Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-10 / 108. szám

Május 1G., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Prügytől Kassáig (Irodalmi emlékhelyek Abaújhan, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 34.) Porkoláb Tibor Móricz Zsigmond emlékét Prügyön az ún. Mó- ricz-házon (Móricz Zs. u. 12.) elhelyezett emlék­tábla őrzi. Az 1957. november 10-én leleplezett tábla - hibás adatokat tartalmazó - szövege: E HÁZBAN LAKOTT / 1885-1893-IG / NAGY ÍRÓNK / MÓRICZ ZSIGMOND / „LÉGY JÓ MINDHALÁLIG.” A Móricz család csakugyan 1885-ben költözött Csécséről a taktaközi - akkor még Szabolcs megyéhez tartozó - Prügyre (ahogy altkor írták: Pthrügyre), Zsigmond azon­ban csak 1887 nyarán követte szüleit. Itt járta ki az elemi iskola harmadik, negyedik és ötödik osztályát, majd 1890-ben a debreceni kollégium­ba került. A család a tüzesgép és az 1887-ben vásárolt ház leégése után néhány nappal, 1891 utolsó vagy 1892 első hetében költözött Sárospa­takra - tehát nem 1893-ban, ahogy a táblára vésték és ahogy Móricz írja az Életem regénye című visszaemlékezésében: „az egy nagyon ala­csony és igen elnyűtten ottmaradt kis egyszemű házacska volt, igen ócska s mindenfelé csörgő te­tővel, kidűlt-bedűlt, elnyűtt léckerítés volt körü­lötte, s a tornáca kikopottan, sárral verve. [...] A nagy szabadtűzhelyes konyhából jobbra nyílt a szobaajtó, s a szoba olyan volt az utcai egy ab­lakkal s az udvari másikkal, mint valami med­vebarlang, alacsony, sötét és büdös. [...] Úgy szá­mítom, hogy 1887 őszén vették, s itt laktak 1893 tavaszáig, a tűzig, mert leégett a ház. Persze ak­kor építette fel valaki s emelte fel a falakat”. Az emléktáblával - ezek szerint - a leégett Móricz- ház helyén emelt épületet jelölték meg. A prügyi évek a „feledhetetlen szenvedések” időszakaként jelennek meg az író visszaemléke­zéseiben: „ha a falu ellen keserű színt, fekete szót ejtettem, az mindig a tügyiek parazsából vetett lobbot [...] Itt jót nem kaptam, csak bajt, bánatot, bosszúságot és fájdalmat, mindig s mindig csak fájdalmat” (Pthrügy. Jegyzetek egy készülő ön­életrajzhoz); „mintha csaik azért lettem volna író­vá, hogy megmutassam azokat a sebeket, ame­lyeket hétéves koromtól tízéves korig Pthrügyön át kellett élnem” (Életem regénye). A nagy sze­génységben élő Móricz család (innen szokás szár­maztatni például a Hét krajcár életanyagát) nem tudott igazán beilleszkedni a falu közösségébe. És miután az anyagi gondok csökkentek (Móricz Bá­lint viszonylag rövid idő alatt házat, járgányokat, tüzesgépet és jelentős fódbirtokot vásárolt), a ro­konokkal való viszony romlott meg véglegesen. Nem véletlen, hogy Móricz Bálint a rejtélyes tűz­eset (feltételezések szerint öngyújtás) után szinte elmenekült a faluból. Érdekes, hogy az Életem regénye rendkívül nyomasztó és kegyetlen Prügy-látomása, a tragikus élménynek eme miti- zált, retorizált, hatásosan megkomponált, így író- ilag a legteljesebben kiaknázott változata ellené­re a prügyiek vállalják a Móricz-örökséget. (Ké­sőbb egyébként maga Móricz is elismeri, hogy „eltúlozta” és „a kezdő fantázia tükrében eltorzí­totta” a