Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-14 / 111. szám
Tompa Gábor verseiről Aki nem én A költők kötetrendezői szokása' inak nem feltétlenül és nem mindig kell ellenvetés nélküli hódolattal adóznunk. Olykor kitűnően eligazítanak a lírai világképzés stációi között, amolyan vezérlő kalauzként elénk simítják-egyengetik a versértés- hez, a teremtés lélektani mezőihez vezető, nem egyszer igen csalafinta, ágadzó utakat: máskor viszont tökéletesen megzavarják a magabiztosan fölépített kritikusi előfeltevéseket. Mégis: az erdélyi (kolozsvári-vásárhelyi) rendező-költő, Tompa Gábor kicsiny, ötvenlapos, új verseskönyvének érdemes megszívlelni a költői kötetrendjét. Különösképpen azt a célzatosságot, amellyel a szerző nyitja, s amellyel zárja versek sorát (Aki nem én, Post scriptum): két erőteljesen deprimáltra hangolódott alkotáslélektani vallomással, a poétái fásultság, kiirtság-kiégett- ség, a versnek, vágyás a szónak, a nyelvnek, mint kommunikatív lehetőségnek kiszolgáltatott, jelállító költő panaszszavaival. Annak az én-en kívüli, átlényegült állapotnak. a teremtés minden alkotói gyötrelmét átélő lírikus kétségének- kételyének poétikai „megfelelőivel”, melyeknek hangulata, erőteljesebben vagy fátyolosabban, de valójában a kötet teljes versanyagát belengi-beborítja. A „papírt karmoló” kétségbeesés, a „versbe vetkezel” (másutt: „rímbe vetkezel” — A végső) kiszolgáltatottsága ez az állapot, mely a költői önportréállítás, a személyiségképlet megörökítésére irányuló igyekezet-vágy hangulati elemeivel dúsul-ámyalódik. A Bizonyosság létfilozófiai okfejtése, meditációja például az önkép-festés bizonytalanságaitól is terhes, a Megtalált paradicsom kesernyés iróniája is a költői szerepjáték változatait célozza. Másik, fontos líratárgya a kötetnek az idő szorításában vergődő, kapaszkodót kereső ember, aki a fogyó, de „biztos” jövő, a növekvő, de folyton változó múlt illogikus, mégis racionális lényének sokkhatását éli át: s gondoljunk itt a József Attila-i képre: „csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”. A több képével jelenlévő, idézett vagy' parafrazált költőelődnek egyébként egy teljes kollázst is szentel Tompa Gábor (akikről mind lerí...): az individuális kitaszítottság költői soraiból teremt egy új világdarabot magának. A Számvetés talánban a semmi ketyegésére fülel, a számvetés eredménye a teljes bizonytalanság: a talán, az Ezredvég soraiból a túlra les a költő, az Ezt a csendet az egyedülvalóság különösen szép költői képe zárja: „Rozsdás szívünkben felragyog / a szeretet magánya”. A kötet legintenzívebben megélt élményei ezek, s nem kerülheti el figyelmünket a versek jelentős részének akart vagy akaratlan, de bizonyos ünnepélyességet, emelkedettséget sugalló címe is. Például a gyakori bibliai utalás, a latin használata! A De profundis a 130. zsoltár kezdő sorára utalva a „mélységből” kiáltó vers, mely a szigorú szonett-formában a vágtázva közelítő végről beszél; az In aetemum az imák végét idéző mindörökkön- örökké formulával az eltűnés, a létből való kihullás, a magány állapotát hívja elő költői képeivel. A Post scriptum szabálytalan grammatikája mintha nem is a profán és egyszerű levélutóiratot jelentené (postscriptum), hanem valami véglegesen, másíthatatlanul utolsó intést, üzenetet, visszaszólást, valami búcsúszót: a semmi közelébe jutott poéta, a cím ünnepélyességét ellentételező, hangsúlyosan semleges hangulati töltésű, szikár utolsó megjegyzését. Ez a tárgyias szikárság, a melodrámát, a melankóliát, az elégikus ellágyulást, mint a líratárgyból adódható hangnemet „kiváltó” poétikai eszköz, egyébként is feltűnő stiláris-modulációs sajátossága a Tompa Gábor-féle versbeszédnek. Poétikai hatásfoka akkor igazán számottevő, amikor — mint a fent idézett példák esetében — az alanyi fájdalom, az önelemzés súlyos érzelmi tónusait hangolja át más minőségűre: nem apasztva, ellenkezőleg, növelve az élmény hangulati erejét. Ha nincs meg a versteremtő élmény mögött ez a lélektani „teher”, ez az önreflexív emelkedettség, akkor mintha funk- ciótlanná válna, okafogyottá ez a profán tárgyiasság: akkor felejthető képszilánkokat, egyszer-kétszer zavarhaejtően formátlan darabkákat szabdal ki a költő a persze roppant bonyolult világegészből (Ezredvég, Azt kéri, hogyha éldegél, Sebhelyek). A fogódzót vesztett ember közérzet-lírája: Tompa Gáboré, híján a nagy, gondolati létösszegző- verseknek: bár folyvást az intellektuális énképállítás gyötrelmeivel küszködve. (Mentor Kiadó, Maros- vásárhely, 330 Ft.). Cs. Nagy Ibolya v.v.v.'.y.v.y.y.y.y.w.v.:.y w;.v.y..;v;v;v.N^ ns| gn ■ jpL A Debreceni Református ■ m Cb W I Kollégium a „pedagógia m m századában es oktatás A Debreceni Református Kollégium történetének gazdag irodalma ismét gyarapodott egy értékes művel, amely a 18. századba vezeti az olvasót. Abba a századba, ahol Rousseau Emil című könyve nyomán — mint ismeretes — a pedagógia iránti érdeklődés Európa-szerte lázzá fokozódott. G. Szabó Botond munkája nagy gondossággal azt mutatja ki, hogy a korabeli Debrecenben miként érvényesült a század új eszmeáramlatának, a felvilágosodásnak a hatása. Sokan írtak az eddigi debreceni monográfiákban erről a témáról, gyakran egyik szerző a másikat idézte. Most azonban több ponton új megvilágításba kerültek a 18. századi debreceni „tanügyi történések”. A szerző állításait kitűnően válogatott forrásokkal bizonyítja. (Csaknem százoldalas tanulmányát négyszerte nagyobb szöveg- gyűjtemény egészíti ki.) Pontosságra törekvését jelzi, hogy értekezését mintegy ötszáz lábjegyzet teszi hitelessé. E jegyzetek legtöbbször utalnak a szöveggyűjtemény megfelelő részeire. A szöveggyűjtemény érthetőségét több mint kétszáz jegyzetben foglalt magyarázattal növelte. Ma is vannak történészek, akik a protestáns egyházakat hibáztatják, amiért a Ratio Educationist (1777) elutasították. Pedig a közoktatás akkori rendezését nem a mai értelemben vett, felekezeten kívüli állam, hanem a katolikus állameszmét valló kormány szorgalmazta. (Ezt még a századunk elején élő liberális katolikusok is hangoztatták! ) A protestánsok joggal féltették önállóságukat, mert bizalmatlanságukat számtalan intézkedés erősítette. így például a katolikus püspöki líceumok és papneveldék nem kerültek az állami tankerületi főigazgatóktól függő helyzetbe; vagy a szinte teljesen református Hajdúszoboszlónak még 1774-ben is katolikus iskolát kellett építeni, sőt 1779-ben is börtö- nöztek be református tanítót egyet4 A STíbrecski Református Kollégium a jtoaíx\;ia SíAZAOMíAX* len evangélikus növendéke miatt. Ugyanakkor mégis számtalan adat bizonyítja, hogy a felvilágosodás pedagógiai törekvései érvényesültek a református kollégiumban. Reformok sorát vezették be 1740- től kezdve, erősítették az életre való felkészítés elvét, gazdagították az egyéni ismeretszerzés lehetőségeit, hevezették a kísérleteket, kiszélesítették a hasznos ismeretek tanítását, megindult a modern nyelvek — francia, német — oktatása, a század végén elkezdődött az anyanyelvi oktatás, kötelezővé tették a pedagógiai előadások hallgatását, erősödött a világiak szerepe a kollégium vezetésében stb. Hit és tudomány nem került olyan éles ellentétbe, mint Franciaországban. Németországhoz és Angliához hasonlóan Debrecenben inkább Newtonnal rokonszenveztek, aki isteni bizonyítékot látott a tömegvonzás jelenségében. G. Szabó Botond, amikor elismeri a kor egyik legnagyobb debreceni tanáregyéniségét, Maróthi Györgyöt, minden eddigi monográfiával szemben megállapítja, hogy Opiniones című híres munkájában szerzőtársai is voltak. A kötet az 1996. év debreceni könyvtermése legértékesebb, legszebb kiadványainak egyike. Méltán tarthat igényt a művelődéstörténetet szeretők érdeklődésére, de