Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-07 / 131. szám
Műhely Miután budapesti dolgozószobáját 1944-ben bombatámadás pusztította el, az abaúji Kékeden talált menedéket az ónodi születésű Werner Gyula. II. oldal ÉM-Snterjú Szülők, nevelők a megmondhatói: nehéz időszak az ember életében a serdülőkor. Popper Péter pszichológus viszont legyint az aggodalmakra. III. oldal Kitekintő ________________ A zene ünnepére (június 21.) jelentkezőktől bármilyen műfajú programot szívesen fogadnak, de csak akkor, ha valóban ingyenes előadást tartanak. VII. oldal Nyári álom Fotó: Vajda jános A hét embere Papp Sándorné, a Kazinczy-díjas „retorikus” Dombrovszky Ádam Az 500 lelkes kis Tornaná- daskának Papp Sándorné már a második Kazinczy-dí- jasa! Néhány évvel ezelőtt a gyerekkori jópajtás, Csák Elemér - a televízió ismert újságírója - is átvehette ezt az elismerést. Mint Papp Sándorné elmondta: talán mindketten ugyanannak a személynek köszönhetik e díjat: Csak Elemér édesanyjának, Éva néninek, aki a helyi iskola tanítónője volt. Azóta azonban már mind elköltöztek a kis határ menti faluból.- Csaknem húsz éve tanítok a kazincbarcikai Jókai Mór Középiskolában - kezdi pályájának ismertetését Papp Sándorné. - Itt találtam meg a nekem való területet, a beszédművelést. Amikor odakerültem, az iskola óvónői szakközépiskola volt, és a beszédművelést külön tantárgyként tanítottuk. Hályogkovács módra kezdtem bele, aztán később a tankönyv írója, Hernádi Sándor vezetésével két anyanyelvi táborban voltunk, ahol az elméletet gyakorlatban is alkalmaztuk. Majd bekapcsolódtam a „Beszélni nehéz” mozgalomba.- Mit jelent az, hogy hályogkovács módjára?- A ’60-as évek közepén végeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. De beszédművelést nem tanultunk. Nem képeztek ki bennünket a hangsúly, a hanglejtés, a hangerő jelentőségére. E fogalmak számomra akkor váltak számomra igazán fontossá, amikor az óvónőképzőbe, illetve az említett anyanyelvi táborba kerültem. Ez a legnagyobb merénylet a magyar gyerekek ellen, hogy a magyar pedagógus a gyakorlatban nem tanul beszédművelést.- Miért fontos az, hogy valaki tisztán, szépen beszéljen?- Mert a magyar nyelv romlik...- Hogyan tud a mai világban egy diákot meggyőzni arról, hogy ez számára is fontos?- A fizetése nem lesz több, ahogy szokták mondani. De én komolyan veszem, amiről politikusaink annyit beszélnek. A magyarság, a magyar nemzet, a magyar nyelv kérdését. Politikától függetlenül nekem ez a hazafiság. Azaz a tiszta, értelmes magyar beszéd. Olyan sok mindent lehet elmondani ködösítve...- Lehet, hogy időnként a politikusoknak pont a ködösítés a fontos.- Csodálatos eszköz a nyelv. Meg kell tanulnunk, hogy nem beszélünk mellé, hogy nem „azt gondolom”-mal kezdünk minden mondatot. Ráadásul ezzel a ronda hangsúllyal! Vagy ott van a főnévi igeneves kifejezés- mód. Meg kell csinálni, meg kell valósítani... igen, de kinek. Nem tudjuk, ki a személy. Nincs felelősség. Vagy ha mond valamit, nem állít, hanem csak „úgy tűnik”... Mi az, hogy „úgy tűnik”?! A handabandázás felismerhető. No, ezért fontos a magyar nyelv művelése. Kölcsey a Parainesis című értekezésében írja: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv egymástól válha- tatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”- Sokan ezt nagyon pateti- kusnak tartják. Még színházban is hallottam kigúnyolását. Nem is akárkiktől.- Sajnos, én is hallottam ilyeneket. Kikérem magamnak... Aztán Barcikáról beszélgetünk, a város kulturális életéről, a színjátszó fesztiválokról, a művelődési,központ gazdag kínálatáról. És persze a diákokról, a tanításról, az iskolájáról...- A mi iskolánk az egyetlen az országban, ahol közművelődési középvezetőket képeznek. Háromféle szak van nálunk, és ez egy névben nem foglalható össze, még a pecsétre sem férne rá. így lettünk Jókai Mór Középiskola. Már az sem volt pontos, ahogy őszig hívtak bennünket: óvónőképző és egészségügyi szakközépiskola. Ugyanis középiskolai fokon megszűnt az óvónőképzés. Mi pedagógiai szakot indítottunk. A közművelődési szak már régóta fut, s ehhez jön még az egészségügy. Mind a hármat képtelenség lenne egy névbe foglalni, ezért ez az általános „középiskola” megnevezés.- A kuratórium értékelésében is elhangzott: a diákjai sok sikert értek el a nyelvművelő versenyeken. Nekik is jutott már a Kazinczy névvel fémjelzett elismerésekből.- Igen, van Kazinczy-érmes kislányunk. Az „Édes anyanyelvűnk” nyelvhasználati verseny újhelyi döntőjére is elég gyakran eljutnak a gyerekeink. A „Beszélni nehéz” körünk 15 éve működik, összesen hét alkalommal kaptunk Kazinczy- jutalmat. De szólnék arról is, hogy van Barcikán helyi rádió és helyi televízió. A rádió három bemondója nálunk végzett. A tévé főszerkesztője is szakkörösöm volt. Tehát ilyen értelemben is van haszna ennek a szakköri munkának. Az elmúlt héten kapott Ka- zinczy-díj óriási dolog az életében.- Szívem szerint magyarmagyar szakos tanár vagyok. Ezen belül is a beszédművelést, a retorikát, a gyermekirodaimat szerettem meg igazán. Ez lett a hivatásom. Egyház és iskola Görömbölyi László Élményei persze mindenkinek vannak, kinek ilyenek, kinek olyanok. Életkortól, életpályától függően személyes tapasztalatokon nyugvóak, vagy éppen csak közvetett információkra alapozottak. Az idősebb korosztályhoz tartozók, akik még a háború előtt jártak egyházi iskolába, többnyire egész életüket meghatározó indíttatásról, maradandó tudásanyagról beszélnek. A középkor- osztály a hátrányos megkülönböztetések időszakát élhette meg - sokáig egyáltalán nem volt esélye a felsőoktatásban annak, aki a néhány működő egyházi középiskola valamelyikében érettségizett. Később (még a '70-es évek elején is!) már „csak" a tanári pályát óvták tőlük. A legfiatalabbak - a mai középiskolások és az alig-húsz- évesek - a botrányt, méltatlan civakodást (lásd: Dabas- Sári), az őket nemigen érdeklő politikai vitákat látják - no meg sokan közülük azt is, hogy egyszer csak el kell költözni a megszokott falak közül, idő előtt ott kell hagyni a diákévek megannyi kedves emlékhelyét. Nekem is van élményem, a '80-as évek közepe tájáról. Új programot hirdetett a magyar közoktatás: legyen számítógép minden gimnáziumban, ismerkedjenek meg a diákok a jövő eszközével, az új tudománnyal. De vajon felkészültek-e erre az iskolák, vannak-e a számítástechnikában is képzett tanárok; milyen a fogadtatás; hol, mire akarják használni azt az egy (meglehetősen vacak) gépet? - debreceni újságíróként ezekre a kérdésekre kerestem válaszokat a hajdú-bihari középiskolákban. Kiderült közben, akad iskola, ahol már régen elkezdték ezt a munkát - a debreceni Svetits Katolikus Leánygimnáziumban. Mi sem volt természetesebb, elmentem oda is, példaadó, remek dolgokat láttam. Elkészült a cikksorozat, elolvasta a rovatvezető, majd így szólt: „Megbeszélted te X elvtárssal a tanácsról, hogy a Svetitsről akarsz írni?" Egyházi ügyekkel nemigen foglalkoztam (persze, akkoriban más se nagyon...), éitetlenül néztem a kollégára, aki készségesen felvilágosított: ha „ilyen" intézményről írunk, előbb engedélyt kell kérni az Egyházügyi Hivatal helyi tisztviselőjétől. Bocs, mondtam erre, egy telefon az egész, mi probléma lehet azzal a szocializmus építése közepette, ha egy katolikus gimnáziumban már többet tudnak számítástechnikából a lányok, mint a többi középiskolában. Nem részletezem: X elvtárssal meglehetősen sajátos beszélgetést folytattam, nem mondott ő se igent, se nemet, csak meg volt sértődve. Tiltásról szó se volt! - mondtam a rovatvezetőnek, s a következő napon már meg is jelent az első rész. Aztán a második, meg a harmadik - ez utóbbi kissé rövidebb volt a többinél, úgy feleakkora. „Csak nem gondoltad, hogy benne hagyom a Svetitsről szóló fejezetet, nekem nincs kedvem utána hetekig raportra járni a pártbizottságra" - szólt a magyarázat, s ezzel az ügy le is volt zárva. (Nem egészen persze, de a hangos szóváltások, meg az én főszerkesztő előtti raportom már nem tartozik szorosan a történethez.) Az a nyilatkozat juttatta eszembe a fenti történetet, ami a minap érkezett a szerkesztőségbe. Súlyos bírálata ez a Vatikánnal kötendő egyezmény azon pontjának, amelyben az állam vállalja a katolikus iskoláknak az önkormányzatiakkal azonos nagyságú finanszírozását. Merthogy - fejtik ki a szöveg írói - ez „a magyar társadalom egészét terheli meg olyan kiadásokkal, amelyek világnézetileg elkötelezett nevelést segítenek". További veszély, írják, hogy ezzel „az állam saját iskoláit is relatív versenyhátrányba hozhatja", és „az elitképzés gyakorlatilag világnézetileg elkötelezett iskolákban történik majd". Sőt: „ennek hosszú távú hatásaként számolni lehet azzal, hogy az állami és önkormányzati közoktatás pénzügyi és szakmai okokból elsorvadásnak indul”. Mondhatnánk erre: megette a fene azt az állami közoktatást, ami elsorvad az egyházi iskolák „azonos nagyságú finanszírozásától". (Merthogy nagyobb legyen a „baj", a miniszterelnök ígéretet tett e vállalásnak a többi történelmi egyházra szóló kiterjesztésére is.) Vagy feltehetnénk a kérdést: az nem baj, hogy a vallásos emberek által fizetett adóbevételek is hozzájárulnak az állami iskolák finanszírozhatóságához? Esetleg megkérdezhetnénk: hol voltak a nyilatkozattevők akkor, amikor az állami oktatást a legnagyobb elfogultsággal sem lehetett világnézetileg semlegesnek ítélni? S ha már itt tartunk: vajon biztos, hogy ahol a ’89/90-es tanévben ideológiailag elkötelezett nevelés folyt, a '90/91 -es tanévtől már világnézetileg semleges a nevelés? És folytathatnánk a kérdéseket, a megjegyzéseket - ha egyáltalán értelmét látnánk a vitának azokkal, akik e bonyolult kérdést ilyen végletesen leegyszerűsített módon közelítik meg. Némi aggodalomra csak az adhat okot, hogy a szó- banforgó nyilatkozatot az „Iskolaigazgatók a demokráciáért" mozgalom képviselői adták közre, kilencvenkét iskolaigazgató aláírásával. Az viszont reményteljes körülmény, hogy - legalábbis eddig - a mi megyénkből egyetlen igazgató sem adta ehhez a nevét.
