáltként szerepel, ne láthassuk „munka közben”, s hogy az „ősi foglalkozást” űző Szonya testisége és tevékenysége hamis legendává degradálódjék. A testiség, a szexualitás nyílt megjelenítése ugyanakkor szakítás az orosz irodalomnak azzal a - Jerofejev kifejezésével élve - „szupermoralista” hagyományával, mely az író véleménye szerint több szempontból is káros jelenségnek mondható. Egyfelől részben a klasszikus orosz irodalom végletekig vitt humanizmusa (az ember alapvetően jó, rosszá a roszz környezet tette, tehát át kell alakítani a környezetet) felelős a XX. században a humanizmus nevében elkövetett kegyetlenségekért: „Sztálinnak igaza volt. Gorkijnak is igaza volt. Mindnyájunknak igazunk van. Ember - ez büszkén hangzik. Á szeretet legyőzi a halált.” - hangzik keserűn-ironikusan a kegyetlen látomásokkal teli A lányka és a halál című novella vége. Másfelől ez a moralizáló hajlam lehetetlenné tette, hogy az irodalom csak irodalom legyen, azaz hogy a művek csak esztétikai mércével mérhetők legyenek. De a jobbára Nietzsche hatására elterjedt modernista eszteti- záló törekvésektől eltérően Jerofejev azt a „meggyalázott szépség”-koncepciót igyekszik tovább vinni, melyet az orosz prózába gyökeres fordulatot hozó Fjodor Szologub fejtett ki regényeiben és elméleti írásaiban. Az „irodalom csak irodalom legyen” elve azt is jelenti, hogy Jerofejev bármennyire nem ért is egyet a megelőző két évszázad orosz irodalmával, polemizál vele, megidézi eszméit, szereplőit, szituációit - azaz nem tud elszakadni tőle. A klasszikus orosz művek sorra bukkannak fel idézetek formájában a Jerofejev-írásókban: a kötet címadó elbeszélésének címe (oroszul: Zsizny sz idiotom) olvastán - bármennyire tiltakozzék is ellene Jerofejev - az olvasó nem tud eltekinteni Dosztojevszkij regényétől, A félkegyelműtől (oroszul: Idiot), a Levél anyámhoz szituációja, stílusa, kliséi Babel Lovashadseregének A levél című novelláját idézik, A széplányszemű heréit kandúr című elbeszélés szüzséje pedig nem más, mint Nabokov Meghívás kivégzésre című regényének parafrázisa. Az idézetek, allúziók, utalások, parafrázisok, átértelmezések, szójátékok olyan szövevényes szövegeket alkotnak, melyekben a szónak mint a szöveg alapegységének stabilitása végképp megrendül, a szó áttetszővé, többértelművé vagy jelentésnélkülivé, egy nagyszabású intellektuális játék részévé válik. A szó poliszémiájának ilyen mértékű kiaknázása Jerofejevet Andrej Belij és Vladimir Nabokov örökösévé, az orosz poszt- posztmodem irodalom eredeti képviselőjévé avatja. Írásait tarthatjuk provokatívaknak, vitára in- gerlőeknek, esetleg megbotránkoztatóaknak, csupán egyet nem tehetünk meg velük: nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket. (Európa Kiadó. Válogatta: M. Nagy Miklós. Ára 750 Ft.) Goretity József A z Európa Kiadó először 1992-93-ban /\ jelentkezett klasszikusregény-sorozatá- JL V val, amelynek kedvező fogadtatása folytatásra ösztönözte a szerkesztőket. A kiadó szándékai szerint rangos és átörökíthető, a polgári műveltség és életforma szimbólumává váló családi könyvtár alapjait kívánja lerakni a méltányos árú, tipográfiailag egységes kötetekkel. A sorozat eddig megjelent darabjai: Jane Austin: Büszkeség és balítélet, Emily Bronte: Üvöltő szelek, Denis Diderot: Fecsegő Csecsebecsék - Az apáca, F.M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Gustave Flaubert: Bovaryné, Theodor Fontane: Effie Briest, Thomas Hardy: Egy tiszta nő, Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű, Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame, Jókai Mór: És mégis mozog a Föld, Guy de Maupassant: Egy asszony élete - Péter és János, Herman Melville: Moby Dick, Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival, Walter Scott: Ivanhoe, Henryk Sienkiewicz: Quo Vadis, W.M. Thackeray: Hiúság vására, Lev Tolsztoj: Anna Karenina, Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai - Huckleberry