Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-26 / 97. szám

Április 26., Szombat

Műhely

ÉM-hétvége VII

A Ziegler család Borsodban

(Irodalmi emlékhelyek Abaujban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 33.)

Fotó: Bujdos Tibor

Porkoláb Tibor

Gárdonyi Géza élettörténetének borsodi állomásain (Sály, Hejőcsaba) is emléktáblákat helyezett el a „hálás utókor”. Az író édesapja, Ziegler Sándor uradalmi gépész - népes családjával együtt - szinte az egész országot végigvándorolta. Sályban, ebben a Bükk déli lábainál fekvő falucskában (ahová 1870 tavaszán a fővárosból érkezett a család) Ziegler Sándor szokatlanul hosszú ideig maradt: mintegy három évig volt Laszky Miklós báró uradalmának fógé- pésze. Gárdonyi így idézi fel az első sá- lyi heteket: „hét esztendős voltam, mikor vidékre kerültünk. A falu, ahol apám állást foglalt, Borsod megyében van, erdők között. A falu végén vén emeletes kastély van, valamikor az Eötvös báróké, a mi időnkben egy Laszky nevű, bécsi báróé. De ez csak nyáron jött Sályba. A kastély üres volt akkor is. A tiszttartó a kastély földszintjén adott nekünk két szobát addigra, míg a mi lakásunknak szánt épület teljesen elkészül”. A Gyermekkori emlékeimben a cselédházban kialakított lakásról is részletes leírást olvashatunk, sót az író „a sályi római katholikus felekezeti tanodát” is megörökíti: „félig földbe süllyedt ház, földes szoba; ablakai kicsinyek; fala alacsony. Mindössze háromhárom hosszú pad volt benne [...] Ha visszagondolok erre az iskolára, a falu szegénységének a képét látom benne”. Gárdonyi ebben az épületben járta ki az első három elemit.

A sályi tanoda emléktáblával való megjelölésének ötletét 1913-ban (tehát még Gárdonyi életében) vetette fel az Egri Újság. A lap (amely egyébként Borsod vármegyét óhajtotta megnyerni az ügynek) azt is közölte, hogy egy sályi származású, „nemeslelkű” kanonok, Blazsejovszky Ferenc hajlandó lenne a táblaállítás költségeinek a felét a szervezők rendelkezésére bocsátani. Mivel a vármegyei válasz nem érkezett meg, „a kultúrakció elcsendesedett”. Tíz esztendő elteltével Tóth Kálmán író idézte Borsod vármegye emlékezetébe az egriek elfelejtett javaslatát: „Borsodvár- megyéhez a nagy írónak sok kedves emléke fűződött. A Dunántúl Gárdonyi emlékhelyeit egymásután jelölik meg emléktáblákkal, ha tehát a sályi népiskola falára egy szerény emléktáblát rakunk - Borsodvármegye csak önmagát fogja megtisztelni”. Az emléktábla ügye 1925 nyarán mozdult ki a holtpontról: a miskolci lapok ugyanis ekkor számolnak be arról, hogy Sályban „Dómján Ákos plébános vezetésével megalakult az emléktábla bizottság”; hogy Tóth

