Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-16 / 88. szám

r Különleges hangfelvétel került a CD-ptacra’. Á fe­kete és arany színezésű műanyag borító már az első pillanatban elárulja, hogy nein hétköznapi alkalom­ra tervezték. „Arany jubileum”, hirdeti a kis diszk­rét felirat. A magyar származású angol lord, Sir Ge­org Solti, azaz Solti György, aki több mint húsz eszten­dőn át volt a világhírű chichagói zenekar karnagya, 1997-ben nyolcvanöt éves. Őt ünnepli, köszönti ez a kiadvány. A lézerlemezt kísérő füzet szerényen nem ma­gyarázza el a jubileum okát, nem ismerteti Solti szin­te egyedülállóan gazdag zenei életpályáját és a Dec- ca hanglemeztársasághoz fűződő ötven év munkáját. Nem is volna elegendő a kis füzet terjedelme ah­hoz, hogy méltó módon összefoglalja azt. Az életút méltánytalan rövidítését inkább elkerüli, bízva ab­ban, hogy a zenét kedvelők számára szükségtelen a bemutatás. Szokatlan módon öt különböző nyelven, öt nemzet (angol, francia, német, olasz, spanyol) ze­netudósa fejti ki, természetesen saját nyelvén, véle-' ményét a rögzített művekről. Azt azonban mégis meg­tudhatjuk, ha minden apró információt elolvasunk, hogy a ’97-ben közreadott felvétel az 1996 januárjá­ban a Berlini Filharmonikusokkal megtartott hang­verseny élő felvétele. Ez egyébként erénye és hátrá­nya is. mAz élő előadás töretlen lendülete, az alko­tás folyamatosan érezhető jelenléte magával ragadó atmoszférát teremt. Az alkotó szellem sugárzó kon­centrációját srúdiókörülmények között, esetleg több napon keresztül, még-megállva, újra kezdve lehetet­len megteremteni. Az ilyen felvétel hátránya ugyan­akkor néhány apró, csak a „vájtfülűek” számára ér­zékelhető pontatlanság. (A kürt mély regiszterének intonációs problémája, ugyanígy néhány fafúvós szó­lam pontatlansága.) A CD-felvétel három Richard Strűuss-művet örökített még. Az első az í 896-ban be­mutatott, és akkor még sok vitát és ellenérzést kel­tett szimfonikus költemény, az Alsó sprach Zarat­hustra (lm-igyen szóla Zarathustra.) Érdemes idézni néhány korabeli kritikát: „St ráüss lelke teljesen si­vatagos, amit Ő valójában felfedezett, 3z az új kako-: fónia". „A Káosznak az lm-igyen szóla Zarathustra cí­met adták." Ez a rendkívüli program zene ma már a hangversenyek legvonzóbb műsorszámai közé tarto­zik, milliók kedvence, a XX. századi zene egyik for­rása. Nem véletlen, hogy ez lett a CD nagybetűs cím­adó darabja. Ez a felvétel is bizonyítja Solti erőtel­jes, lendületes, nagyvonalú formáló erejét és a Ber­lini Filharmonikus Zenekar gyönyörű hangzását, fé­nyes, áradó vonós hangszíneit. A második darab is szimfonikus költemény, az egy évvel korábban született, Strauss számára világhírt hozó Till Eulenspiegel vidám csínyei. Népszerűsége ve­tekszik a Zarathusrráéval. Zenekart virtuozitása, a ze­nei témák fantasztikus változatossága, ábrázoló ere­je, sziporkázó humora a korszak egyik alapvető mű­vévé emelik. Különösen ihletett pillanata a garabon­ciás diák történetét elmesélő előadásnak a tragikus kivégzési jelenetet gyönyörűen feloldó, a mesét kez­dő —- hol volt, hol nem volt? —, itt epilógusként visszatérő zenéje. A harmadik szimfonikus darab a Salome opera híres zenekari betétje, Salome Hét fátyol /ánca. A részlet nagyszerűségét bizonyítja, hogy az opérától füg­getlenül önálló zenekari darabként is »yakran hall­ható. Ismét utánozhatatlan, kifogyhatatlan hangsze-' relési bravúr. A több mint fél évszázados karmeste-' ri, zenekarirányítási