Finn kalandjai. Előkészületben: Honoré de Balzac: Elveszett illúziók, Miguel de Cervantes: Don Quijote, Charles Dickens: Pickwick Klub, Alexandre Dumas: Monte Christo grófja, Henry Fielding: Tom Jones. A sorozat legfrisebb darabjaként Stendhal A pármai kolostor című regénye a minap került a könyvesboltokba, 1200 Ft-os áron. A színház társulat Az idei Országos Színházi Találkozónak június elején Szeged adott otthont. A rendezők törekvése arra irányult, hogy a szakma jeles képviselői ne csak egy-egy előadásra érkezzenek a Tisza-parti városba, hanem több napot töltsenek el a kollégák, színházbarátok társaságában. Ilyen körben ültünk le a szakma helyzetéről beszélgetni a Kass Szálló találkozóhelyül igénybe vett, felújításra váró romantikus báltermében Vajda Mártával, a Magyar Színházművészeti Szövetség ügyvezető titkárával, a fesztivál egyik „gazdájával”. O A művészeti szövetségek a sztálinista kultúrpo- litika szüleményei voltak, létrehozásuk azt a célt szolgálta, hogy a központosított szervezetek révén az egyes művészeti ágak jobban ellenőrizhetők legyenek. Ezek jó része megszűnt vagy átalakult a rendszerváltozáskor, ezzel párhuzamosan új szakmai szervezetek alakultak, de a Magyar Színház- művészek Szövetségét érintetlenül hagyta az idők szele. Vajon miért? — Valóban túléltük a változást, ám éppen most tervezzük az átalakulást. Tény, hogy’ a színházi szakma szervezetei nem bomlottak atomjaikra, nem jöttek létre ellenszervezetek. Annak idején a Színészkamara az igazgatók ellenében szerveződött meg, de azóta kiderült, hogy csak akkor tudunk eredményt elérni, ha egységesen lépünk fel. A színház világa a tekintetben is jó helyzetben van, hogy a színészek ismertek, tehát ha valamiért felemeljük a szavunkat, az nagy visszhangot kelt. A szövetségnek is köszönhető, hogy a rendszerváltozás után ez a szakma nem került olyan helyzetbe, mint a zenészek, a képzőművészek, a filmesek. Nem zártak be színházakat, nem csökkent a: állami támogatás, sőt minden évben sikerült kiharcolnunk azt, hogy a színházak, ha nem is az inflációt ellentételezve, de több pénzt kapnak a költségvetésből. □ A magyarországi változások sajnálatos velejárója, hogy több művészeti ágban politikai és egyéb természetű törésvonalak osztják meg az alkotókat. Mennyire jellemző ez a színházi szakmára? — Elhanyagolhatóan. A korábbi kormány idején ugyan deklaráltan ellenszövetségi jelleggel létrejött a Magyar Játékszíni Társaság, de aztán megtalálta a helyét, és ma már mindenekelőtt a határon túli színházakkal foglalkozik. Kapcsolatunk azóta megnyugtatóan rendeződött. □ Azt mutatja ez, hogy a szakma egységes? — Dehogy egységes! Abból a szempontból persze igen, hogy mindenki tudja: az a legfontosabb, hogy fennmaradjanak az intézmények. Ha nincsenek színházak, netn tudnak mihez kezdeni a színészek. A szövetség eddig is és a jövőben is valamennyi színház érdekeit képviseli nemtől, életkortól és pártállástól függetlenül. □ Ki biztosítja működésük feltételeit? Miből gazdálkodnak, hány főt foglalkoztatnak? — Több, mint 800 egyéni tagunk van, illetve a színházak is tagjaink. Utóbbiak költségvetésük arányában tagdíjat fizetnek. Ezenkívül pályázat útján az állami költségvetésből is részesedünk. Az apparátus kis létszámú, a titkárnőmmel együtt mindössze ketten vagyunk, de segítségünkre van egy gazdasági hivatal is. A szövetséget hattagú vezetőség irányítja, tagjai: Bálint András, Ba- barczy László, Koltai Tamás, Máthé Gábor, Valló Péter - és Kerényi Imre. □ Mivel foglalkozik az ötvenes években létrehozott szervezet a demokrácia viszonyai között? — Mi vagyunk az Országos Színházi Találkozó gazdái; a választmány dönt a helyszínről, a válogatás módszeréről stb. Most dolgozunk a jövő évi színházi finanszírozással kapcsolatos előterjesztésünkön. Nagyon sok kuratóriumban veszünk részt, különböző anyagokat véleménye- , zünk, javaslatokat teszünk a művészeti díjakra, és kegyeleti kötelezettségeink is vannak. Külkapcso- lataink az anyagiak hiánya miatt sajnos elsorvadtak. O Említette, hogy ki közalkalmazott, ami értelmetlen, mert elképesztő terheket ró a színházakra. Ezért próbálnak az igazgatók bt.-tagként szerződtetni színészeket, amivel mindenki jól jár. Holott kétszáz éve, amióta magyar nyelvű színjátszás létezik, mindig a társulatok tartották fenn és a vitték tovább a színjátszást ebben a német kultúrkörhöz kapcsolódó országban. O A társulati forma valóban biztosítja a működés feltételeit és az esetleges fejlődést, ugyanakkor megvan az a veszély, hogy konzerválja a polgári színjátszást, s beszűkíti a kísérletezés, a nyitottabb színházi f gyakorlat lehetőségeit. — A kísérletezésre viszonylag kicsi az igény. Egyébként minden színháznak van stúdiója. Ha az ember elmegy a Kamrába vagy a Madáchba, sejti, hogy mit kap. Megvan az, hogy hol, mit lehet csinálni. Debrecen például az utóbbi években a mai magyar dráma kísérleti műhelye lett. □ Eddig a hivatásos kő- színházakról beszélgettünk. Lépjiink ki ebből a körből. Mennyire mozgékony a Beszélgetés Vajda Mártával, az MSzSz ügyvezető titkárával a szövetség átalakítására készülnek. Milyen változtatásokat terveznek? — Az elmúlt években a Színészkamarához hasonlóan az egyes szakmák — például a rendezők, a dramaturgok, a díszlet- és jelmeztervezők — is létrehozták a maguk önálló jogi szentélyű szervezeteit, ezek működési feltételeit azonban továbbra is a szövetség biztosítja. Szakmai programjaikra is rajtunk keresztül nyújtják be pályázataikat. Mivel a szövetség képtelen minden taggal egyénileg foglalkozni, arra teszünk javaslatot, hogy ez a szervezet szűnjön meg, és jöjjön létre a Magyar Színházi Társaság, amelynek csak jogi személyek a tagjai. Tehát a már létező szakmai szervezetek, a színházak és olyan intézmények, amelyeknek valamilyen közük van a színházhoz. Ehhez az ötletet a Magyar Zenei Tanács példája adta, amely ernyőszervezetként működik. □ Nemcsak a színházi szövetség, hanem az ország színházi szerkezete is átalakulóban van. Vannak helyek, ahol megszűnt a társulat, s átálltak a staggione rendszerre. Ez a dél-európai vagy angolszász modell, amelyben produkcióra szerződtetik a közreműködőket. Ön szerint milyen irányba halad a magyar színházművészet? — Igazi színházat csak társulatok képesek létrehozni. Születhetnek jó produkciók más módszerrel is, de a színészek, rendezők fejlődését csak a társulatok biztosíthatják. Az említett törekvést egyértelműen a gazdasági kényszer indukálja, hiszen a társulatokban mindenmagyar színházi élet, miképpen vannak jelen az alternatív, kísérleti törekvések, vállalkozások? — Nagyon is jelen vannak, de ezek az Alternatív Színházak Szövetségébe tömörülnek, amelyik ugyancsak jelezte, hogy csatlakozni kíván az új társasághoz. Korábban kétségtelenül volt rivalizálás az alternatív és a hivatásos színházak között, de a mi segítségünkkel sikerült ki- hacolni, hogy a költségvetésből minden évben legyen elkülönített alap az alternatív társulatok részére. A főváros is létrehozott ilyet. Ezek a műhelyek időnként részt vesznek a hivatásos színházak produkcióiban. Ez mindenkinek hasznos lehet. □ Hogyan látja: az un. szocialista kultúrpolitika által mesterségesen fenntartott, a piaci viszonyoknak nem kitett állami mecenatúra időszakához képest milyen ma a színház társadalmi megítélése? Mekkora érdeklődés kíséri a színházak előadásait? — Ha csak szigorúan a számokat nézzük, akkor el kell ismerni, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest csökkent a nézőszám. Ennek több oka van, a nyilvánvaló anyagiakon túl az is, amiről nem szoktak beszélni: a közalkalmazotti törvény szünnapokat ír elő a színházaknak. Elsősorban vidéken kevesebb az előadásszám, s emiatt kevesebb a néző is. De ha például az országos fesztivál iránti felfokozott érdeklődésre gondolunk, akkor semmi okunk nincs arra, hogy a színház jelenéért és jövőjéért aggódjunk. Túri Qábor
