Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-12 / 60. szám
A magyar olvasónak nem cseng ismeretlenül azoknak a filozófusoknak a neve, akikkel annak a filozófiának a témaköre fémjelezhető, ami Wolfgang Röd, a kitűnő innsbrucki filozófiatörténész magyarul a közelmúltban megjelent könyvének a tárgya: az újkor dialektikus filozófiája. S nem csak Marxket. Abban a meggyőződésben, hogy valamit elfogadni vagy elvetni csakis alapos érvek és ellenérvek végiggondolásával jogosult. Kövessük végig főbb gondolatait! Ami azonnal szembetűnik, az Röd rendkívül széles körű firacionalizmus nagy hagyományát, s azt a tradíciót sem, miszerint a filozófiai tudásnak valamiképpen tudományos eszköztárral kell dolgoznia. Vallja, hogy mindenfajta filozófiai diskurzusnak e közös alap megőrzésével lehet értelme. Nem megátalkodott híve a dialektikának; a diaDialektika — Marx előtt és után r a , Engelsre, Leninre gondolunk, akiknek neve Európa keleti felén másfajta képzeteket vált ki, mint másfelé. Ennek a kétkötetes monográfiának a témája az újkor minden jelentős gondolkodójának a dialektikával való kapcsolata. így aztán a dialektika sokágú problémakörét Descar- tes-tól kezdve a német idealizmus olyan közismert képviselőin át, mint Kant, Fichte, Schelling, Hegel, egészen századunk dialektikus fejleményéig, többek között Lukács György, Marcuse, Adorno, Althusser munkásságáig követhetjük. A vállalkozás terjedelmi mutatói manapság fehér hollónak számítanak; Röd könyve átfogja az egész újkori filozófiát, nemcsak időben, hanem tartalmilag is: az újkori bölcselet szinte minden jelentős problémája helyet kap a tárgyalt kérdések sorában. A dialektikát Röd két síkon vizsgálja, egyrészt önmagán belül, amikor is a dialektika tárgykörét, előfeltevéseit és változásának történetét követi nyomon. Másrészt pedig a filozófia történetére, különösképpen az újkor filozófiai fejleményeire vonatkoztatva. Más tekintetben is árnyalt Röd dialektika-értelmezése: tökéletesen tisztában van azzal, hogy korunkban, amennyiben érvényes még benne a filozófiai tudás, akkor az elsősorban nem a dialektikus filozófia kínálta tudás. A posztmodem, egyes képviselői törekvésének dacára, nem rehabilitálta a dialektikát, nem is adott új jelentést neki — egyszerűen kiiktatta és elfelejtette. Ha mégsem, akkor szidalmazzák, sőt egyesek felelőssé teszik a huszadik század borzalmaiért. Röd- től távol áll az ilyesmi; ő régivágású filozófus, aki komoly és tárgyilagos vizsgálatnak veti alá az európai bölcseletben kezdetektől meglévő dialektikus fejleményeIozófiatörténeti műveltsége. A szóban forgó filozófusokról imponáló tudással ír, és magabiztos rálátása van arra, amiről és ahogyan gondolkodnak, s ahogyan gondolataik egymáshoz kapcsolódnak. A dialektika probléma- centrikus és történeti megközelítését mesteri fokon egyesíti: az olvasót nem untatja üres tézisekkel vagy éppen sehová nem illeszkedő tényekkel. A tények a helyükön vannak, amit az elmélet, a koncepció jelöl ki. A koncepció pedig nem prekoncepció, hanem egy filozófusi pozíció kifejezése; annak a filozófusi magatartásnak, miszerint bármely filozófiával foglalkozunk, kötelességünk annak előfeltevéseit sorba venni, azokra rákérdezni, s akkor megtudhatjuk, hogy mennyi ennek a bölcseletnek a teherbíró képessége. Röd nem adta fel az európai lektika túlhaj- tása számára éppúgy elfogadhatatlan, mint semmibevétele. Mint minden tradíciót, ezt is megilleti az a jog, hogy komolyan vegyük. Arra a következtetésre jut, hogy a dialektikus filozófia visszalépett egy Kant előtti álláspontra, az ész kritikai vizsgálata előtti alapálláshoz, és kritikátlanul ragaszkodik a tiszta ész valóságmegismerő képességéhez. Ám a Kant utáni fejlődés inkább azt igazolta, hogy a valóságnak ez a fajta megismerése nem lehe- tetséges. Ugyanakkor Röd szerint ma is választható a dialektika, csak mérlegelni kell, hogy érdé- mes-e, mert előfordulhat, hogy többet veszítünk, mint ameny- nyit nyerünk: „...ma is éppúgy lehetséges a dialektikát választani, mint korábban, de csak spekulatív előfeltevések árán, amit nem könnyű leróni annak, aki tudatában van annak, mekkora Egy letűnt, de sokaknak még ma is ismerős élet képei jelennek meg a Helikon Kiadó és a Néprajzi Múzeum gondozásában napvilágot látott könyvben. A régi világfalun a századfordulót követő évtizedek fotográfiái segítségével hozza közeibe, hogyan éltek, dolgoztak, pihentek, ünnepeltek, szerettek, mulattak, imádkoztak és temettek a vidéki Magyarország lakói. A paraszti életforma hétköznapi és rituális eseményeit tudományos alapossággal és részletességgel dolgozta fel a fotókat válogató és a képszövegeket író Fogarasi Klára. A néprajzi fotózás kezdetei a múlt század hatvanas éveiben Orbán Balázs nevéhez fűződnek, s ettől kezdve szép számú fénykép örökítette meg a polgárosodás előtti és a parasztpolgárosodás alatti időszakot, majd a paraszti kultúra felbomlásának folyamatát. Az impozáns kiállítású könyv erénye, hogy a szociofotókhoz mellékelt magyarázatok révén kép és szöveg egységében, szemléletesen mutatja be a századelő világát. (Helikon) ez az ár.” A köny először 1974- ben jelent meg, amikor a dialektika még aktuális filozófiai gondolkodásnak számított. Rödöt akkor sem tévesztette meg a marxizmus reneszánszával együtt zajló dialektika reneszánsza. Úgy látta: a marxi koncepcióban, a dialektikának a gyakorlathoz való közelítésében veszélyek rejlenek, s hogy a dialektikának az ideológiával való megterhelése „századunk ellensége”. Marx viszont gaz- daságtani művében nem a dialektikát, hanem az újkori tudományosság módszereit alkalmazta. Nem ő, hanem Engels, Lenin és Sztálin dogmád- zálták és kanonizálták a dialektikát, bevonva a pártpropaganda gépezetébe. Ezzel viszont nemcsak a szókratészi és platóni hagyománytól tértek el, ami már megtörtént az újkor kezdeteinél. Az ortodox marxizmus feladta azt az újkori fejleményt, hogy a dialektika a tapasztalat elmélete. Akkor vált igazán tapasztalatidegenné, amikor néhány törvényre és kategóriára redukálták és szegényítették azt a dialektikát, amely a 18. és 19. század első felében még az újkori bölcselet fő áramához tartozott. Röd most is az mondja, amit több mint két évtizeddel ezelőtt: a dialektika az európai bölcselet része, annak kezdeteitől, s hogy sorsát az újkori racionalizmus és a tudományba vetett hit jelentősen befolyásolta. De a racionalizmussal és a modem tudományok mintájára elgondolt filozófiai tudományossággal szembeni szaporodó kételyek visszahatottak a dialektikára, s egy sor előfeltevésének tarthatatlansága miatt radikálisan csökkent a dialektikus filozófia választásának lehetősége. Röd szerint a spekulációval való megterhelés szükségképpen hozzátartozik. De vajon nem kel- lene-e megfontolni az amerikai ■Rorty állítását, aki a dialektikában, annak hegeli változatában egy másfajta, ma is termékennyé tehető lehetőséget is megpillant? A könyv Nyizsnyánszki Ferenc kitűnő fordításában, Boros Gábor eligazító utószavával gondolatébresztő olvasmány a filozófia iránt érdeklődők számára. A debreceni Latin Betűk Kiadó gárdáját csak biztatni lehet a filozófiai kultúra ápolásáért és terjesztéséért megkezdett munkájuk folytatására. (Latin Betűk, Debrecen 1996.) Rózsa Erzsébet Tim Carroll Oxfordban klasszika-filológiát tanult. Rendezői pályafutása az English Shakespeare Company-nél kezdődött, ahol több Shakespeare-darabot állított színpadra. 1994-ben Exeterben a Northcott színház főrendezője lett, ott mutatta be Határ Győző Az elefántcsorda című egyfelvonásosát. Anglia különböző városaiban, Amerikában és japánban is rendezett. Újabban a Kent Opera társulatának zenei igazgatója. Szó van arról, hogy visszatér Debrecenbe operát rendezni. Londonban él feleségével és egyéves kisfiával. Ne agyaljunk olyan sokat! Egy kávé Tim Carroll angol színházi rendezővel Történt, hogy fiatal angol házaspár — ez még a nyolcvanas évek vége — az egyik wimbledoni újságárus kirakatában a lakáshirdetéseket böngészte. Ki is bogarásztak a kínálatból egy első látásra ígéretesnek mutatkozót: nosza telefon, helyszíni szemle... nincs csalódás. A Viktória korabeli házhoz kellemes kis lakás tartozik, a tulajok szimpatikus, már nem éppen ifjú házasok. A színházi rendező és felesége így lettek három és fél éven át Mr. és Mrs. Határ Győző lakói. Erre mondja Tim Carroll, hogy bizony, vannak még véletlenek. Ez éppen nem túl eredeti gondolat, ám a későbbiekben kiderül, hogy van az is. Mert mi más is születhetett volna a drámaíró és a rendező szomszédságából, mint előadás? Ez volt az Elefántcsorda, a határokon annak idején nem túl egyszerűen átjutott aranykötésű Határ-művekből idehaza is ismert Sírónevető egyik darabja. Közben maguktól is bonyolódtak az események. A londoni magyar követség kulturális attaséját Debrecenből akkreditálták akkor — ez már a kilencvenes évek első fele —, fordítsuk le a Határ-darabokat angolra — hű, de remek! —, jöjjön Carroll Magyarországra tanulmányútra, látogasson el Debrecenbe is. S most — az 1997-es esztendő első havának utolsó napján — itt ülünk az öreg Bikában, az elnyű- hetetlen presszóban Helen Ed- mundson kortárs angol drámaírónő történelmi drámája, az Irtás premierjének másnapján, melyet Tim Carroll rendezett a Csokonai Színház stúdiójában. Nem mélyinterjú készülődik, csak csevegünk, csak dumálunk hánnasban — a volt attasé, Túri Gábor kolléga is előkerült ugyanis —, de szemfüles újságírónál mindig ott a diktafon, elő hát a masinát! „Határ Győző azért jobb kávét tud főzni.” Először arról — kicsit banálisán, dehát némi nyelvi akadályaink is léteznek —, hogy milyen tapasztalatokat szerzett kis hazánkban, mire csodálkozott rá a nyugatról jött polgár. Nos, nagyon meglepte a játék magas színvonala, különösen a budapesti Katona József Színházban. Kis túlzással: megdöbbent azon, hogy milyen komolyan veszik nálunk az emberek a színházat, hogy mily sokan hajlandók úgymond értékes előadásokat megnézni, és utána még vitatkozni is róluk. Amerikában példának okáért nem valami élénk a színi kultúra. Musicalek, mint tudjuk. Igaz, az amatőr mozgalomban ott is vannak „friss hajtások”. Több hetet eltöltött Japánban is, ott rendkívül érdekfeszítő dolgokat látott. Talán ennek hatására is ma már egyre jobban vonzódik a minél egyszerűbb fogalmazásmódokhoz. No és Anglia? A ködös Albion? Shakespeare hazája? Mutat-e mértéket? Á, dehogy! Mindent elural ott is a kommersz. A londoni West End nevű színházi negyedben rengeteg szórakoztató darab fut, nagyrészük, persze, zenés. Azért vannak kiszínházak, ahol figyelemre méltó művészi munka folyik. Például a Bush, ahol csak mai darabokat mutatnak be, itt volt az Irtás ősbemutatója is. Megkérdezzük — cifrázás nélkül, tőmondatokban —, hogy milyen volt a debreceni próbaidőszak. Nem hajlandó tiszteletköröket tenni — egyre rokonszenvesebb —, a francia forradalomról faggatott Mao-Ce-tunggal válaszol: korai még erről beszélni. Szóval, humora is van. Harapófogóra van szükségünk, de azért valamit mégis megtudunk. — Aggasztónak tartom az ilyen többtagozatos nagyszínházak jövőjét. Nem akarok vészmadár lenni, de ha a magyar színházi kultúra is olyan irányban fejlődik, mint az angol, hamarosan fájdalmas döntéseket kell meghozni. Akkor lehetetlenné válik, hogy háromszáz embert foglalkoztassanak egy intézményben, hogy minden nap más darab legyen műsoron. Angliában mindössze csak két társulat teheti ezt meg, a Nemzeti és a Royal Shakespeare Company. De még ők sem. Nálunk rengeteg állandó társulat nélküli, úgynevezett produkciós kisszínház működik. Ilyen a mostani munkahelyem, a kenti opera is. S vajon milyen munkakapcsolatot tudott kialakítani a színészekkel? — Magyarországon az a tévkép- zet gyökeresedett meg, hogy a rendező az isten, a színész semmi. Hogy az előadásnak is a rendezőnek a világról alkotott véléményét kell tükröznie. Nálunk azért nem éppen így van, a rendező az írót szolgálja. Itt a rendezők maguk is könnyen beleesnek abba a hibába, hogy varázslónak képzelik magukat, a színészek pedig kizárólag tőlük várják a megoldást. Ez azonban tévedés, a jó színész nagymértékben hozzá tud járulni a produkció gazdagításához, sikeréhez. Úgy éreztem, ezt szemléletet az itteniek furcsának találták a munka- módszeremben. Nem úgy érkeztem ide, hogy határozott elképzeléseim lettek volna. Elmondtam, vannak gondolataim, de még nem tudom, hogy ebből közösen mit fogunk kihozni. Azt képzeltem, hogy a magyar és az angol színészek játékfelfogása között nagyobbak a különbségek, de érdekes módon sok hasonlóságot vettem észre. Ugyanaz a tendencia: a színészek mindent túlintellektualizálnak. Én nem szeretem a sok beszédet. Inkább próbáljuk csinálni. Azt gondoltam, hogy a test és a lélek aránya a színészetben más lesz itt, mint Angliában, ahol azzal vádolják a színészeket, hogy csak nyaktól fölfelé játszanak. Ez a magyaroknál is megfigyelhető. A legfontosabb, hogy figyelnek-e a szereplők egymásra, vagy csak önmagukat próbálják előadni. Kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal találkoztam itt is. Attól való félelemmel, hogy nem tudják megformálni, felépíteni a figurát, hogy csak fölmondják majd a szerepeiket minden különösebb ok nélkül. Ez a kétely azonban minden jó színészt jellemez mindaddig, amíg egymást gyúrva be nem kattan valami. A kávézásnak ezen a befejező aktusán személyesebb vizekre terelődünk. Kicsit szokatlan pályamódosításnak találjuk, hogy a klasszika-filológus Thália szolgálatába szegődött. De mint megtudjuk, nincs ebben a világon semmi különös. Amikor végzett, még nem volt rendezőképzés hazájában, most se nagyon van, és nem is nagyon hisz abban, hogy rendezőket lehet képezni. Munka közben, „ta- noncság révén”... úgy igen, úgy elsajátítható a szakma. Neki Michael Bogdanowal és Michael Penning- tonnái volt szerencséje együtt dolgozni. S esküdhetne-e más mesterre, mint Peter Brookra? Ahogy mind klasszikusabbá és letisztultab- bá váltak a rendezései! Ahogy megvált minden felesleges sallangtól, hatáselemtől, és csak a lényegre koncentrált! Örül annak is, hogy Angliában erősödik az az irányzat, amely a mozgásra, a fizikai jelenlétre épít. Tim Carroll elmondja még, kritikai kalitkája az, hogy Shakespe- are-rendező. Pedig az elmúlt években igyekezett mindenfélét rendezni, vígjátékot, operát is. S hogy az elmélet ma már kevéssé érdekli. Egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy az intellektusnak csökken a szerepe a színházban. Legalábbis kevésbé fontos, mint a beleérzőképesség, a kommunikációs készség. Ne is beszéljünk hát mi se tovább semmit! Pozderka Judit Lexikon