tapasztalat, ami a jubiláns Solti György birtokában van, és a berliniek legendás fel­készültsége most is ragyogóan ötvöződik. Mintasze­rű előadásban gyönyörködhetünk. Szabó Dénes Zajos világban élünk, mindig szól valami zene. Ha máshon­nan nem, hát a szomszédból. Ami a falon túlról érkezik, az persze a legritkább esetben iga­zán jó. Sebő Ferenc régi-új — a felvételek 1974-ben és 1979- ben készültek — CD-je miatt viszont aligha fog felordítani az utcáról a házmester. A Galago­nya ugyanis énekelt versek gyűj­teménye: akkor szép, ha halkan szól. Veszélyes műfaj ez. A mai költők nem elsősorban felolva­sásra, hallgatásra szánják műve­iket. A tömény filozófiával áti­tatott líra csak olvasva üt. (Meg szinte kizárólag úgy érthető...) Sebő Ferenc olyan költők (Jó­zsef Attila, Nagy László, Szécsi Margit, Weöres Sándor) verse­it zenésítette meg, akik talán nem egyenletes magasságban trónoló istenségei — főleg — a XX. századi magyar költészet­nek, de tudtak a tömegekhez is szólni, képesek voltak zárt for­mákba önteni gondolataikat. Ezek a dalok nem 2-3 jól-rosz- szul elsajátított akkord kíséreté­ben eldünnyögött szavalatok. Számtalan — magyar és bal­káni — népzenei motívum, öt­letes hangszerelés és a jellegze­tes sebőferences hangzás emelik őket önálló értékké. Ha nem fi­gyelünk a szövegre, akkor is jó hallgatni őket, ha pedig azt is meghalljuk, miről szólnak a da­lok, még kellemes bizsergést ér­zünk valahol a szív környékén. Néhány dallam (pl. Rejtelmek, Sej-haj folyóba) az évek során már-rnár klasszikussá nőtte ki magát. Tatán csak A hetedik lóg ki a sorból. Azt Földes László jobban, hitelesebben énekelte. A többi azonban aranyat ér. Meg is érdemelné. Húsz év alatt egyetlen rétegnyi por sem tu­dott rárakódni, valószínűleg ké­sőbb sem fog... (Hungaroton) Szénási Miklós Bug. A szónak az amerikai szlengben legalább egy tucat je­lentése (lásd bogár, poloska stb.) van, a sokadik: zavaró, idegesítő. E mulatságos CD öt­letatyja, a nagyszerű Don Byron klarinétos a rajzfilmbeli Flinstone család egyik epizód­ját idézi a fülszövegben, amely­ben Frédi militáns rokonai mint valami szörnyűséget em­legetik a Beatles zenéjét. Min­den kor zenei és kritikusi ízlé­se viszonylagos, állítja Byron, s lemezén mindjárt hoz is három, hozzá közelálló példát a har­mincas évekből, nevezetesen Duke Ellington, John Kirby és Raymond Scott szerzeményei­ből. Mindhárman az akkortájt uralkodó swing stílustól némi­képp különböző, „zavarba ejtő” zenékkel jelentkeztek: szerze­ményeik a klasszikuszene által ihletett, aprólékos részletesség­gel kidolgozott, bonyolult har­móniai és texturális váltások­ból építkeztek. Mivel a dzsessz és a „komolyzene” határán egyensúlyoztak (például Bizet és Lehár darabjait is feldolgoz­ták), jóllehet a közönség ked­velte zenéjüket, a kritikusok egyik oldalon sem fogadták be őket. Ellington nagyságát iga­zolta az idő, Don Byron szerint azonban Kirby és Scott is rá­szolgált az utókor elismerésé­re. Előbányászta hát a régi kot­tákat, kiválasztott 16 darabot és 14 első osztályú (dzsesszmu­zsikust, s itt a Bug Music: a „bé­kebeli” idők hangulatát idéző, sziporkázó ötletektől hemzsegő, virtuóz módon megszólaltatott összeállítás. Akit ez az archai­záló, mégis életteli zene idege­sít, az ma sem a hallgató, ha­nem a kritikus lehet. (None­such Records) (túri) Túri: Az irodalmi szöveg és a zene kapcsolatának az a típusa, amit az opera képviselt, egy adott korszakban jött létre. Időtlenebb­nek tűnik a zsoltárok, liturgikus és középkori szövegek megzenésítése. Napjaink külföl­dön legismertebb magyar zeneszer­zője, Kurtág György megzené­sítette Bornem­issza Péter mon­dásait. A szöveg régi, a zenei nyel­vezet huszadik századi. Berkesi: Bizo­nyos tekintetben mégis közel áll­nak egymáshoz. Említhetnénk Durkó Zsolt Ha­lotti beszéd c. ora­tóriumát is. Ha _ ehhez az egzotikus avasz szöveghez Liszt vagy Erkel kompo­nált volna zenét, valószínűleg ke­vésbé éreznénk autentikusnak. A modem zene jobban áthidalja az idő- és térbeli távolságot. Lehet, hogy dédunokáink fogják igazán méltányolni ezeket a remekműve­ket. hatás, érzés, élmény indítja útjára az ecsetet. Eles: Ha már a hatásoknál tar­tunk, megemlíthetjük Nietzsche befolyását a századfordulón. Ri­chard Strauss megzenésítette Im­igyen szóla Zarathustra c. művét, ami az új ember, az ember fölötti Kerekasztal-beszélgetés a költészet és a társmúvészetek kapcsolatáról Túri: A magyar irodalom és költészet sajátos vonása, hogy gyakran kellett politikai szerepet felvállalnia. Hogyan hatott ez a ze­neszerzőkre? A zenei feldolgozások között milyen arányban vannak a társadalmi, hazafias indíttatású versek? Berkesi: Századunk zenéjének sok olyan maradandó műve lesz, amelyeket az idő, a pillanat inspi­rált. Ilyen Kodálytól a Psalmus Hungaricus, a Budavári Te Deum, az Ének Szent István királyhoz, a Zrínyi szózata, Bárdos Lajostól a Je­remiás próféta imádsága, Szokolay Sándor kantátája az ’56-os forra­dalom 40. évfordulójára, Vass La­jos Mátyás királyról, Durkó Zsolt Széchenyiről szóló kantátája. Ná­lunk a zene megkésett, a 20. szá­zadi alkotóknak kellett felvállalni­uk, hogy visszanyúljanak a magyar irodalom korábbi századainak re­mekműveihez. Túri: Tudunk képzőművészek­ről, akik a zene hatására festenek. Gyémánt Lászlót és Urbán Györ­gyöt olyannyira inspirálják a dzsesszimprovizációk, hogy időn­ember iránti, egyébként nagyon humanista vágyakozásról tanúsko­dik. Varga: Ennél logiku- sabb választása nem is lehe­tett volna, hi­szen Nietzsche ebben a tragé­dia eredetét a zene szellemé­ből vezeti le. Azt gondolta, hogy a költészet végső esszenciája a zene. Éles: A művészeti ágak min­dig kaptak egymástól ihletet, a művészek állandóan keresik egy­másban a maguk isteneit. Tudjuk, milyen kultusz övezte Wagnert a múlt században; Baudelaire, Reno­ir, Verlaine imádattal tekintettek rá. De neki is megvolt az istene Schopenhauer személyében. Egy érdekes versében Carducci azt ír­ja, hogy Kant lefejezte az istent, Robespierre a királyt, tehát a ro­mantika óta nincsen se világi, se égi tekintély, mégis van egyfajta modem időszakban alig lehet kü­lönálló művészeti ágakról beszél­ni, s _ez annak a folyamatnak a végeredménye, amelyben az avant­gárdnak, a képversnek, a happe- ningnek és sok határátlépő művé­szi-törekvésnek része volt. Éles: Ma egyfajta „politeizmus” uralkodik, mindenki vagy önma­gában vagy a másikban keresi a fo­gódzókat. Fülep Lajos szerint világ­nézethiány van, ebből fakad az egységes stílus hiánya. Nincsenek kapaszkodók, amelyek, ha másra nem, arra jók, hogy el lehet tőlük távolodni. Túri: A modem művészet tör­ténete — s ez vonatkozik a zené­re, a képzőművészetre és a költé­szetre is — az absztrahálódás folya­mata, amelynek eredményeképpen az alkotás és a befogadó között egy­re mélyülő, áthidalhatatlannak lát­szó szakadék jött létre. Varga: Azt mondja Hans Ge­org Gadamer, hogy nem voltak korok, amelyekben jelentős alko­tások születtek volna anélkül, hogy ezeknek vallási vagy profán élet­funkciójuk a befogadó számára nyilvánvaló ne lett volna. Egyéb­ként bármennyire legyen szó ko­runk művészetében az egyéniség széteséséről, az irodalmi mű meg­szűnéséről, még a posztmodem szö­vegek is nagyon határozottan utal­nak arra, hogy olvasót feltételez­nek, akinek más szövegekre vonat­kozó ismeretei is vannak. Tehát nagyon aktív részvételt kívánnak meg, legfeljebb kevés befogadó van, aki ennek képes vagy hajlan­dó megfelelni. Torok: A közönség sok­féle, mindenki megtalálja a neki megfelelő hangot. Nem mindenki megy el csodál­kozni a Sixtus- kápolnába, ha­nem az ócska­piacon megveszi a giccses félcsö- csű spanyol nőt, és otthon boldo­gan felakasztja a falra. Neki az a vizuális élmény. A művészetekben nem lehet általános válságról vagy tendenciáról beszélni, hiszen min­den megtalálható, és mindenre van vevő. Berkesi: A mű és a befogadó viszonya a zene esetében még bo­nyolultabb, hiszen ha a festő kö­zölni akar valamit, alkotását meg­nézhetjük eredetiben vagy repro­dukcióban, s a költészet remekeit is bármikor leemelhetjük a köny­vespolcról. A zenében azonban messze vagyunk attól, hogy valaki elővegye pl. a Missa Solemnis par­titúráját, és abba mélyedjen. Az előadó tehát kulcsszereplő — társ­szerző —, aki meghatározza az elő­adás minőségét, saját egyéniségén átszűrve közvetíti a zeneszerző üze­netét. Éles: Századunkban valóban hasadás jött létre a művészetek és a közönség között. Meg vagyok győződve arról, hogy az emberisé­get és a kultúrát csakis az önisme­ret, az önátadás, a minden embe­ri és művészi érték iránti tisztelet — alázat, ami nem megalázkodás és nem gőg —, tehát az erkölcsi, szellemi, művészi egység menthe­ti meg. Varga: A posztmodern kétség­be vonja az olyan típusú gondol­kodást, amely a kiutat mint fogal­mat tételezi. Napjainkra a nagy emberi értékek annyira elvesztet­ték a hitelüket, hogy nem lehet ró­luk beszélni, mert az egész 20. szá­zad botrány. Annak a nyugati be­állítódásnak, hogy az élet problé­ma, amit meg kell oldani, bealko­nyult. Sokak szerint a költészet ar­ról szól, hogy képtelenség megszó­lalni. A művészet — nemcsak po­litikai és gazdasági értelemben — a létéért küzd a huszadik század vé­gén. J ként koncert közben vállalkoznak alkotásra. Torok Sándor hallgat zenét festés közben? Torok: Egy alkotónak saját belső zenéje van, én inkább azt szoktam figyelni. Nagyon sokféle szükséglet a magunk választotta szellemi és erkölcsi tekintély iránt. Varga: Az irodalom és a szel­lem történetének különböző kor­szakaiban más és más művészeti ágak játszottak kiemelt szerepet. A j 18. század végén j egy felvilágosult ! német irodalom- 1 történész elővette j a régi jó klasszi- ] cista elvet, hogy I ut pictura poesis, | olyan legyen a I költészet, mint a j festészet. Lessing I erre megírta a La- okoón, avagy a festészet és a köl­tészet határairól c. művét, amely­ben kijelenti, I hogy ez nem így I van, teljesen más ' törvények szerint 1 működik a költé­szet és a képzőművészet. A roman­tika az ut pictura poesis helyett az „ut musica poesis” felé közelít, ek­kor a zene lesz az abszolút művé­szet. Később Babits is azt írja, hogy a zene a tenger, és a szavak benne a kavicsok. Nos, ez a hierarchikus viszony szűnt meg mára. A poszt­Torok Sándor számítógépes, kísérleti rajzc Arany- lakodalom a Deccá-nál Solti és Strauss

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents