Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-29 / 74. szám
90 ÉM-BtÁluÁMA VII 0 „Kiretusáltak minket a rendszerváltás tablójából” Reformkörök: a felejtés ellen megkezdődött a politikai legendagyártás A Borsod-Abaúj-Zemplén megye I. Számú Reformkor egykori alapítói 1989 tavaszán (balról jobbra) Páczelt Istvánná, Korinthus Katalin, Tompa Sándor, Pankucsi Márta, Erdődi István, Zámborszky Ferenc, Barta György, Piskóti István Fotó: Pusztai László Bujdos Attila Miskolcról Kecskemétre négy óra az út. Van idő gondolkodni: a mű- bőrüléses, hideg szegedi gyors a Jövőbe, vagy a múltba viszi a volt feformkörösök találkozójára •gyekvő utasait. A kecskeméti megyeháza nagyterme inkább a tegnap: a szocreál épület földszintjén a termékenység szimbólumait tartó faintarzia-lányokat részben egy hatalmas, nemzeti színű „R”-betűs tábla takarja. Az egykori MSZMP re- förmköreinek nem túl szellemes emblémája. Aligha helyénvaló persze ez a megjegyzés, hiszen a reformkörök érdeme nem a szellemes, hanem a többpártrendszerű politizálás gyakorlatának megteremtése, az ebben való aktív részvétel volt. Ez a történet ma már történelem: 1989 tavaszára az ország változásra erett. Erről talán csak a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése nem vett tudomást. A 800 ezer tagot számláló állampárton belül megindult a szervezkedés: mind több helyen ismerték föl, hogy nem osztozhatnak tovább a társadalomtól és a saját párttagságától is eltávolodott MSZMP-vezetés felelősségében, s hogy aligha lesz békés rendszerváltoztatás, ha ennek az igényét csupán az akkor egyébként már létező ellenzéki mozgalmak képviselik. Nem stílusgyakorlat volt tehát a reformkörök harca, még akkor sem, na művüket főleg írásban - állásfoglalásokban, a pártvezetést a megdöbbenésükről, és elhatárolódásukról tájékoztató közleményekben - dokumentálták. A zöldhuzatú, kényelmetlen székekkel telezsúfolt helyiség a félmúlt szimbolikus helye: a Bács-Kiskun megyei tanács nagytermében bontott zászlót, vált országossá nyolc éve a reformkori mozgalom. Ekkortól számított megkerülhetetlen politikai tényezőnek: már nem lehetett volna úgy beállítani a számos településen az egy- Párton belül felszólamlók csoportjait, mint magányos hőzöngők asztaltársaságait. Talán itt és akkor dőlt el az is, nogy a reformkommunisták, reformszocialisták nem a semmiből hoznak létre új pártot. Ha lesz is Magyarországon modern szocialista-szociáldemokrata párt, az az MSZMP romjain, utódpártként jön majd létre. Addig is nagy utat lesz kénytelen megtenni: a munkásőrség felszámolását, a pártva- Syonnal történő elszámolást, az MSZMP-nek a munkahelyekről való Kivonulását követelve egy szegedi és egy budapesti országos tanácskozás után juthat majd el az MSZMP utolsó, 8 egyben az MSZP alakuló kongresszusához. Talán minden máshogy alakul, ha ükkor, ott, Kecskeméten Pozsgay Imre elfogadja a felkínált zászlót. De nem fogadta - emlékeztet ma rá Izsák Attila, a mostani találkozó egyik életre hívója.- Izzó szempárok szegeződtek Pozsgay Imrére, akinek a tekintete az együttérző, ugyanakkor sajnálkozó ember tekintete volt: ezekkel az emberekkel induljak én harcba? II. Rákóczi Ferenc ugyanezzel a tekintettel pásztázta végig Esze Tamás talpasait. Egyben azért az urak nagyban különböztek: volt hit, akarat és elszántság, s az elfogadott zászlót Rákóczi két kézzel fogta marokra - tagolja a mondatokat a begombolt nyakú fehér inges, sötét öltönyös Izsák. A rászegeződő szempárokban már nincs izzás: vagy száz ember hallgatja a mai szónokokat. Többnyire pulóve- res, negyvennél idősebb férfiak, kisebb részt nők. Néhány szocialista országgyűlési képviselő, páríjuk kormányát egyedül Keller László népjóléti államtitkár képviseli. Az alternativi- tást még mindig Keserű Imre, szentesi pártonkívüli tanár jelenti: fakó farmerdzseki, bakancs, hátizsák. Igaz, felette is eljárt az idő: rakoncátlan tincsei erősen magasodó homlokára bodorodnak. Beszédében is talán kicsit több az „öööö” - hol van már a nyolc évvel ezelőtti forradalmi hevület?- Nem érzem magam megcsalatva- felesel Izsák Attila gondolataival, aki még az imént arról beszélt: a „megcsalatva és elhagyatva” jellemzi a valaha volt mozgalmat, amelynek aktív résztvevői szomorúan tapasztalhatják: legfőbb ellenségeik foglalták el a „szociáldemokrata jellegű” pártot, amelyet a „kommunista vagyonátmen- tés új tőkései, a kommunista párt csi- novnyikjai, a kommunista ifjúsági szövetség felső- és középszintű fondorlatos vezetői, a reformkörösöket szívük mélyén gyűlölő, s mai napság is tőlük rettegő toportyán gyülekezete” vezet. Nem kétséges, van helye az ilyenfajta moralizáló megközelítésnek is, hiszen a reformkorok a praktikus célok követésén túl erkölcsi alapon - egy igazságosabb világ megteremtése érdekében- is politizáltak. Nehéz tehát tudomásul venni, hogy az ő hitükből is épült új párt hogyan játssza el az ő reményeiket is. Nemcsak a nagyobbik kormánypárt és a kabinet bírálatáról szól ez a történet, de az egykori küzdelmek hiábavalóságának felismeréséről is, hiszen lám csak: ez lett belőle. „Kiretusáltak minket a rendszerváltás tablójáról” - fogalmaz a valaha volt reformkor egyik „talpasa”. Van persze higgadtabb megközelítés is. Például Keserű Imréé, aki azért nem csalatkozott, mert hiszen ezt akarták a refomkörök: kapitalizmust. S bár kívülről figyeli az MSZP-t, szociáldemokrata félfordulatot tartana kívánatosnak a számára. Géczi József, a reformkörök legismertebb ma is aktív politikusa, szocialista országgyűlési képviselő beérné szociáldemokrata negyedfordulattal is. Koscsó Lajos, aki a tiszaújvárosi reformkort szervezte, s ma szintén szocialista honatya az autóriasztójának elromlott kapcsolójával példálózva üzeni a közelgő párt- kongresszusnak: elemet kell cserélni,, s újra kell programozni a kapcsolót. Es pont ez a lényeg: egyre erőteljesebben foglalkoznak a felszólalók az MSZP helyzetével. Mi lesz, ha elbuknak a következő választáson? Hogyan lesz képes a párt képviselni a polgári átalakulás során a baloldali értékeket? Szekeres Imre odáig megy, hogy az MSZP „győzni fog, mert győznie kell; különben néhány hónapon belül a káosz lesz úrrá az országon”. A parlamenti frakcióvezető szerint „Torgyán hazug ember és hazug politikus, aki kormányon pojáca eszközöket alkalmazna”, s veszélybe kerülnének az eddigi eredmények is. Vitányi Iván, az MSZP szociáldemokrata nagy öregje maliciózusan jegyzi meg:- Ha Szekeres egy picit tovább beszél, nemcsak azt mondta volna, hogy a pártnak győznie kell, hanem azt is, hogy győznie kellene... Szerinte nem kétséges: nem fog működni a párt, ha nem lesz benne mozgalom. És ez megint csak egy kulcsmondat, finom különbségtétel: az egykori refomkörösök - még ha meg is maradt baloldali szimpátiájuk — ma legalább két helyről figyelik a közéletet. A párton belülről és azon kívülről. Az utóbbiakat szemmel láthatóan nem hozza lázba még az sem, hogy vajon Horn Gyulával, vagy nélküle célszerű-e az MSZP-nek nekivágnia a választásnak. A semmibe hull, amikor a kecskeméti Cseri Imre felveti: újra kellene kezdeni, s amikor a nyomában felszólaló Bilecz Endre - aki egykor sem volt reformkörös - hasonló értelemben fogalmaz: „a reformkörök nem vesztették el a hitelüket, van jelenük és lehet jövőjük”. Ez itt már nem 1989. Túl vagyunk a rendszerváltáson. A büfében még van virsli és pogácsa, de a szervezők kénytelenek emlékeztetni rá: ez egy saját zsebből finanszírozott rendezvény, jó lenne, ha valamennyivel mindenki hozzájárulhatna a költségekhez. Az is tagadhatatlan, hogy a reformkörök legfőbb követelése, a békés átmenet a többpártrendszerű parlamenti demokráciába, a rendszerváltás sikerült. Bárki szabadon dönthet: akar-e politizálni, s ha igen, hol és miként. Kecskeméten sem alakul új - szocialista - párt. Sőt, még csak közös nyilatkozatot sem adnak ki a reformkörösök. Keserű Imre, majd a miskolci reformkor (B.-A.-Z. megyei I-es számú) egykori szervezői és szóvivői közül Pankucsi Márta figyelmeztet rá: tegnap még egy pártban voltunk, de ma már nem. Találkozunk még, fogadják meg egymásnak a teremben ülők. Ahogy ez kinéz: ebből legfeljebb piknik lesz. Bánja-e ezt bárki? Talán nem: jó volt találkozni - mondják többen. Jó volt kimondani a felejtés ellen: voltunk, s kiköphetetlenek, lenyelhetetlenek voltmik. Mi - voltunk. Megkezdődött a legendagyártás. * (A szerző ezúton mond köszönteiét a cikk elkészítésében nyújtott segítségért egykori reformkörös társainak, Pankucsi Mártának, valamint Korinthus Katalin és Koscsó Lajos országgyűlési képviselőknek.) Soha annyi bab és borsó nem l:°lt a fővárosban, mint 1945 te- íe>l - az egész Pest ennek köszönhette az éhhalál elkerülését. Ostrom után Illyés Gyula és a Zeneszerző összetalálkozik az Andrássy úton, s a viszontlátás orömének első hulláma után ezt a kérdést kapja Illyés: „Te passzt vagy, vidéki, magyarázd ?e8 nekem, honnan került Pestre ez a rengeteg bab?” Az író eonosolyodi.k: „Ezt kell először 'V-egfejtenünk, annyi baj után?” A másik komoly marad, s ezt némája: „A LÉNYEGESNÉL AELL KEZDENI A DOLGOT!” Pmt ezért szeretem én Kodályt! Wert hisz’ ő volt az a „másik”, af°n a bombatépte Andrássy Won. Tanítványai ezt maguktól ls kitalálták, s bizonyára rémlik vnlami azoknak is, akik Bónis erenc - tucatnyi műve között - yOasták azt a kötetet is, (így nttuk Kodályt), melyet 35 emlé- ezésből szerkesztett a kitűnő zenetörténész. van mikor a bab a lényeg. „ ■'of,or a »Lenni, vagy nem lénkül ' ^.am^eti kérdés így sziplifi- álódik: Enni, vagy nem enni? ze - most 30 esztendővel )j0jly holtán halála után - zzdhettem volna szebben is. ondjuk így: „... nőttön nő tisz- ,, fénye, ! Amint időben, térben ovozik...” ~ Maga Arany János 0 Iával ékeskedik, s még Szé- lY’nyit is meglopja.? - kérdezné oaály tanár úr, ha egyáltalán RíV'JLWétiatna... KEVESET BESZELT, S NEM TŰRTE A FÖLÖSLEGES SZAVAKAT. Villanykapcsoló, az előszobában jobbra - mondta egyik látogatójának, aki majdnem 10 percet elvett drága idejéből. De hát mi az a 10 perc? Egy perc is sok, ha nincs tartalma, értelme. Ugyanakkor Galyatetőről is lejött, hogy szolfézsórát tartson a zenetudományi tanszakon, és soha nem hiányzott a nyelvművelő bizottság üléseiről. Sehonnan nem hiányozhatott, ahol a magyar kultúráról volt szó. (Szavát, véleményét egyre inkább megsokszorozták és fólerő- sítették tanítványai, akik mindvégig tanítványok maradtak.) „Beszélgetés, vagy vita közben elvárta, hogy ’egyenrangú fél’- nek tekintsék; az üres udvariasságot megvetette, a hajbókolást útálta és unta” - emlékezik Bónis Ferenc. A magyar szellemi élet kiválóságai nálunk (jó esetben) szobrot kapnak. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy kőbe, ércbe zárjuk szellemüket; nem engedjük - olykor a nagy tisztelet okán, olykor más miatt - munkálni azt az alkotó erőt, mely felénk sugárzik. Sugárzik a művekből, melyek - időről időre - új arcukat mutatják, de sugárzik a hátrahagyott levelek minden sorából, minden megőrzött mondatból, mondattöredékből, gesztusból. Hosszú élet, hatalmas életmű. Talán nem egyedülálló. De hány alkotóra jellemző az erkölcsi és esztétikai értékek ilyen szerves egysége? S minden nemű érték (morális, természeti, művészi) tisztelete és védelme. Olvasom, hogy egy énekesnő meg akarta változtatni műsorszámának ritmusát, hogy a sor végén könnyebben vehessen levegőt. Ezzel persze a XIX. századi magyar műdal karaktere is megváltozott volna. Kodály nem. engedte.- De tanár úr, akkor megfulladok...- Akkor fulladjon meg! A széplelkek ilyenkor engednek, a nagy humanisták kérlelhetetlenek. Mert tudják, hogy erőfeszítések nélkül nincsenek eredmények. Hogy Kodály személyisége ilyenné formálódott, abban bizonyára nagy szerepe volt az Eötvös Kollégiumnak is. A tudományos kutatásban való jártasságot meg kellett szerezni négy év alatt. Ki-ki eredeti források alapján dolgozta fel szaktárgyai anyagát. Kodály 1900-ban kerül Budapestre, s hat év múltán már nemcsak bölcsészdoktor, de sikeres zenei tanulmányairól is számot ad az akadémiai vizsgahangversenyen. Közel a nyolcvanadik évéhez így figyelmeztet bennünket: „EMBERNEK MINDENT TANULNI KELL. Még a gyufa- gyújtásnak is megvan a módja. Kis kecske, mihelyt megszületik ugrál. De az ember nagysokára tanul meg járni.” Immár idős művésztanároktól tudom, hogy tetőfokra hágott izgalmuk a Kodály-vizsgák előtt. Hogyne, mikor Kodálynak az volt a módszere, hogy nem volt módszere. A tanultság kevés - hangoztatta. Az anyag tudományos feldolgozása soha nem elég; lelkürikben is életre kell kelteni. Következésképp: „A nemzet lelki életét a maga teljességében kell átélni. ” Igen, enélkül nem érdemes tanulni, tanítani - enélkül egyetlen Ko- dály-mű sem születhetett volna meg. Persze, hogy nem értette a magyarság derűs meseálmait Auguszta főhercegnő, persze, hogy tiltai, ozott a francia követ a Háry János bemutatásakor - 1926-ban. De mennyire tetszett Gyarmati Béla Szószólóban a sokszor megtiport magyaroknak! Hiszen mi mindannyian vitézi tettekről, tüzes paripákról és szépséges királylányokról álmodunk. S hiszzük, hogy egyszer leparancsoljuk magas lovukról a Napóleonokat. Az ’50-es évek ideológusai is másként képzelték el az obsitost. Úgynevezett „pozitív hőst” kívántak látni. Mintha Háry nem volna pozitív hős?! Higgyünk a hazai esztétának: „Háry úgy füllent, mint a népdal, mely ezer szépségbe öltözteti a hazai tájat, úgy füllent, mint a gyermek, aki a valóság legmélyebb tartalmát, szépségét akarja megragadni, midőn eltúlozza, felnagyítja élményeit. Háry úgy füllent, mint minden igaz költő, aki ideálokat állít népe elé... íme ilyenek is lehetnénk.” Ahogyan végigtekintek a hosszú - s egyre emelkedő - pályán, tapasztalom, hogy Kodállyal „mindig volt valami baj”. Voltaképpen nem vele, hanem azokkal a társadalmi, politikai rendszerekkel volt mindig baj, melyekben csaknem hét évtizedes alkotói életét élte. Bartók emigrációja idején felmerült, hogy talán Kodályék is... A II. világháború után ismét latolgatták egyesek, hogy vajon választ-e új hazát a zeneszerző. Akik igazán ismerték, tudták, hogy ez képtelenség. Ná- dasy Alfonz megemlíti, hogy 1956 nehéz napjaiban, így nyugtatta meg a tanár úr aggódó feleségét: „NEM RENDÜLÖK MEG SOHASEM; SZILÁRDAN ÁLLOK MINDÖRÖKRE.” (A Budavári Te De- um utolsó mondata ez.) S én most szinte látom, hogyan hajol ismét a Szophoklész-kötet fölé. Eredetiben olvasta a drámaköltő tragédiáit. A Bibliának is görög nyelvű szövegét szerette leginkább. De már 1940-ben felszólította Nádasy Alfonzt: Magának meg kell tanulnia oroszul! Világos, hogy Kodályt a Szovjetunióban folyó népzenekutatás eredményei is érdekelték. S még mennyi minden! Természet szeretető közismert. A test és a lélek egészségének megőrzése, megtartása ugyanolyan fontos volt számára, mint minden más. Egy Bartóknak írt, 1910-es keltezésű levlap szövegéből: „Ölts szandált, dobd el a kalapot, és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön...” Még utolsó éveiben is gyakran lerúgta szandálját, hogy mezítláb sétálhasson az erdei utakon. Naponta tapintotta a földet, de képes volt az ég érintésére is. Mit mondjak még? Hisz’jelenléte annyira nyilvánvaló és természetes. Nemcsak a muzsikusok számára! Ennek a hevenyészett emlékezésnek utolsó mondatát mégis a zenepedagógusoknak szánom. Kodály a relatív szolmizációt nem célnak, csupán eszköznek tekintette... Az egész nép boldogabb lenne, ha ezt a két dolgot soha nem tévesztenénk össze.