benyomásokat.) Gesztus értékű megnyil­vánulásnak tekinthető, hogy 1960-ban utcát ne­veztek el az íróról, hogy az általános iskola 1967- ben a Móricz Zsigmond nevet vette fel, hogy a Móricz-házat 1971-ben (emlékház céljára) felújí­tották, hogy rendszeresen megemlékezéseket tar­tanak, vetélkedőket és kiállításokat rendeznek a Móricz-évfordulókhoz kapcsolódva. A Móricz-kul- tusz a helyi hagyomány szerves részévé vált. Márai Sándor Kassán, a „nagy urbanitású” felvidéki városban született 1900. április 11-én a szász eredetű Grosschmid családban. „Őseim szász polgárok [...] - olvashatjuk a Naplóban -, akik egy színes, érdekes nép földjéről jöttek, mint pionírok, s aztán városokat és városi mű­veltséget építettek ott, szigorúan polgári törvé­nyek szerint éltek. A városokat körülkerítették magas falakkal és privilégiumokkal [...] A vá­rosfalakon belül építettek polgári rendtartást, házakat nemes bútorokkal és ritka használati tárgyakkal, céhekkel, jogszabályokkal, ünnep­pel, zenével és irodalommal.” Márai ugyan mé­lyen hitt a polgárság kultúrateremtő küldetésé­ben, a polgári hagyományok megtartó erejében, művészi szabadságát azonban mégsem tudta e „Rend” szigorú keretei között kiteljesíteni. Éle­te szakadatlan küzde­lem volt a mitizált „Rend” és a vágyott „Kaland” között. A „Kaland” lázadások­ként, menekülésekként, utazásokként, önkéntes és kényszerű emigráci­ókként jelentezett hosszú életpályáján. Kassa nem elsősor­ban (obiigát) szülővá­rosként, a gyemekkori élmények színes ku­lisszájaként, a diákévek hangulatos színtereként jelenik meg a Márai- életmúben, hanem sok­A Móricz-ház Prügyön kai inkább a polgári rend és kultúra jelképe­ként, egy idealizált polgári életforma (virtuális) modelljeként (Kassai őrjárat, 1941; A kassai polgárok, 1942). A város szimbólumának tekin­tett Dóm sem csupán monumentális építészeti emlék, hanem „egyike az európai lélek világító- tornyainak”, „a keresztény európai kultúra őr­helyeinek”. Márai „Városa” gyönyörű mítosz te­hát: egy kartéziánus értékekre alapozott, kifi­nomult és átesztétizált polgári világrend iránti nosztalgikus vágyakozás megtestesülése. A „Városban” márványtábla őrzi Márai em­lékét. Az egykori Mészáros utcai Grosschmid- ház (Msiarska 35.) homlokzatán leleplezett táb­la szövege: EBBEN A HÁZBAN ÉLTE / GYER­MEKKORÁT / A JELES MAGYAR ÍRÓ / MÁ­RAI SÁNDOR / (1900-1989). (A magyar nyelvű márványlap alatt elhelyezték a tábla szlovák nyelvű változatát is.) A felirat annyiban pontat­lan, hogy Márai - legalábbis az Egy polgár val­lomásai tanúsága szerint - huzamosabb ideig már nem lakott ebben a „saját háznak” nevezett előkelő épületben. Gyermekkorát ugyanis a Fő utcai (azóta lebontott) „bérházban” töltötte: „ez a mi házunk, a Fő utcán, igazán nagyvárosi háznak tetszett [...] Nagyon szép, s főként te­kintélyes ház volt; az első igazán ’modern’ ház a városban [...] az építész [...] beleépített mindent, amit századvégi építész becsvágya ilyen vado­natúj bérházra ráaggathatott [...] Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért és nem la­kik idegen házban; s mindent elkövetett, hogy núhamarabb saját házba költözhessünk. De ad­dig még eltelt jó idő, másfél évtized is. A ’saját házba’ én már csak látogatóba jártam le, nagy diák voltam mái- akkor, s nincs jó emlékem ar­ról a fölöslegesen tágas, csaknem fényűző épü­letről. Gyermekkorom a ’bérház’-ban telt el. Ha ezt a szót gondolom: ’otthon’, a Fő utcai ház szé­les udvarát látom, a hosszú rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat.” (Részlet az Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben című - hamarosan megjelenő - kötetből) Kalász László Bizony nevettem nagyapámat: szeme féldeciktől fénylett totyakosan-töhötömen alighogy otthagyta az ágyat csoszogva az udvarra lépett óvatosan-öregesen amíg megállt topogott hármat esik-e ma? - szólott az égnek karnyújtotta-tenyeresen hagy kuncogtam a jézuskákat a küszöbön mormoló vénet kigúnyoltam gyerekesen de bánom már! késő a bánat: sírba zöttyent pihenés végett bibliásan féldecisen Szekerek boronákkal ekékkel hajnalok hajnalán indul korán e kara ván szürkés némaság dermed arcunkra: az ember mielőtt szólna: megunja visz a ló: gyeplőzött kötelesség a kerék is forog s jól megyünk kiverekedni az estét Juhász József: Elkésett tavasz Fölszántottuk a dermedtség jegét és nyomor ugarát faekével, zsellérujjak billentyűivel, némaszájú jobbágyörökséggel: kolompokkal, babonás szeszéllyel, glória nélkül megkoronázva tövisekkel, tarlókon deresig égő parázstáncok gyöngyverejtékével, alvásba vesző fohászokkal - este, vak bizalom keserű tortáitól reggel kifordult gyomorrul kezdve; hideglelte kétség fazekaiban zuborgatva, pállott éveken át a lassan derengő jövendőt, kuviksejtelmű minden éjszakát, de a megígért kepetizeddel meg nem töltheted vékád sem bendőd, elemésztették már a dédapák... Tűnném, * GYERMEKKORÁT A JELES. MAGYAR ÍRÓ $' 'HOO A kassai Márai-emléktábla Fotók: Bujdos Tibor A kövér papot sokat láttam a város forgalmas utcáin ténfereg- ni. Vad civilben természetesen, de hát annyira jellegzetes figura volt - a maga mázsán felüli sú­lyával, s nem túl magas terme­tével -, hogy rejtőzködésről szó sem lehetett. (Akik a ’60-as évek­ben netán D-ben éltek, emlékez­hetnek rá.) Az apát úr (azt hi­szem ezt a rangot viselte) nem sétált - nem! Akkor a Nagyerdő árnyas fái alá ment volna; élvez­ni -az elmélkedésre alkalmas - csendet, s a jó levegőt. De ő nem elmélkedni akart, nem csendre vágyott - ő motívumokat gyűj­tött. Mert a kövér pap tudta: a téma az utcán hever. Ezek a mo­tívumok aztán rendre beépültek a vasárnapi prédikációkba. Mindebből világos: Isten túltáp­lált szolgája életközeli dolgokról beszélt, ha nem is profánul. Né­ha követtem utcai téblábolásai közben, s aztán mentem a va­sárnapi miséjére, hogy megtud­jam: mit vett észre, a nagy vidé­ki város lassú lüktetésének üte­méhez mérve lépteit, ami netán az én figyelmem, elkerülte. Örül­tem, ha azonosak voltak benyo­másaink. Mert a korpulens atya kétségtelenül jó publicista volt; rajta tartotta ujját a társada­lom ütőerén - ahogyan szoktuk mondani. Én is olyan zsurna­lisztának készültem, akik magu­kat manapság (nagyképűen per­sze) közírónak nevezik. Nyomá­ba szegődtem hát a lehetséges témáknak. Ma már nem gyűjtök