Emléktábla a régi sályi iskola falán

Kálmán felkereste a kácsi márványbánya tulajdonosát, és „sikerült neki a kultúraszerető bányatulajdonost egy alkalmas márványlap adományozására bírni”; hogy a nagyszabású táblaavatóünnepséget 1925 szeptemberében fogják megtartani. Az ünnepélyes aktusra azonban nem került sor. 1926 júliusában a következő változásokról tudósít a sgjtó: a szeptember 8-án („országos keretek között”) tartandó sályi Gárdonyiünnepen már nemcsak a „régi iskolát”, hanem „az egykori szülőházat” [?] is emléktáblával kívánják megjelölni. Talán már nem is meglepő, hogy a tervezett ünnepség ismét elmaradt. A Gárdonyi-táblákról 1930 decemberében érkezik a következő híradás: „kegyeletes ünnepségeknek lesz színhelye vasárnap. 14-én a borsodmegyei Sálv község, ahol Tóth Kálmán és Demján Ákos buz- gólkodásából: a sályi régi r. k. népiskolát, hol Gárdonyi a betűvetést tanulta; továbbá az ottani Gorove-uradalom gépész lakását, ahol Gárdonyi édesatyja gépészkedett és szüleivel 3 évig lakott; azonkívül a sályi r. katholikus temetőben Gárdonyi testvégének sírját - díszes márványtáblákkal jelölik meg. A leleplezési ünnepséget az Egri Gárdonyi Társaság rendezi”. Mondanunk sem kell: a táblaavatási ceremóniára most sem került sor. A „kultúrünnepet” egy szomorú esemény miatt kellett ismételten elhalasztani: „az Egri Gárdonyi Társaság képviselője, Temesváry István dr. titkár, aki a társaság koszorúját hozta volna Sályba, útközben tragikus körülmények között meghalt. A kitűzött ünnep részben elmaradt, de az emlékművet a nyilvánosságnak átadták”.

A márványtáblákat végül 1931. június 7-én (a Gárdonyi Társaság sályi vándorgyűlése alkalmából) leplezték le. Az egykori népiskolán elhelyezett (és ma is látható) tábla szövege: E HÁZBAN TANULTA A BETŰVETÉST / ÉS ITT FEJLESZTETTE LELKI GYÖKEREIT / GÁRDONYI GÉZA / AZ EGRI CSILLAGOK KOSZORÚS KÖLTŐJE / AZ 1870/71-1872/73AS TANÉVEKBEN: MALYÁTA / IGNÁCZ TANÍTÓMESTER ISKOLÁJÁBAN / MÁSODIK BÖLCSÖD VOLT E KICSI HÁZ / HARMADIK PEDIG AZ EGRI- VÁR / S BEBEK-TORNYÁRÓL BÜKK-ALJÁRA SÜT / A GLÓRIÁS FÉNYŰ NAPSUGÁR / 1926. A Já- vorszky Antal kőfaragó mester miskolci műhelyében készült felirat annyiban pontatlan, hogy a táblával nem a kántori lakból 1804-ben kialakított régi tanodát, hanem a régi helyén a múlt század végén emelt iskolaépületet jelölték meg. Az épületet jelenleg tájházként működteti a helyi önkormányzat. Az uradalmi gépészházon elhelyezett tábla szövege: ITT ÉLTE BOLDOG GYERMEKÉVEIT A / KEDVES EMLÉKŰ SZÜLEI HÁZBAN / GÁRDONYI GÉZA / AZ ÉN FALUM ÍRÓJA / ATYJÁNAK ZIEGLER SÁNDOR URADALMI GÉPÉSZNEK / BÁRÓ LASZKYNÁL VALÓ ALKALMAZÁSA / IDEJÉBEN: 1870-73-BAN. / EGY SZEBB KOR HAJNALÁT ÉLTE ITT / S SZERETTE MEG A MAGYAR FALUT / ITT ISMERTE MEG A NÉP LELKÉT / A DALT AZ ÖRÖMET ÉS A BUT [...] / (1926.). A tábla sorsa tipikusnak mondható: a gépészlak lebontása után a helyén épített házak egyikére helyezték át, majd később egy felújítás során ismét leszerelték (állítólag a tájházba szállították), végül pedig nyoma veszett.