leginkább a neveléstörténetet forrásszemelvények elemzése útján tanítók számára lesz hiányt pótló. Olyan forrásokat tett magyarul is olvashatókká, amelyek eddig nehezen voltak hozzáférhetőek. (A fordítók: Kristóf Ilona, Szabadi István, Szabó András.) A könyvet Hapák József művészi fotói a bibliofil művek sorába emelik. (Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 1996). Varga Gábor «c«-: vxx-j Zacskóban hazavitt egy számítógépet, és összerakta. így kezdődött. Illetve, dehogyis így. Inkább valahogy úgy, hogy a pécsi orvos- egyetem akkor már költőként is ismert kutató orvosa 1980-ban irodalmi lapszerkesztő lett. Nem ismeretlen, ám szokványosnak sem mondható pályamódosítás, amikor a biológiai embertudomány az emberi lélek, erkölcs és szellem természete iránt is fogékonnyá tesz. De ez sem egészen így van. Mert — miként az irodalomtanárnő anya és az orvos apa fia szokta mondani — élete mindig is két, párhuzamos sínen zakatolt: már középiskolás korában hol Juhász Gyulát olvasott könnyezve, hol békát boncolt hideg fejjel. Csordás doktor mindenesetre a nagy generáció — nevezték arctalan, majd pofátlan, újabban viccesen: „csinibaba” nemzedéknek is — lírikusaként jelentkezett, aztán a Jelenkor folyóirat szerkesztőjeként, utóbb főszerkesztőjeként vált ismertté a nem is mindig magasröptű és épületes irodalmi közéletben. A lexikon műfordítóként is jegyzi, egyik kritikusa szerint pedig leginkább irodalomteoretikus. Iro- dalomteoretikus. Szempontunkból talán most ez a legérdekesebb. Csordás Gábor ugyanis ma a Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó Kft. — hogy is mondjuk? — igazgatója, így kellene, ha nem állna éppen e szuverén, öntörvényű alkotónak olyan furán e hivatal. A kihívást újabb feladatában éppen a szabadság vonzása jelenti — állítja, ha önmagáról faggatják —, az, hogy saját rögeszméjének a rabszolgája lehet, ami Kelet-Európá- ban a létező szabadságok legnagyobbika. Háza pincéjéban tehát szervezi, szerkeszti, fordítja, szedi, lektorálja, menedzseli, terjeszti, szállítja, csomagolja — árulni is látták már — a „portékát” — egykét főállású és néhány mellékfoglalkozású munkatárs van ebben segítségére. Szóval, ő a séf. E személyesre hangolt bevezető egy műhely Csordás Művek bemutatása kapcsán pedig azért indokolt, mert a Jelenkor Kiadó — melynek költészetnapi estje a debreceni Unicum presszóban zajlott — Csordás Gábor Műve. így, nagybetűvel. A kötetek presztízsét ugyanis - tudnivaló — nemcsak műfajuk, témájuk, szerzőjük személye, hanem a kiadó tekintélye is meghatározza, s e képzeletbeli rangsorban (melynek alján e logika szerint a magánkiadás áll), valahol az élbolyban kell keresnünk a pécsieket. S bár létük - mint a kávéházi esten megtudtuk — anyagi értelemben mindmáig cérnaszálon függ, a rendszerváltás elején kezdődött történetük minden túlzás és elfogultság nélkül sikertörténet, szerepük a könyvkiadás liberalizációjában elvitathatatlan. Amikor a nagyok kezdtek tönkremenni — a Szépirodalmi végképp, a Magvető talán talpra áll —, Pécsett eszméltek, egyszer csak dőlni kezdtek a szerzők s a könyvek (s nem az „örömszerzési” irodalom). De miként lehetséges egy Debrecen, Miskolc méretű városban a magyar könyvkiadás Euró' pa-horizontú műhelyét felnövesz teni? Ha a Jelen kor példáját tekintjük, mindenképpen szükséges hozzá az urbs levegő L e Öntudatos polgárai, patinás kultúrája. Modern képző- művészeti hagyományai, nyitott szellemiségű egyeteme, egyáltalán: a modemitás élménykörei. így van ez akkor is, ha a helyi önkormányzatok — kissé meglepő információ — nem támogatják a könyvká- eftét. Aztán paradox módon kellett hozzá az a kultúrpolitika is, melynek révén a fővárosban nem túl szívesen látott alkotók a hetvenesnyolcvanas évektől bizonyos vidéken szerkesztett folyóiratoknál otthonra leltek, s e lapokat — bár karakterük más és más, leginkább a szegedi