motívu­mokat - beléjük botiok. Sok mindent előre tudok. (Mint ama MTI munkatárs, aki 30 éven át mindannyiszor megírta febru­árban, hogy a Mecsek lejtőin már nyílik az ibolya. De én sem voltam különb nála, mert Sza- bolcs-Szatmárból - nagy csirke­csipogás közben - minden évben jelentettem, hogy kikeltek az el­ső csibék. A szöveg alá kevert csipogás talán még mindig fel­lelhető a nyíregyházi stúdió ar­chívumában.) Persze, azért most is működnek zsurnaliszta reflexeim. Mert mindenből - ahogyan egykori szerkesztőm tanította - lesz, vagy lehet majd egy gondolatjel legalább... A különböző graffitokat (falba karcolt, vagy inkább falra írt) szövegeket mindig elolvasom.. A 2-es villamos vonalán - főleg a diósgyőri piacteret elhagyva - több felirat is díszlik. Naponta látva ezeket rájöttem, hogy poli­tikai indíttatású szöveget nem érdemes írni, mert elavul. Az indulat, ami 5-6 évvel ezelőtt hevített bennünket, már kihűlt. Már senkit nem érdekel, hogy ki. hazudott és mit hazudott akkor. Talán egy maradandó politikai szöveg lehetséges. Ez röviden és lakonikusan ennyi: MONDJON LE A KORMÁNY! Ez soha mm avul el; mindig, minden kor- inány fölszólítható a lemondás­ra. Értelme ugyan nincs a fel­írásnak, de az „elkövető” lelki­leg kielégül. Sikerül neki vala­mi feszítő, szorongató érzéstől, megszabadulnia. Kiírja magá­ból indulatait, érzéseit. Mindez nem is annyira a köz­életi indulatokra vonatkozik, hanem inkább a személyes ér­zelmekre. Na, ezeket aztán ki kell adni nmgunkból; akár tizen­évesek vagyunk, akár család­apák; akár „civilek”, akár művé­szek. A kifejezés formája, módja persze nagyon különböző, de a lényeg... A lényeg azonos! SZERETLEK KATIKÁM! Ez egy gyerek szövege a frissen me­szelt falon. Megvidámtt regge­lenként. Aztán: SZERETLEK ÁGNES! - ez ugye az ismert operaáriából való. Ki nem örül, ha hallja? Hisz’ mindenkinek az életében volt egy Ágnes. És valahol, valakinek, valamilyen módon ki kell mondani, - akár siheder vagyok, akár híres nagy költő -, hogy szeretem ezt az Ág­nest,. Vagy szeretem, példának okáért, Rosalindát. Igen, mondjunk Rosalindát, mert a miskolciak éppen most láthatják Shakespeare vígjáté­kát, s ugye milyen aranyos az Ahogy tetszik Orlandoja, aki minden faágra verssorokat ag­gat szerelmi révületében. Mer’ aszongya: ,Az erdő lesz a könyvem Rosalinda, / A fákba vésem, amit gondolok: / Min­denkit, akit erre visz az útja, / bűvöljön meg híred diadalod.” S az ifjú hölgy aztán olvashatja is a rímes sorokat (hála Szabó Lőrinc zsenijének is) ilyenfor­mán: „Kelet-nyugat száz rubint- ja I Nincs oly kincs, mint Rosa- linda.” Vagy: „Napjaimba, ál­maimba / te ragyogsz csak Ro­salinda.” Mi persze derülünk, nevetünk, s még az a „szemétkedő” Próbakő is rátesz egy lapáttal jóked­vünkre - imigyen persziflálván a költővé lett szerelmes Orlando sorait: „Jó a töltött palacsinta. / jó falat lesz Rosalinda...” és így tovább... De Shakespeare se mindig ne­vet és nevettet! Köztudomású, hogy a legnagyobb költők szen­vedik meg legjobban a szerel­met. S mert szenvednek, a hűt­len szeretőnek is fájdalmat akarnak okozni. Micsoda ostor- csapásként érhették Lédát az Elbocsátó, szép üzenet utolsó so­rai: „S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: / Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Hát igen, így fizet egy olyan ma­gyar úr, mint Ady. De ne hi­ggyük, hogy a könnyed, ironi­kus Molnár Ferencnek nem fáj­nak a hűtlen, vagy a nagyon is ingatag asszonyok. Csak Á test­őr színésznőjét említem, de szá­mos Molnár-műből kicseng a kétkedő, sőt a megcsalatott em­ber életérzése -. aki rendszerint visszafizet. Na és Krúdy, a köd- lovagok álomvilágának lebegő birodalmában? Figyeljük meg, hogy átsüt Pisztoli másvilágot- járt alakján az író személyes fájdalma - a Rizujlettel való ta­lálkozás közben: „Meg kellene ölni minden nőt, akivel már ki­mulattuk magunkat. [...]- Te csak egy kis hazug voltál, min­dig mindent letagadtál; minden férfi azt hitte ő volt az első sze­retőd... Beszennyezted a kezem, a csizmám, szégyenletes dolog veled szóba állni.” Ezek után csodálkozhatom-e, ha azt olvasom Miskolciában egy bérház hatalmas falfelüle­tén: „N.N. (teljes név) a VWXYZ (ez a cég megnevezése.) KUR­VÁJA! Érzem, hogy szegény, bánatos fiú legszívesebben az égre írta volna ezt, ha nem vol­na olyan magas a mennybolt. (Különben a férfi-nép azon höl­gyeket minősíti így, akik megta­gadják kegyeiket.) Kár, hogy a kövér pappal nem tudom a dol­got megvitatni, miután kicsit távol van az a nunciatúra, ahol éppen munkálkodik.(S ahol már senkinek nincs szüksége ételre, italra.) Mindazonáltal, az idézett obsz- cén kifakadásban is van vala­mi, aki okot ad a derűlátásra. Mert bizonyos kommunikációs igényt jelez. Márpedig, mint egy szakember mondja: ,A szexuali­tás alapvetően szociális interak­ció, az emberek közötti kommu­nikáció egyik terepre. A kommu­nikáció értelme pedig az, hogy kölcsönösen gazdagítsuk egy­mást és magunkat.” Tehát amíg butácska rigmuso­kat írunk szívünk hölgyéhez, vagy klasszikussá váló verseket vált ki belőlünk a hűtlen ked­ves, netán obszcén graffitokra ragadtatjuk magunkat - addig nincs baj. Baj akkor van - ezt is az imént idézett Tóth László szociológus véleményével támo­gatom - Elet és Irodalom, ápri­lis 25. - szóval akkor van baj, ha valakinek már nincs ideje, hogy „ellejtse a násztáncot” (azaz nincs ideje az időigényes szexuális kommunikációra), vagy félszemmel a televíziót né­zi miközben... Lám, a téma nemcsak az utcán hever, hanem különböző lapok soraiban, vagy sorai között is felbukkan. (De hát ezt tanítjuk a hírlapíró jelölteknek.) Persze, hogy mindenféle fonák helyzet, interakció csábít az abszurdra. Engem is csábított. Pár éve ír­tam egy kis jelenetet, ami arról szól, hogy - szexuális partnere karjaiban pihegve - hosszas te­lefonbeszélgetést folytat egy hölgy távol lévő férjével. A szí­nészek eljátszották, a közönség udvariasan tapsolt -, de senki nem tartotta abszurdnak a szi­tuációt. Ugye Ágnes, te annak tartottad, volna. S persze te is, Rosalinda, És hiszem, hogy vannak Évák és Katik, vagy majd születnek, akiknek butácska verseket ír­hatnak a jövő férfiúi, s akik nem egy mobiltelefonnal akar­nak lefeküdni. Gyarmati Béla Szószólóban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents