Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-19 / 91. szám
Április 19., Szombat Literátor ÉM-hétvége VII Az ÉSZAK-Magyarország irodalmi m Szerkeszti: Vass Tibor Pillangókés Nyilas Atilla A Pillangókés forgatása A recenzens reggelije vacsoraidóbe nyúlik Zera- lényi Attila kötetének tanulmányozásával. Egykét nyelvi szintet átugorva, de nem feledve, van a szó: karantén (7). Megkettózve: bikacsök bika- csők (52), okvetlenül okvetlenül (23). Toldalékos alakzatban: színre szín (23), szikláról sziklára (19). Homonímiát eredményezve: keverte! kevertél (21). És vannak a kvázi figura etimologica- ként egymást visszhangzó szavak: minden fa nimfa (26), kása lakása (37), tó - váltó (43), lelép a lépünk (49). Ezzel el is érkeztünk a kötet egyik legjellegzetesebb kifejező eszközéhez, amelyet - egy Parcz Ferenc-címet alkalmazva - egy ütik a ngzás n a k nevezek. Az együtthangzás gyakran előrímet alkot: Pánnak pántlikát (19), vér vértezi (57), illetve alliterációval dúsul: szirmok pirulnak szerelmes levelektől (26). Tagjai egymástól eltávolodva akusztikai teret létesítenek, mint az Alól ötödik versszakában az ültem és üszkösült szavak (17). Szélsőséges példaként említem az Ötödölő címú verset (64), amelyben az öltve - ölve együtthangzás - más ismétlésekkel párhuzamban - az első és az utolsó strófa közé ver hidat. Ide tartoznak a végrímet alkotó szavak is, mint a tökölni - ölni (58). Aztán van olyan együtthangzás, amelyben az egyik tag hangalakja magában foglalja a másikét, mint az Őszölelő cím (19). Hát persze, [őszeid], mondhatjuk ki magunkban, főleg, ha vetünk egy pillantást az első sorra („minden szeptemberben...”). Ugyancsak kifejteden, de szemantikailag motivált együtthangzások a Vanésában (24): ringló - [ringó], bútorbámit - [búbánat], A Tusból (63) idézem: „varnak hujjogva tartármártás-hordák ezrei”, [totórltól üldözötten. A disznó dajkálga- tása során szinte szétrobbantja a verset a tördeléssel alátámasztott együtthangzás: itatom - magzatom - püszilgatom (61). A kötet szonettjének címe: Nett tölcsér (41). És már itt is vagyunk, ahonnan elindultunk, a szónál: karantén - „Ön nézi e kis karantént” (7). Én hallom az [ént]: Ön? SÜTŐ RÓBERT Pillangókésrajzai Yersolvasó emberek számára talán nem kell bizonygatnom, mennyire érdemes odafigyelnünk a különböző kifejezések közötti áthallásokra. Sokszor ezek teszik lehetővé, hogy kimondassanak olyan szavak, amelyeket egyébként nem mondanánk ki. „Megfojtott folyóban / három aranyhal áll” - olvashatjuk a Nyers sötétet festve címú versben (65), s megidézi a [halál] szót az utolsó versszak is: „Vagy csak csendélet / és Őrök és estve”, Vörösmarty híres kötőszó- halmozásával összefüggésben - „Most tél van és csend és hó és halál” (Előszó). Külön rácsodálkozhatunk a csendélet többértelműségére Zemlényi festői versében. Ilyen esetben a többértelműséget fölfoghatjuk olyan kifejteden együtthangzásnak, amelyben a tagok hangalakja megegyezik. Mintha legalább kétszer ki kellene mondanunk magunkban az Ötödölő olvasásakor, hogy elgondolhassuk: ,Nyakra-főre fogzott már a köd” (64). A beidegzett köznyelvi jelentés helyett vagy mellett gyakran egy eredetibb is kontextualizálódik, a metaforák megújulnak („ma délben báb voltam” - 24), nagymértékben hozzájárulva Zemlényi lírájának frissességéhez. Tovább vizsgálván a kötet akusztikáját, vegyünk most szemügyre néhány önreflexiót e „sóderből épült tartományban” (7). Az Iniciálé imént idézett sora emlékeztet engem Nagy Lászlóéra: „káromkodásból katedrálist” (Ki viszi át a Szerelmei). Az ottani versmondat első része („S dúlt hiteknek kicsoda állít...”) szintén összefüggésbe hozható az Iniciálévá1 („belém dúl”), értelmezési lehetőséget