Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-03 / 127. szám
Milyen kellemes a fák hűvösében megpihenni, szórakozni Fotók: Végh Csaba Nős fiatalemberként egy bükkaljai kis községben éltem. Innen Lyukó- bányára motorkerékpárral jártam dolgozni. A hór-völgyi út fölé hajló fák alatt a nap minden szakában motoroztam. Hiszem, hogy hazánk egyik legszebb, legérintetlenebb völgye a Hór völgy! Igaz, egy délutános műszak után hazafelé borzongató emlékem is akadt ezen a szép völgyön. Már 11 óra elmúlt, amikor az üveghutához, a régi szlovák falu eltűnőben lévő temetőjéhez értem. Ekkor a motorom, máig érthetetlen okból leállt. Sötét éjszaka, zúgó szél, sejtelmesen sóhajtoztak az öreg fenyők a temetőben. Én a hűtlen gépemmel egyedül a vadon közepén. El, csak el innen, teljes erőmből toltam a motort a sötét úton. Jó 300 méter után kifulladva, újra indítani próbáltam, és csodák-csodája: beindult! Úgy hajtottam hazafelé mintha üldöztek volna! Van egy ide- illő mondásunk a zabszemről... Barátaimmal, családjaikkal ki-ki- jártunk főzőcskézni, mulatozni a falu fölötti Galya erdőrészbe. Hatalmas tölgyfák, egymástól távol, elszórva, valamikor legelő volt itt. Tanyát vertünk egy-egy hatalmas tölgy alatt, úgy néztünk ki ott, mint a kotlós alatt a csibék. Főzőcskéztünk, iszogattunk, fociztunk, hintát építettünk a fákon, és még mi felnőttek is önfeledten ráültünk a gyermekeinkkel. Egy időben Szlovákiában dolgoztam néhány évig. Ott is sokfelé vezetett az utam, összejártam Kelet- és Közép Szlovákia nagy részét. Gyönyörű tájak, hatalmas erdőségek, égbeszökő fák. Sokszor gondolok vissza Igló közelében, Rakovec falucska melletti hatalmas, 30-40 méter magas fenyőfákra. Alattuk állva, kristálytiszta levegőt szippantva kis törpének éreztem magam, szomorú emlékem egy öreg, sok vihart megélt, de az utolsót csak féli túlélő kocsányos tölgy. A fa a jelenlegi lakhelyem melletti Jács-völgy híressége volt, erdész barátom szerint 300-350 éves lehetett. Valaha a falu lakói alatta mulattak, szórakoztak. Úgy hívták, hogy Mária fa. Augusztus végén még mi is találkoztunk itt. Szerettük volna felújítani a régi szokást, találkozókat szervezni a Mária fa alá. Tervünknek egy szeptemberi szélvihar vetett véget, lecsavarta a fa nyugati oldalát. Siralmas látvány volt, ahogy hevert a földön. Nagyságát mutatta, hogy a leszakadt részből 10 köbméter fát termeltek ki az erdészet emberei. Azóta úgy emlegetjük: meghalt a Mária fa! Fák, emlékek, vidámak, borzongatnak, kedvesek, szomorúak, életem útjának részei. Már mélyen itt belül fogalmazom a végső óhajt: ha végleg elmegyek majd sem követ, sem márványt ne állítsanak a síromra, csak egy fát ültessenek oda. Gál Mihály Lopják a fát, kiváltképpen télen Mostani látogatásomkor ott álltam meg a fák alatt, ahol anyám kapált valamikor. Az erdei csöndben felidéztem Boudelaire versét: „Templom a természet: élő oszlopai időnként szavakat mormolnak összesúgva; jelképek erdején át visz az ember útja, S a vendéget szemünk barátkén figyeli.” Milyen szép és ide illő gondolatok ezek. Valóban templom a természet, élő oszlopai a fák. Miért érezzük olyan különösen jól magunkat ebben a templomban? Miért születünk egy kicsit újjá, ha néha a fák közé, erdőbe megyünk? Milyen erőt sugároznak felénk ezek az élő oszlopok? Miért nem feledhetők a fás emlékeink? Ha ők barátként figyelnek, mi miért viselkedünk ellenségként velük oly sokszor? A jelképek erdejében fák vannak, ahogy az emlékeinkben is! A fák végigkísérik az életünket, bölcsőnk, asztalunk, házunk, szerszámunk, koporsónk, fejfánk készül belőle. A fák állva halinak meg, s haláluk után is minket szolgálnak, meleget adva elégnek értünk! Miért nem látjuk hát a fától az erdőt? Még a fákhoz, erdőhöz kapcsolódó közmondásaink is kedvesek. Álmatlan éjszakáimon sűrűn visszakalandozik gondolatom a fás emlékeimre. Legkedvesebbek voltak azok a fák, jelképek, amelyek között kanyargóit az életem útja. Meghatározó jelképek ezek a fák. Kertünk fái a szülőfalumban első fás emlékeim. Három hatalmas diófa, mind a három más-más diót termett. Sokszor megmásztam őket, őróluk soha le nem estem, vigyáztak rám! Szilvafák, úgymint bercencei (talán másutt besztercei), bódi, király, veres, ringló. De sokszor adtak gyümölcsei ebédet gyermekkoromban. Milyen jókat lehetett lakmározni belőlük, főleg ha volt hozzá egy karéj zsíroskenyér is. A veresszilva mégis a legkedvesebb volt, jó ízű, bőtermó, gyümölcsei miatt most is van a kertemben két fa. Lehet, hogy a nosztalgia miatt is, de alig tudom kivárni minden évben az érését! Meggyfák, cseresznye és körte is volt a kertünkben, változatos menüt adtak a mindig éhes gyermekgyomomak. Ha változatosságot akartunk, végigjártuk az ütmen ti eperfákat, volt fekete, fehér és rózsaszín eper rajtuk. Ma már csak az emlékezet őrzi tömzsi alakjukat. Akácfáról is van emlékem. Kemény fa, jó fűtőértékkel, igen tartós szerszámnyelet lehet belőle faragni. Ő azért kellemetlen emlék mert sokszor kellett tüskéjét a talpamból kiszedni, és egyszer le is vetett magáról. A nagyapám kertje végén állott az az akácfa nagy büszkén. A rajta fészkelő vadgerle miatt felmásztam rá, de nem adta nekem! Úgy 4-5 méter magasból leestem, hanyatt. Voltam olyan 8 éves legényke. Az anyafóld füves, puha volt, de mégis keményen hátbavágott. Alig kaptam levegőt. Úgy 300 méterre laktunk, és mikor sírva, levegő után kapkodva hazamentem, jó anyám csak ennyit mondott hüppögő panaszomra: - Minek másztál a fára?!! Hát nem nagyon kényeztették akkoriban a gyerekeket! Felejthetetlenül szép emlékem fűz egy hatalmas cseresznyefához. A fa a szőlőhegyen, a Lipán állott, a nagyapám szőlőjében. Tízéves voltam, amikor először kimehettem nagyapámmal oda. Mikor felmásztam rá, és megláttam a tájat, amely belátható volt egész Ónodig, Zsolcáig, Mis- kolcig, órákig ámultam. Olyan volt, mintha minden közelebb jött volna hozzám. Nyiladozó értelemmel talán akkor fogtam fel először: a világ sokkal nagyobb mint gondoltam, és nemcsak a szülőfalumból áll. A templomkerti fák a szülőfalumban szintén feledhetetlenek. Két gesztenye és öt hársfa még most is él. Tíz-tizenkét éves legénykék voltunk és fél éjszakákat bújócskáztunk rajtuk. De jó lenne, ha mi, emberek is olyan békességben élhetnénk, mint azok a fák ott, a templomkertben. Később aztán a nagyvilág elcsalt az oly kedves kis falumból. Miskolcon dolgoztam, tanultam és éltem fiatal életemet. Lillafüred és környékének fái, ha tényleg barátként figyeltek, bizonyára mosolyogtatóan szép emlékeket őriznek azokból az évekből. A katonai szolgálatomhoz is kapcsolódik fás emlék. A légvédelmi bázis, ahol szolgáltam, egy erdős hegy tetején állott. Az erdő körülvett bennünket, s mikor az őrségben töltött éjszaka hajnalán támlás voltam, csodálatos madárdallal ébredt az erdő. Lassan a fák a sötétből előléptek, alakot öltöttek, és a madarak füttyel üdvözölték őket. Nekem az ott töltött 26 hónapos szolgálat örökre szép emlék marad! Fájó szívvel olvastam nemrég az újságban, hogy lopják gyermekkorom erdejéből a fákat. Távol élek tőle, de úgy érzem én is szegényebb leszek a lopások által. Mikor 8-10 éves voltam, akkor telepítették a S.-i erdő egy részét. Mostanában elmentem megnézni, 15-20 cm átmérőjű, szép fákká nőttek a gyermekkori csemeték. Valamikor, mikor még 15-20 cm-es fácskák voltak, kaptunk művelésre egy kis darabot az ültetvényből. Kukoricát, babot termeltünk rajta. Édesanyámat sokszor elkísértem, mikor kapálni ment. Fás emlékeim •:s«ssss»: 5S58ÍM ÉNEK A SZIRTEN. A Szabadon Szárnyaló írók Rímfaragók Társasága (SZÍRT) irodalmi-zenés délutánt rendezett Kazincbarcikán, ahol bemutatták Ének a szirten címmel megjelent antológiájukat. Képünkön a műsorban közreműködő putnoki pedagógus női énekkart látják, melynek karnagya még a közönséget is megéne- keltette. ▲ MÁR AZ ÖTÖDIK TAVASZI FESZTIVÁL VOLT. Május 24- én záróbált rendeztek a Tiszaúj- városi Tavaszi Fesztivál szervezői, de másnap - mintegy ráadásként - még gyermeknapi programot tartottak a TVK szabadidő központjában. A fesztivál ideje alatt mintegy 60 rendezvény várta az érdeklődőket, amelyek mindegyike telt házas volt, illetve a szabadtéri nézőteret teljesen megtöltő közönség előtt hatalmas sikert aratott. Koscsó Lajos alpolgármester zárszavában elmondta: a fesztivál a város egész lakosságát megmozgatta. Kedvére való, magával ragadó programot talált benne korától függetlenül mindenki a művelődési központ és a könyvtár dolgozóinak köszön- w. hetóen. Képünk a megnyitó ün- ™ népségén készült. jubbbbbbbba BEMUTATKOZNAK AZ ÓBUDAI CIMBALMOSOK. Az Óbudai Népzene iskola növendékei mutatkoztak be a közelmúltban a mezőkövesdi Zeneiskolában. Az intézmény tanulói első ízben látogattak el a településre, hogy a mezőkövesdieknek egy kis koncert keretében bemutatkozzanak. A cimbalom tagozatos hallgatók Mozart, Chopin és Brahms zongorára, hegedűre írt klasszikus műveit játszották el cimbalmon a szép számban megjelent érdeklődő közönségnek. Vezetőjük, Béres János viszont nem volt ismeretlen ezen a vidéken - tudtuk meg -, hiszen feleségével, és testvérével, Béres Ferenccel triót alkotva, rengeteg fellépésre kísérték már el a matyó együttest. Az Óbudai Népzene iskola több mint háromszáz növendékkel „dicsekedhet”, s ebből huszonketten tanulnak cim- balmozni. Környékünkön csak egy helyen, Miskolcon tanulhatnak a diákok ezen a hangszeren játszani. A nem mindennapi koncertet lelkes tapssal köszönte meg a zeneértő közönség. Tavasz van, mozgalmassá vált a határ, a hétvégi házak környéke. Ki-ki műveli földjét, kezecskéjét. A földbe kerülnek a palánták, irtjuk a gyomot, ápoljuk a nemes, a haszonnövényeket. Régi párhuzam, hogy ezt teszi a pedagógus is, amikor a kisebb-na- gyobb nebulók, leánykák szellemét, jellemét pallérozza. Igaz, ez jóval összetettebb és későbbi termést ígérő folyamat mint az egyszerű gyomlá- lás, de többet is hoz a társadalom, a nemzet számára. Úgy tűnik, kivált bonyolultabb eme „pallérozás" meglendült, gyorsütemű fejlődést, változást mutató világunkban. Társadalmi rendszerek mentek, régebbiek-újab- bak jöttek. Robbanásszerű, óriási léptékű fejlődés zajlik a tudományban, a műszaki életben. A mai idősebb nemzedék annak idején még csak rácsodálkozhatott az iskolában: mi a csodabogár is az az oktatógép? Ma az informatikai forradalom korában a viszonylag jobb körülmények között élő családokban immár a gyerekek jáNagy Zoltán tékszerként kezelik a számítógépet, a videót, a mobil telefont. Ilyen helyzetben hogyan alakul az idősebb és fiatal nemzedékek, a szülők, a gyermekek, pedagógusok és diákok kapcsolata, változik-e a hagyományokhoz képest? Az űjulás kétségtelen velejárója a tagadás, de a folyamatosságról sem szabad megfeledkezni. Régen felismert törvényszerűség, hogy a kettő együtt biztosítja az emberi társadalom egészséges előrehaladását. Közismert a pedagógusok szerepe és felelőssége a jövendő korosztályok nevelésében, bár ezt a társadalom anyagiakban jelenleg nem akarja , vagy nem tudja kellőképpen elismerzene szolgálatában című könyvének bemutatójára került sor. A könyv Bakonyi Béla abaújszántói zenetanár életútjáról és munkásságáról szól. Az est főszereplője természetesen a Példaképek ni. Ezért meglehetősen alacsony szintű a tanári, tanítói pálya presztízse főleg a fiatalok körében. E nehézségek ellenére is találkozunk megyénkben olyan „megszállott" nevelőkkel, akik szívvel-lélekkel végzik nem mindig hálás munkájukat. Felemelő élményt jelentett a minap egy fővárosi rendezvény. A Borsod-Abaúj- Zemplén Megye Budapesti Baráti Körének szervezésében az ózdi Nagy Károly Háromnegyed évszázad a tanár úr volt. Szűnni nem akaró taps, elismerés fogadta, amikor egyik kedves tanítványával, Sotkó Leventével a szántói általános iskola VI. a osztályos diákjával zongorázott. Vitányi Iván az országszerte tisztelt politikus, kultúra kutató, megyénk szülötte meg is jegyezte: „E négykezes hallatán egy, a magyar irodalomban használatos szó, az őserő jutott eszembe. Ezt legtöbbször a Móricz Zsigmond írásában szereplő nagydarab parasztgyerek hősre, Túri Danira mondják. Itt most az az őserő mutatkozott meg, amit egy zenetanár tud produkálni akkor, ha egész életében következetesen dolgozott minden nap és 84 évesen is oktatja a gyerekeket és nem resté///, bogy tanítványával eljátsszon egy négykezest, mégpedig olyan tisztán, tökéletesen, ahogy ezt tapasztalhattuk. Hát ez is valami őserő. Ebből kellene minél több." Találunk is ilyeneket, csak keresnünk kell. Sokuk között ott van Dél-Borsodban Tóth Béla igazgató Mezőnagymihá- lyon, a már nyugdíjas ároktői pedagógus házaspár Csernaburczky Ferenc és felesége, meg a többiek, szinte minden településen ott találhatók, együtt élnek, lélegeznek a helyi közösséggel. Olyan példaképek ők, akiktől sokat tanulhatnak volt és jelenlegi tanítványaik.