Tiszatájt, a debreceni Alföldet és a pécsi Jelenkort szokás e sorban együtt emlegetni — az élvonalba emelte. Sopianae szerkesztő urai is véglegesen akkor kötelezték el magukat a színvonal szerkesztési elve mellett. Nagyjából és röviden: az a koncepció lett vezérlő csillaguk, hogy nem lakásbejelentőjük alapján közölnek szerzőket, nem vidéki értelmiségi kaszinóként működnek, hanem a helyi iskolateremtő nagyságok mellé engedik mindazokat — jöjjenek bárhonnan —, akik az egyetemes magyar kultúrában minőségi alapon odakívánkoznak. Hogy így váljanak a városnak dicsőségére, a helyi szellemet pedig emelkedésre csábítsák. Vagyis kellettek hozzá a folyóirattól örökölt szerzők. A posztnyugatos, újholdas alkotók, esszéírók, a polgári irodalom jeleseinek, neves esztétáknak, kritikusoknak a támogatása. Csorbától, Mészölytől Nádason, Tandorin, Balassán, Thom- kán, Petrin, Parti Nagyon át a mai fiatalokig: Darvasiig, Mártonig, Garacziig, Borbélyig. No és kell hozzá — mint az elején már megpendítettük — egy elszánt, koncepciózus szerkesztő, aki maga is élvonalbeli szereplője az irodalomnak, akinek kapcsolatai a szellemi életben nem csupán urambátyámék provinci- í ájának a széléig \ nyúlnak, sőt, nem is csak országhatárig. S az eddigi produkció minőségi és mennyiségi tekintetben is meggyőző. Olyan őrültség ez — így a „séf’ —, amelyben azért van rendszer. A Jelenkor ma egyrészt a kortárs irodalom legnagyobb kiadója. Nevekkel reprezentálva e kijelentést, Elő Irodalom sorozatában megjelent már a fent említetteken kívül Bállá Zsófia, Kuko- relly Endre, Lászlóffy Aladár, Va- sadi Péter, Zalán Tibor, Baka István, Takács Zsuzsa, Mamo János, Kovács András Ferenc — ez egy tetszőleges névsor csupán költőkből. A „háromlábú” építmény másik, nem kevésbé fontos részét képezi az elmélet, amely a mai beszédmódok diskurzusát alapvetően meghatározza. A filozófia irodalommá vált, vallja a főnök, s ezt tükrözi az Ars Longa — az örök művészet — néven futó sorozatuk, a mai „pápák”: Derrida, Rorty, Lévi- nas és mások tanait terjeszti a Di- anoia, Bahtyin, Barthes, Cohen, Jauss és a többiek gondolataival ismerkedhet az olvasó az egyetemmel közösen válogatott jegyzetekben. S mi van még? Világirodalom. Közlése mögött az a szerkesztői megfontolás áll, hogy a világirodalmi beszély — csordásgáborosan — alapvető változások elé néz. A beszédes Kiseurópa elnevezés röviden és tömören arra utal, hogy univerzális-ellenes váltás előtt állunk, a kis népek, így a magyar irodalmának is ki kell lépniük a gettóból. Új világirodalom van kialakulóban tehát, ahová Európából mindenki hozza a maga kicsiségét. A képet itt a belga származású Toussaint, a2 osztrák Doderer, a holland, német, francia, spanyol, angol nyelven is publikáló Nooteboom, a horvát Fabrio, a szerb Pavic, a szlovén De- beljak és Jancar, a román Cartares- cu vagy a Debrecenben bemutatott Nobel-díjas költők: a szovjet birodalomból száműzött Joszif Brodsz- kij és a lengyel Wistawa Szymborska köteteivel lehet árnyalni, no és a József Attila-körrel közösen gondozott műfordító füzetekkel. Ám a Jelenkornak van még egy unicuma. Míg mások szerzőkben, művekben gondolkodnak, ők életművekben. Furcsa vagy nem, nincs jogi procedúra, nincs írásos szerződés, csak a „gentlemen’s agreement” — úri becsületszó —, mégis sikerült megszerezniük külföldön is elismert életművek kiadási jogát — mindenek előtt a Nádas Péter-oeuvre növeli immár a világban is hírüket. Messze jutottak hát attól, amikor első művüket, a Mészöly Mik- lós-esszékötetet megjelentették. Közép-Európa legcsúnyább könyve volt — nosztalgiázik Csordás —, de könyvnek talán még soha úgy nem örültek. Az idei költészet napján már első keménytáblás kiadványukkal dicsekedtek: Károlyi Amy versgyűjteményével, az Euridiké hallgatásával. Ez az ív az idei könyvhét impozáns terméséig akár jelképesnek is tetszhet. Pozderka Judit