kínálva a nyájas olvasónak. Az Iniciálé kifejezései közül a karantén alatti tartomány, a könnyűlovas állomány és a habart leves (vö.: sóder) olvasatomban a kötetet mint könyvtárgyat, mint versek összességét és mint magát az áradó szöveget nevezi meg; a szöveget, amelyben az együtthangzások láncszerű sorozatai révén a szavak mintha egymásból kihajtva virágoznának föl, kíméletlenül. A Fenn héjázó ars poetica így végződik: „örök buja zöld legyen mint A varázsló kertje” (50), és szerintem az alábbi szókapcsolatok is vonatkoztathatóak Zemlényi mesélőkedvére: hiéna halandzsa (21), zsiványzsoltár (26), zümmögő kutyakórus regél (53), handabandázó hangyabandák (55), függő egyenes beszéd (56). Peer Gynt-i arcát leghívebben talán a Több- sincs utolsó versszaka mutatja: „Mégis mindig, mindig mese, / bűvös varázs lehelete, / ha nem más, pálinkaparázs” (45). A fantáziavilág mellett szintén elragadottságot ígérő ösztönéletre sarkall első olvasatra a Héhold! címú vers (49) kardalazerűen, többes szám első személyben; valami véres természetközeliség igenlését szólaltatja meg, szembeállítva a műholdas civilizációval, és a beszédnyelvet mintha az utóbbival azonosítaná. Ennek szellemében a Héhold! számos vonása bolygatja a nyelv-, illetőleg versérzéket. Teljesen mellőzi a -ban, -ben alakú (ines- sivusi) ragot; a -t tárgyrag a második versszakban még előfordul (átokzsoltárt), később már nem (szavak). Egyéni szóalkotás (összetétel? kontamináció?) eredménye a cím. A rímelési technika archaizáló jellegű, a negyedik versszak rímhalmaza pedig mintha káromkodásba fulladna (Kutya[úr]isten!). Voltaképpen a szép tagolású vers stilizálja a tagolatlanságot. A dionüszoszi alkatú Zemlényi Attila Apolló kegyeltje. A kötetben az ízes beszéd változatos formákban ölt testet, a prózaverstól a szonettig. A versszakok hol értelmi egységeknek, hol rim- (vagy egyéb hangiképleteknek feleltethetőek meg, (hol mindkettőnek). Az ötsoros, adys strófaszerkezet a Zemlényi-líra egyik jellegzetessége (Alól, Ötödölő). A Többsincsben a formaváltás értelmi fordulathoz kapcsolódik, csakúgy, mint a már tárgyalt Héholdl címú versben. Ölelő formájú a dionüszoszi Oszölelő: a második versszak anaforája az elsőébe ékelődik, de össze is olvadnak a harmadik, egysoros versszakban az együtthangzás révén (csak lakoznék - csalókhoz csatlakoznék). Némelyik vers narratív szál köré szövődik (Ballisztikus nimfamánia), vagy kifejthető belőle narratív szál (Mulatt lány). A Floralia asszociációs terében egy nász története rajzolódik ki, Orosz István grafikus- művész technikájához hasonló módszerrel. A metaciklikus kapcsolatok közül említtessék meg a nap-hold megfelelés, amely a kezdő és a záró verscsoport nyitóverseit hozza összefüggésbe (A nap első idei kereplő forgatása, Héhold!). A kötetkompozíció tekintetében hadd ajánljam az olvasó figyelmébe Kabdebó Lóránt írását (Új Holnap, 1996. november, 46-48). A késfajtót. idéző hármas fólosztással a Pillangókés egyben ősi mintához idomul. Forgatják-e majd későbbi korokban? Ha nem, az az ó bajuk. Zemlényi Attila kötete fegyvertény. Fecske Csaba Pillangókés Pillangók és - mondjuk - emberek? Pillangók és - miért ne - angyalok? Netán pillangó kés? Hiszen az életben és a nyelvben minden lehetséges. De - egy magyar költő, talán egy Szpéró nevű mondta - csak az van, ami lehet. És itt ez: ,A pillangókés nász. Na nem csak ananász az avaron, martinász is, lévén keletkezési helye Miskolc. A pillangókés hímporos disznóöló, bársonyröptű bugyii, svédacél káposztalepke, pláne kifent prostituált. A pillangókés forgatható epizodista, például az Amerikai nindzsá- ban. A násznagy, múköszörűs gyakornok, lep- kegyújtő, strici, fegyverhordozó 1967-ben született Szerencsen, első elkövető.” Alihoz képest, hogy első elkövető, egész jól csinálja, profi rafinériával. Az Isten is erre teremtette. Nem kell különösebb jóstehetség hozzá, hogy azt mondjuk, az első után jön a második, a második után a harmadik, és így tovább, notórius visszaeső lesz a drága, ó a nyelv vadorzója, aki pillangókéssel a kezében szóagancsos metaforákra vadászik, holdfényt iszik és csillagokat hány, akinek mindig is bottal üthetik majd a nyomát a hétköznapok tökjózan rézfa- szú baglyai. Pillangókés. Hogy ez nekem nem jutott eszembe, holott születtem ón is, sót talán különb helyen, mint Szerencs, mert Szügligeten, bár azt nem állítanám határozottan, hogy volnék. Inkább majd leszek. Úgy tűnik, élnem kell még kicsinyt, hogy kézbe merjem venni a pillangókést. Mindenki magából indul ki, amúgy persze a jó édesanyjából, ahogy mondani szokás, így én is. Ki volnék én, vagyis a lírai én szemszögéből ó, a kedves kívül-, (de épp itt, a küszöbön) álló, szájtáti olvasó? „Ön habart levesembe sóm, / kit áhítattal pergetek — / óh, Ön az, nyájas olvasóm, / ki belém dúl mint fergeteg.” (Iniciálé) Megszelídült házifergeteg, szívét és tollát mocorogtató idézem ót, a sót áhítattal pergetót: „Óh a tavaszi motorozás! / / Nyúlszívek puha neszezése”. „Ibolyák szoknyáját hajtsd fel! / Harapj bele finoman az éjszaka mellbimbójába.” Pillanatig se habozik, a nyájas olvasó fogja magát, ha még nem fogta volna, és üstöllést, finoman, de lehet, hogy durván az éjszaka mellbimbójába harap. Ismerjük ezt az érzést, mindnyájan voltunk fia- . , miok. —Ex libris----A ztán: „rotyogó rótok illanó bája.” „Szemem sarkában üszkösült a múlt.” ,Hajad fiistszagú zsúpja, / opál szemeid kígyómarása.” „Hallom kormos véred morranását”. Mint látható. Zemlényi képei láttatóak, a lényeget villantják fel. Verseiből a létezés, konkrétan talán a nyelv birtoklásának az öröme árad. Zemlényi is. mint minden igazi költő, a létezés-szakmában dolgozik, aki számára a költészet az egyetlen erkölcsileg igazolható védekezés a létezéssel szemben. A Pillangókés, ha úgy nézzük, és miért ne néznénk úgy, narrációként is felfogható. Fejló- désregény az ártatlanság korától - Égetett cukor címú ciklus -, amikor „nyúlszívek neszez- nek”, a kamaszkoron - Anyacsavargásaim vége címú ciklus - át, melynek keserű fölismerése: „Elhull a virág, / eliramlik az élet. / Habozás nélkül”, a felnőtt korig - Szélmalomarc című ciklus -, amikor a költő, mint Don Quijote, szélmalomharcát vívja. Az élet édes hiábavalóság, semmibe csurgó gyönyör és kín, és csak a küzdés, az örökös szélmalomharc az, ami... Gyí, Rosinante! Kábái Zoltán Pillangók és... Az elsóolvasás élménye felfedező út, ahol hálót szőhetünk a versek köré. A háló szövevényei sajátunk, de az alkotóhoz vagyunk kénytelenek minden szálát kötni. Mondhatni, minden út az alkotóhoz vezet. Ezeken az utakon aztán - az izgalomtól a borzadásig - sok minden történhet velünk. A Gustav Klimt: Danaé című versre ránézni is jó: képkeret, kép, képaláírás. S ahogy olvasásra kerül sor, szinte féktelen izgalommal töltött el a kívánság, nehogy színeket használjon az alkotó. Mégis valahol a kép második harmadának végén - mintegy gyújtópontban - jelentkezik az azúr. S az is érdekes, hogy mégsem csalódással, hanem jó érzéssel töltött el az első szín. Ez az élmény az elsőolvasásé. A többi már csak magyarázkodás: szóhasználat, alliteráció, aranymetszet stb. De a könyv, Zemlényi Attila Pillangókés című könyve, kalandos elsókötet. A borító násztánc, „A pillangókés nász". A kötetet felütő vers - az Iniciálé - kikerülhetetlenül áll, mintegy a kapuban. Ars poetica, ami felhatalmazást ad számunkra a betekintésre. Mint a gyermek, aki építőkockájával világot épít, amiben csak ó tudja, hol is a fürdőszoba. S ha beléphetünk e világba, és megérthetjük a logikáját, a gyermek akkor érzi kiteljesedettnek, akkortól számít belakottnak. Mindezzel kételyek, kétségek járnak együtt, mert az olvasó jelenléte szét is zúzhat néhány erősnek hitt sarokkövet. A kötet zárása is a meglesettség meztelenségének fogalmaival él: Itt vagyok, szégyen nélkül. Szégyenkeznie nincs is miért Zemlényi- nek. Markáns hangvételű, a szépet átértelmező képek rajzolják az alkotó határozott arcvonásait. A játék helyénvaló, mégsem építőkocka, kalandos, mégsem kalandregény. A percről percre felvillanó, szinte egymást kizáró jelzők, különösen szövik ót az - amúgy más variációt nem ismerő - alkotásokat. Minden a helyén lenne, ha nem lett volna a bemutatkozásban egy mindentmegmutatni kényszer. így kerülhettek a kötetbe a gyermekversek. Ezek ugyan esztétikailag megállják a helyüket, de ebben a kötetben nem igazán látom lehetőségét a publikálásuknak. Ennek ellenére a munka felépítése stabil. Volt egy olyan gondolatom, hogy ha a szerkezetét veszem alapul, akkor a kötet címe nem is Pillangókés, hanem Pillangók és... A kötet látványosan tesz ígéretet további izgalmas találkozásokra. És legyen úgy. (Seneca Kiadó, Budapest, 1996.) Zemlényi Attila Iniciálé Ön nézi e kis karantént, sóderből épült tartományt. Ön mustrálgatja hetmanként e könnyűlovas állományt. Ön habart levesembe sóm, kit áhítattal pergetek - óh, Ön az, nyájas olvasóm, ki belém dúl mint fergeteg. Floralia ma minden fa nimfa s virágoltár zsibong a szád mézes emlőd szagos szárnyad fűszoknyád fülemben sztereó zsiványzsoltár szirmok pirulnak szerelmes levelektől porzók turbékolnak bibékkel bíbelődnek szellősellő koszorúslányok gyiírűsmenyasszonyok illatuszályát vontatják pártákon borostyánkő ékeskedik ágról szakad az aranyeső bárányokból bájital csepeg kelyhekbe nektárt oldva koktéllá meredő remegő bimbók évődnek öles mézgáló sudarakkal barkabaldachin alatt halk gally-jajok kérges kacsók karmolása törzsek dörgölődzése elegyül alkonyi csukódások tajtékos csókjaival ma minden fa nimfa s virágoltár megbokrosodtál erjedő Tündérem ma meglestelek lábad közül lágy zölden világoltál Héhold! Ne keringjünk, keringőzzünk, mint zsúrkenyér nyálba, méregfog marjon kába karneválba! Ragadozzunk együtt! Ne ragozzunk, rumozzunk morgó kiskocsmákba, mert lelép a lépünk átokzsoltárt ordibálva! Ragadozzunk együtt! Ne pöffenjünk, puffadozzunk, mint ártányok mája, törjön ízekre a zsánerkép rámája! Ragadozzunk együtt! Hagyjuk a szavak a műholdas szobába! Iramodjunk bele a fákba! Rohamozzunk ágról ágra! Szűköljünk az éhes árnyak kardalába! Kússzunk parázs szemek párájába! Sztyeppét szaggató vonítás torkába! Cirmos dzsungelek tonnás illatába! Édes vérszag pörgő mámorába! Kutyaisten! Háborúzzunk együtt! Ötödölő Kart karba öltve ült vaspadon. Mikor kezdett fogzani a köd. Szemmel véresre vert. Pörgött a rimamalom. Ember voltomból lekopott egy ötöd. Mellé görnyedtem karmaim behúzva. Kezdett jobban fogzani a köd. Hullámai fűszeres moraját szűköltem, blúzának imbolygó hollandi matróza. Lekopott zajtalan újra egy ötöd. Vacak vonakodott, gőgicsélve kitért. Nyakra-főre fogzott már a köd. Bíbor csigáimon vonszolt egyre feljebb, kankutyák robbantak s röptén a denevér. Lekopott most egy méregzöld ötöd. Felismert, sikoltott, szakadékba vetett. Fogzás kínjával vajúdott a köd. Markoltam, fojtottam, épkézláb gépkézzel. Körhintán ujjongó tíz görbe bajonett. Lekopott még egy nyomorult ötöd. Kart karba ölve ültünk vérpadon. Infravörös foggal fűrészelt a köd. Ujjam, a mutató, hűs vizeletében. Húsmárvány párnák közt lárvalakodalom. S lekopott végre az utolsó ötöd. V hé