A Ziegler család 1873 tavaszán költözött Sályból Hejócsabára, ahol 1874 januárjáig maradt. A később Miskol- choz csatolt településen két emléktábla is őrizte Gárdonyi emlékét. 1933. július 16-án a Templom utcai régi katolikus népiskolán (ahol az író a negyedik elemit végezte) helyezett el márványtáblát a Hejőcsabai Iparos Dalkör. Az épület megjelölését - Tóth Kálmán szerint - még Leszih Andor, „a miskolci múzeum agilis igazgatója” kezdeményezte 1923-ban. „A lelkes mozgalom életre- keltóje” Szolyka Tivadar ipartestületi elnök volt, aki „annak idején a nagy íróval együtt járt a hejőcsabai népiskolába”. A tábla szövege: A HALHATATLAN / NAGYNEVŰ ÍRÓNAK / GÁRDONYI GÉZÁNAK / AKI 1873-BAN / ITT JÁRT ISKOLÁBAN. / HEJÓCSA- BAI IPAROS DALKÖR / 1933. Balázs Győző a helyi sajtóban így számol be az iparosok Gárdonyi-ünnepségéről: „egy dalárda állít emléktáblát, márványba vésett betűkkel a leghalkszavúbb magyar írók egyikének. [...] Mily nemes és termékeny, áldott szellem lengi át, fűzi egybe azt a dalárdát, amelyik a Gárdonyi kultusz oltártüzét is lángoltatja s öntözi az ének, a dal édes lélekolajá- val”. A katolikus egyház 1995-ben az épületet (Templom u. 14.) felújíttatta, és az eredeti táblát egy betűhív másolattal cseréltette ki.

Az író hejőcsabai tartózkodásának centenáriuma alkalmából készíttetett másik emléktáblát viszont ma már hiába keresnénk a Sütő János utcában. A Gárdonyi Géza Művelődési Ház (az egykori klasszicista Bárczay- kastély) homlokzatán 1974. május 1- jén - az ugyancsak az íróról elnevezett ifjúsági park ünnepélyes megnyitásakor - elhelyezett emlékjelnek ugyanis a kultúrcentrum leromlásával és megszűnésével nyoma veszett. Az egykori tábla szövege: „GYERMEKKOROM EGY NYARÁT HEJÓ- CSABÁN TÖLTÖTTEM.” / (GÁRDONYI) / A 100. ÉVFORDULÓ EMLÉKÉRE 1974 MÁJUS. Pedig az emlékjel a megfelelő helyen állt, hiszen Gárdonyiék valószínűleg a mai Sütő János utcában (Tóth Kálmán feltételezése szerint éppen a Bárczay-kasté- llyal szemben) laktak.

(Részlet az Irodalmi emlékhelyek Abaujban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben című -hamarosan megjelenő kötetből.)

Rajzok verssorokra

„Hogyan támadjak föl jézus, hogyha nem éltem soha?"

(Babits Mihály)

„Nem félek a haláltól,

mert tudom mi.

Olyan, akár a többi földi holmi."

(Kosztolányi Dezső)

„Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta, elhagytál, s én is, jaj, elhagytalak."

(Kosztolányi Dezső)

„olvassuk” most. Olvassuk? Igen, mert ha valaki „képíró” - annak olvasni lehet a munkáit. Vagy a dolog mégsem ennyire egyszerű? A sajátos „írást” nézzük talán először. Schultze-Na- umburg német festőt hívom segítségül. A cél ugyebár mindig az, hogy maradandó formát adjon a képzőművész bizonyos lelki, hangulati tartalomnak; a

Gyarmati Béla

Szószólóban

„Uraim, tessék megérzékeltetni egy pohár vizet - jelzők és mesterkedések nélkül -, szerényen, de olyan igézőén és kellően, hogy az olvasó megszomjazzék, és inni kívánjon. Aki ezt eléri, az nagy író, az ’nagy kérdésekről ír. Csak ilyen varázslónak érdemes lenni.” (Kosztolányi Dezső - Pesti Hírlap, 1929. július 14.)

Uraim, tessék egy verssort képpé - vizuális élménnyé - varázsolni (a Jelképtár szimbólumai, és mindenféle mesterkedések nélkül), szerényen, de olyan igézőén, hogy maga a költő is elcsodálkozzék: Istenem, nem is tudtam, hogy ennyi minden benne foglaltatik a versemben, hogy mindez sugárzik a sorokból.

Nem kétséges, hogy Kosztolányi - akit meghatott, fólzaklatott, szinte extatikus állapotba hozott más ihletett alkotók tehetsége - elcsodálkozna Feledy Gyula verssorokra komponált rajzain, melyek most kerültek napvilágra a költészet ünnepén, s amelyeket (a II. Rákóczi' Ferenc Megyei Könyvtár és a Miskolci Galéria jóvoltából) albumba is kötöttek. Tán, hogy mi is jobban beköthessük (bekapcsolhassuk) magunkat abba a szellemi szférába, mely megtisztító élményt és menedéket ígér.

Nos, nekem nemcsak ígér - hanem ad is! Már egy hete mindennapi „olvasmányom” az album, mert mindennap erő kell a felkeléshez, s imádkozni már nemigen tudok. Mindennap szükségem van valamiféle menedékre (szent helyre), ahová nem jöhetnek utánam lélekrágó

férgek, üldöző gondok. De nem is rólam van szó; másoknak szeretném elmondani, hogy nemcsak narkotikumok vannak - amelyek végül éppen a „lelkes lényt” az emberit roncsolják szét bennünk -, szerencsére léteznek gyógyító múzsák is, akik szárnyuk alá vesznek (vehetnek) minket, és fólmelegítik kérgese- dő, kihűléssel fenyegetett szívünket. Ne álljunk ellent, ne legyünk közönyösek - nyújtsuk ki kezünket, nyissuk meg lelkünket minden művészi szép, minden esztétikai élményt ígérő alkotó és alkotás előtt.

Ezek nem ellobbanó gyönyört ígérnek, s nem kérészéletű hatalmat. De hisz’ világos, hogy miről van szó... Igen, általában minden világos. De ha arra gondolunk, hogy mennyi energiát pocsékolunk el az élet kis morzsáinak begyűjtése közben, s még a lelkünket is hajlandók vagyunk eladni, hogy a hatalom talmi fényében forgolódhassunk, s ugyanakkor... S ugyanakkor milyen kevés erőfeszítést teszünk, hogy legalább megérintsük annak a szellemi kincsnek néhány darabját, amiket jókedvében ajándékozott nekünk az Isten - kiválasztottjai által.

A prófétálókat szokás kiröhögni - s különben sincs kedvem jósolgatni a pártokba tömörült jósok között -, de bizony mondom: nem lesz feltámadás és nem. lesz megváltás, ha süketek és vakok maradunk a szeretet jegyében fogant (vagy az értünk haragvó indulat szülte) szellemi értékekre.

De inkább Feledy albumát

pillanatnyi diszpozíció, illetve bizonyos készség, hajlam, hajlandóság, fogékonyság hatására. Bonyolult lenne rekonstruálni, hogy a rengeteg élményből, benyomásból etc. miként alakul ki egy sajátos képszemlélet. A német mester így summáz: „Körülbelül olyan ez, mint egy telített oldat, mely egy lökésre hirtelen kikristályosodik. A motívum látszólag jelentéktelen, és csak anyagi hordozójává lesz a belső látásnak.”

Erre az analógiára építve azt mondhatom - s talán nem tévedek -, kristálytükröket vagy tükörkristályokat tár elénk Feledy. Mindenesetre végső, végleges - megváltoztathatatlan - formáját valami vegytiszta költői tartalomnak. Ezt a tartalmat láthatjuk különböző fénytörésben, aszerint, hogy a képzőművész hogyan villantja elénk

szer, mert ebben a folyamatban mindenki szabad. S van-e ennél nagyobb dolog? Elvekhez, dogmákhoz, prekoncepciókhoz törni műalkotásokat - az emberiség ellen elkövetett nagy bűnök egyike.

Jómagam azért örülök ezeknek a rajzoknak, mert legértékesebb alkotásaink is dogmatizálód- nak. Kosztolányit, Radnótit, Juhász Gyulát (de akárhány klasszikust említhetnék, s mindegyik művészeti ág képviselői közül) előre gyártott mondatokkal méltatja a diák -. olykor még a tanár is. Van egy-egy sablon, egy öntőforma - amit persze soha nem művészek készítenek - s ami abból kicsorog, ami azon túlhabzik, ami abba nem fér bele, arra már nincs szükségünk sem Petőfiből, sem Adyból, sem József Attilából, sem Radnótiból. Sem... sem...

sem... A végtelenségig folytathatnám a sort. S persze más kor, más szellem, más rezsim - más sablon, más öntőforma. Tessék csak összehasonlítani a Rákosi Jenő (6 szerkesztette a centenáriumi emlékkönyvet) és Révai József Petőfi képét.

De lapozzuk föl végre a Feledy albumot. A Radnóti sorok ismertek, talán a legismertebbek: „OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDQNI MIKOR AZ EMBER ÚGY ELALJASULT, / HOGY ÖNKÉNT KÉJJEL ÖLT, NEMCSAK PARANCSRA...”

S most hallgassuk, miként felel a jótanuló. (Az irodalomtörténeti forrást tapintatból nem említem, de betűhíven idézek.) „Már az egyetemen baloldali csoportosulásnak volt tagja (ti. Radnóti - a szerk.) ennek révén kapcsolatba került a munkásmozgalommal, az illegális kommunista párttal is. [...] A művészetekben, az érzelmekben és az értelem világosságában megjelenő évezredes emberi értékek átmentése egy eljövendő jobb kor számára - ez Radnóti egyik legfőbb programja... Az egész korszak antifasiszta lírájának egyik csúcsa ez a költészet.”

Az „egyik legfőbb program”, meg az „egyik csúcs” kiöklendezése után, lássuk mi milyen korban élünk?. A Feledy rajzból kitetszik, hogy én is fenyegetett vagyok - a magam korában. Szuronyokat szegeznek a mellemnek. Talán azért, mert az értelmet hirdetem. A rajz háttal álló alakja vitathatatlanul értelmiségi figura. A keze hátra kötve. Arca nincs - nem Radnóti. De minden Radnóti! Azt sem látjuk, kik szegezik mellének a szuronyokat. Bárkik, bármikor a mellünknek szegezhetik a fegyvert... Mert? Csak. Mert mi is oly korban élünk...

S aztán itt van a több Kosztolá- nyi-idézet közül egy, ami Fe- ledynek különösen fontos. (Ez előtt a lap előtt álltunk meg a művésszel.) „ÁLDOTT SZEGÉNYSÉG, TE SZELÍD, TE TISZTA / ELHAGYTÁL, S ÉN IS, JAJ, ELHAGYTALAK’ Számomra az a megdöbbentő, hogy a „rab” kívül áll; túl az ablak vasrácsain. Már nem szelhet az „áldott szegénység” otthonízű kenyeréből, s nem ihat a cserépcsupor üdítő vizéből. S most váratlanul megszólal Feledy: ez nem Kosztolányi polgári közege, hanem a szentpéteri kolónia szűkös szobája... tudod, mikor - apám halála után - egészen a perifériára került a család.

Én meg azt mondom magam-, ban, hogy ez a nagyanyám földes szobája Apácán - ahol születtem. Mikor reggelente tanítani indult apám a tanyára, (az ágyból figyeltem) leszelt egy karéj kenyeret, s a zsebébe süllyesztette. A kenyér és a kés ottmaradt az asztalon...

S persze én vagyok az a gyámoltalan, esett kisfiú is, aki mintha elhúzódna a Mester simogató mozdulatra, vagy tán áldásra induló keze közeléből: ,.HOGYAN TÁMADJAK FÖL JÉZUS, HOGYHA NEM ÉLTEM SOHA?"

Vagy ezt Babits mondja - ezt a képet Feledy írja ? De helyettem, helyetted, helyette is!

o * *

JL

a kristályt, illetve mi honnan nézzük, vagy mit vagyunk képesek rásugározni saját fényforrásainkból.

De el lehet ezt egyszerűbben is mondani. A verssorból látvány válik; s a költő meg a képíró élményét feldolgozza a néző. Ki-ki. lelki, szellemi lehetőségei szerint - szabadon.

Szabadon! - mondom mégegy-