Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-08 / 57. szám

Március 8., Szombat Műhely mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmun ÉM-hétvége VII Kaffka Margit Miskolcon (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 31.) Fotó: Bujdos Tibor Porkoláb Tibor „Életrajzom és működésem semmi tekin­tetben nem tartozik Miskolchoz, ahol át­menetileg, rövid ideig és mindennemű tár­sadalmi, vagy nyilvános szereplés nélkül (a városban) éltem.” Kaffka Margit (egy 1909. november 22-én Szendrei Jánoshoz írt le­velében) ezzel a mondattal indokolja, hogy »a kért életrajzi adatokat” miért nem küldi el a készülő Miskolc-monográfia számára. A várossal való közösség megtagadásának ez a demonstratív gesztusa már csak azért is különös figyelmet érdemel, mert éppen »a kért életrajzi adatok” cáfolják meg az in­doklásban foglaltakat: a Kaffka-biográfia 8zerint ugyanis az írónő egyáltalán nem «rövid ideigf, és nem „mindennemű társa­dalmi, vagy nyilvános szereplés nélkül” élt Miskolcon. Már gyermekkorában viszony­lag sokat vendégeskedett nagyapja, Kaffka Ignác kúriai bíró Zárda utcai házában. „Ez a miskolci Kaffka-ház - úja Csorba Zoltán ~ ma már nincs meg. Valamikor a főposta előtti téren állott, a Zárda utcai oldaltól a Kazinczy utcai részig húzódott, s mellette keskeny köz haladt a Pece-patak oldalán.” 1899 szeptemberétől pedig a szatmári zár­dában ösztöndíjasként eltöltött évek tanít- tatási költségeit igyekezett megszolgálni - bentlakó tanítónőként - az irgalmasrendi apácák miskolci intézetében. (A zárda épü­letében később a Herman Ottó Gimnázium kapott helyet, jelenleg pedig a Katolikus Gimnázium működik itt.) 1900 őszétől a fő­városi Erzsébet Nőiskola növendéke volt. 1902 szeptemberében ismét Miskolcra ke­rült, és 1907 nyaráig tanított a „Miskolci Magyar Királyi Állami Polgári Leányisko­lában” (a mai Istvánffy Gyula Általános Is­kola, épületében). A leányiskola 1903/04. évi Értesítője szerint „a nemes ambitióktól áthatott fiatal tanítónőben a testület kiváló tagot nyert”. Kaffka így ír ezekről a miskolci évekről Gellért Oszkárnak, a Magyar Géniusz cí­mű lap szerkesztőjének: „most megint ér- 2em, milyen rossz itt. A művészi életnek egy lüktetése se juthat el hozzám. Egy czir- kusz, egy séta a Pannónia előtt, - egy alud- tejes társaság tanárai és mérnökei”. A pa­uszok egymást érik a Kaffka-verseket kí- ®érő levelekben: „a kályhám mindig füstöl, öz iskola csupa tintafolt, a tanítványaim képezhetetlen hülyék és a nagyanyám férj­hez akar adni”. A fővárosba („az én édes, bűnös isteni metropolisomba”) vágyakozó költőnő Miskolcot „korlátolt, otromba, el­maradt és nyomorult Mucsának”, „unal­mas, pókhálós csizmadiavárosnak” látja, a Poétái elhivatottságot gátló háztartás és tanítás robotjával („a hétköznap minden lelki nyomorúságával”) azonosítja, és az otthontalanság és kirekesztettség sorsme­taforájává teszi. Kaffka megsemmisítő Miskolc-kritikájá- ban persze a város antimodernista, Lévay- kultuszra alapozott szellemiségének eluta­sítása mellett egy hatásosan megkonstru­ált művész-szerep attribútumai, sőt a szá­zadforduló divatos szecessziós pózai is felis­merhetőek. A kortársak visszaemlékezései A miskolci Kaffka-emléktábla ugyanis arról tanúskodnak, hogy Kaffka nem szigetelódött el (teljesen) a miskolci irodalmi (köz)élettól, sót a közszereplések­re irányuló felkéréseket sem mindig utasí­totta vissza. Néhány versét nemcsak meg­jelentette (többnyire másodközlésben) a he­lyi sajtóban, hanem fel is olvasta a Borsod- Miskolci Közművelődési Egyesület irodal­mi matinéin. Több költeménye megjelent a Heten vagyunk (1909) című miskolci anto­lógiában is. (Jellemző a konzervatív mis­kolci közízlésre, hogy az antológia bírálatá­ra vállalkozó Leszih Andor éppen Kaffka újszerű verseit kifogásolja: „Kaffka Margit versei bátran kimaradhattak volna a könyvből, inkább a régieket olvasnánk szí­vesebben ezek helyett. Csodálom erejét, te­hetségét, megérzem művészetét, de kár, hogy ennyire modernek e versek”.) Még egy műkedvelő színielőadás plakátján is megtalálható az írónő neve: 1903 szeptem­berében a Nemzeti Színházban Eszter sze­repét játszotta (Leszih Andor szerint „szépen, igaz érzéssel”) Csiky Gergely Cif­ra nyomorúság című darabjában. Sassy Csaba arról is beszámol, hogy „Margit asszony” (aki 1905-ben kötött házasságot Fröhlich Brúnó erdőmémökkel) „valóságos irodalmi szalont” tartott fenn Tisztviselő­telepi házában, és „központja volt annak a kicsiny, de lelkes irodalmi társaságnak, amelyik az Avas aljáról bátor lendüléssel, merész indulással vágott neki az irodalmi mesgyéknek”. A „Kaffka-szalont” nemcsak helyi (újság)írók (a Heten vagyunk köre, el­sősorban Miskolczy Simon János és Sassy Csaba), képzőművészek (Kun József szob­rász és „Margit asszony” titkos szerelmese, a Kaffka-portrét is készítő Sassy Attila fes­tő), tudósok (Kőris Kálmán tanár-folkloris­ta) látogatták, hanem „sűrűn érkeztek oda a pesti látogatók is”. A „szalon” 1907 őszén, a Fröhlich házaspár Budapestre költözésé­vel szűnt meg. A Nyugat előtti öt miskolci esztendő - Bodnár György kifejezésével - „Kaffka Margit Sturm und Drang-korsza- kának” tekinthető: „amikor 1902 őszén az Erzsébet Nőiskolából kilépve a miskolci polgárihoz került, még népies versikéket írt s balladákat Kiss József modorában, 1907-ben, a távozáskor, már a szabadver- set ostromolta”. Kaffkának több kötete Miskolcon jelent meg - illetve a miskolci években írt versekből és elbeszélésekből állt össze (Versek, 1904; Levelek a zárdá­ból, 1905; a Sassy Attila illusztrációival ki­adott Kaffka Margit könyve, 1906; A gon­dolkodók és egyéb elbeszélések, 1906). Ké­sőbbi könyveiben is - Sassy Csabát idézve - „temérdek a miskolci vonatkozás”: „csak mi, az ő egykori baráti köre tudjuk, hogy melyik kiről szól. Csak mi ismerünk rá egy csomó miskolci történésre”. Kaffka Margit emlékét Miskolcon a Tisztviselő-telepi ún. Frőhlich-házon (Csa­bai kapu 25.) elhelyezett márványtábla őr­zi. A tábla (pontatlan időpontot tartalma­zó) szövege: EBBEN A HAZBAN LAKOTT / 1905-1906-BAN / KAFFKA MARGIT / A MAGYAR IRODALOM EGYIK BÜSZKE­SÉGE. / A LÉVAY JÓZSEF KÖZMŰVE­LŐDÉSI EGYESÜLET. A táblát - Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Kosztolányi De­zső, Schöpflin Aladár, Török Sophie és Ba­bits Mihály jelenlétében - 1930. február 27-én leplezte le a Lévay Egyesület. Az írók február 26-án a Zenepalota „zsúfolásig megtelt” hangversenytermében rendezett Nyugat-esten léptek fel. A Reggeli Hírlap így számol be az eseményről: „a csütörtöki­hez hasonló irodalmi est Miskolcon évek óta nem volt. Ilyen súlyú és ilyen kaliberű költők, akik a magyar irodalom életében ilyen előkelő helyet foglalnak el, itt évek óta nem voltak. [...] Kettős cél hozta őket e csonka ország felvidéki végvárába. Hogy kiálljanak a Lévay József Közművelődési Egyesület pódiumára a Nyugat új lobogója alatt. Hogy emlékeztessenek Kaffka Mar­gitra”. Az est jövedelmét a fellépő írók a táblaállítás költségeire ajánlották fel. Szin­te jelképes, hogy ennek a „nagyon-nagy asszonyírónak” (Ady Endre) a Nyugat se­gítségével emeltek Miskolcon emlékjelet. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában - az ünnepi könyvhétre - megjelenő könyvből.) Szabó Bogár Imre Balassi Bálintnak Hallod-e, Gyarmati jó Balassi Bálint, drága régi ősöm, de sokat gondolok mostanában rád itt, szinte minden őszön, szinte minden őszön, szinte minden nyáron, , őszes nyári esten, mikor sok zengő szó illeg-billeg számon tollhegyemre lesve. Haj, te, régen rég volt szerelmes csavargó büszke, bukott főúr, vérében fetrengő, tört lábú magyar ló, magyar szó-szökőkút, ülj ide mellém most, itt a toliam, tessék: írd meg azt a verset, amelyet elhagytál Esztergom váránál, amikor elestél. Mondd el, hogy júlia nem volt igaz: áldott nem volt hozzád értő, bágyadt mosolyában, a szája sarkában volt valami sértő. Nem álmodott soha gyötrő tüzes álmot az a báni asszony, jó szót sem találtál annál az asszonynál, amivel marasszon. Mondd el, hogy júlia nem volt igaz, áldott, te is csak nevetted! Cőliát szeretted, Cőlia imádott, örült a nevednek, örült, ha meglátott, a jöttödet leste, lovad léptét várta, megfeszült a melle, megfeszült a teste lenge szál ruhában. Ráró szárnyon járó tüzes csataménnel vágtattál elébe, ruháját szaggattad reszkető két kézzel, s bújtál az ölébe. Ahogy ajka szétnyílt: vele volt az Isten, maga volt az élet, tömör combjai közt meg is haltál szinte, hogyha megölelted. Valid be, hogy Júlia csak a versre volt jó, s nem a vers volt érte, mondd el, hogy előtte kongó üres hordók, mások hulltak térdre. Te csak meghajtottad kicsit fejed, térded, amint az szokás volt, s máris messze voltál: édes dáliádnál várt rád a pohár bor! Mikor pedig jártál a lengyel határnál, szűz leányra leltél, megcsókoltad száját, körte melle táját, s hagytad: hadd érjen még. Édes hazád sorsán, magyar pusztulásán fájt a szíved akkor, csak az egy Istenben s villogó vitézben volt a bizodalmod. Mestere a szónak, hagyd meg az utódnak, jó Balassi Bálint, hogy a szerelemben, versben, vitézségben csak az ember számít. Kóbor vagy nem kóbor, nincstelen vagy vajda, főúr avagy szolga: az életet élni, a halált legyőzni: ez az ember dolga. (Nemrégiben jelent meg a miskolci Szabó Bogár Imre Mond(d!)ható versek című kötete) E gész életemben arra vágy­tam, hogy törzsvendég le­gyek valahol. Egy kocs­mában, egy kávéházban, vagy Vendcglőben. Akárhol. Nemcsak eSy betévedt pasas, futó vendég, nlkalmi fogyasztó. Nem is Annyira az ételek, meg az ita- °Á (hisz’ régen elmúltak már az°h az idők, mikor a pincérrel ^eg lehetett beszélni: »Józsikám, a marsall májra ki- vmt húsosabb szalonnát szeret- nek, s nehogy kiszárítsák...") szoval nem annyira a gyomor, mint inkább a lélek miatt. Hisz’ törzsvendég nem kap nagyobb húst, mint mások, s keve­sebbet sem kell fizetnie. Csak Ppen - és ez a legfontosabb - a hffvnyn más az őt kiszolgálók- , . Mert a törzsvendéget igenis 1szolgálják! Ő, hogy úgy °ndjam, honos, családbéli. A kért»aLdllatok*”’ vagy a ”mit i * helyett a legrosszabb ál­fVmokratikiLs időkben is azt fnL$,eztvk: „mivel szolgálha- n- > „mit parancsol?” És ész- nették, ha a vendég rövidebb, .°sszabb ideig nem tért be. Hi- jV-yzott. Nem a pénze: a szerné- ys- n jelenléte. Vonta halljuk, látjuk a tévc- . n'not: „ha jól csinálod, a vendégek visszajárnak-!” cs í ^fiólják? Jól vezetik ezt a n!i ~ ezt a Magyarország- Ált Pfvvzett 1100 éves céget? tatában nem. A rendszervál­tás keltette illúziókat csalódá­sok követték. De hát hogyan is képzelhettük, hogy a társadal­mi atmoszféra is egycsapásra megváltozik. Ehhez mind­annyiunknak - akik átéltük a szocializmus évtizedeit - nagy átalakulásra lett volna szüksé­günk. Vonatkozik ez a pincérre, aki csak úgy elélökte az ételt a „dolgozónak”, a hivatalnokra, aki packázott az ügyféllel, a főfő funkcionáriusokra, akik - feu­dális allűrökkel - hitbizomány- ként kezelték „birtokaikat”, mi pedig alattvalóik voltunk. Na már most, aki engem, és sorstársaimat 40 éven át alatt­valónak, vagy gyanús értelmisé­ginek tekintett (kell-e egyáltalán a nagyipari város lapjába kul­turális rovat? - kérdé hajdan egy komoly káder), annak a vál­tozása, csak afféle pálfordulás. Hogyan is bízhattunk benne?. Pedig bíztunk. Naiv náció va­gyunk. Egész történelmünk ezt bizonyítja. Ha valaki levetette a díszmagyart, vagy megvált a pufajkától, már elhittük, hogy más ember lett. Persze, ruhát sem könnyű viselni. (Lásd: Úgy áll rajta, mint tehénen a gatya.) Egy bizonyos kultúrát hordozni pedig csak az képes, akinek sze­mélyiségébe sok-sok minden be­épült abból, amit az emberiség (különböző korokban) szellemi és anyagi értékekben alkotott. Ne áltassuk magunkat: ennek fólhalmozására (a génekben va­ló beprogramozására is gondo­lok) nemzedékek kellenek. Szó sincs arról, hogy tagadnám az úgynevezett első generációsok kvalitásait, sőt sokszor zseniali­tását, de a harmadik nemze­dékbéli kovács mester, fazekas, ügyvéd, mérnök, tanár etc. - ó, hány ilyet ismerek! - tud vala­mi mást is, mint ami megtanul­ható. Gróf Széchenyi Sándor, aki együtt őrizte apámmal a birkákat a hortobágyi kitelepí­tések idején, ebben a primitív környezetben is megőrizte arisz­tokrata voltának lelki értékeit. Minden külsőség lekopott, de a lényeg sértetlen maradt. A bir­kaszarban is. Természetesen nem a főnemes­ségről van itt szó. Nem a kivált­ságos, hanem a tömegből kiváló (kiemelkedő) emberekre gondo­lok. És ebben az értelemben nyilván megvannak a kovácsok­nak, a fazekasoknak, a mérnö­köknek, a jogászoknak is - so­rolhatnám vég nélkül - az arisztokratái. Egy ilyen suszter vagy pék soha, sehol (háborúban, fogságban, börtönben, rosszul fizető szövet­kezetben satöbbi) nem tudott rosszul dolgozni. És a föld népéről még nem is beszéltem. Hogy a kistulajdonos felszedett minden szál kalászt, s az istálló szalmáján virrasztóit, ha a tehén vagy a ló ellését vár­ta - ez természetes. De a sum- más, a részes arató, vagy a bé­res sem csak azért, végezte tisz­tességesen a munkáját, mert magán érezte az ispán, a kasz- nár vigyázó szemét. Nem! Be­csület dolga volt ez, ami erősí­tette az emberi tartást, az önbi­zalmat. Ezt a tartást (amit a hajcsárok, a kizsákmányolok is tiszteltek a maguk módján) vesztettük el a szocializmus négy évtizede alatt, és azóta sem sikerült visszaszerezni. Kivételek persze mindig voltak, vannak. De te­gyük szívünkre a kezünket: annyira fontos a pincérnek a vendég, az orvosnak a beteg, a jaolitikusnak az ember - a ma­gyar? S ki mit tesz azért, hogy fontos legyen? Tudjuk: „Kit anya szült, az mind csalódik végül...” Na, de ennyire?.. Nevessenek ki! Én azt. hittem 1990 körül, hogy az új emberek, majd jó magyarság­gal, kellő szónoki ismeretekkel, s főleg!!) tiszteletreméltó emberi erényekkel hirdetik megújuló világunk eszméit. Hát nem! Ezek (se) tudnak magyarul be­szélni; szónoklásukon átüt a KISZ-iskolák retorikája, szak­értelmük pedig nem több, mint a „hivatásos forradalmároké” volt. Leizzadok, mikor egy szín­házi város (véletlenül nem Mis­kolc) önkormányzati képviselője képtelen kimondani, hogy a be­mutatott. darab címe: A chioggi- ai csetepaté. Hogy a művet ki ír­ta, s egyáltalán ki az a Goldoni - nos, ilyesmit istenkísértés vol­na kérdezni a kamerák előtt. Mindemellett a nyilatkozó a „hírős város” kulturális bizott­ságának embere. (Társadalmi megbízatásként, de nem társa­dalmi munkában.) A színház vezetősége persze elmarasztal­ható. De nekem nem mindegy, hogy kik marasztalnak el és ki­ket. Ami pedig az erkölcsi fedd­hetetlenséget illeti - tessék ol­vasni a lapokat... Én - szakmai ártalomból, vagy tán csak mazochizmusból - ol­vasom. Egy külhonból mosta­nában hazatért (tehát friss sze­mű) literátor a következőket ír­ja: „A jól öltözött rablók és a rossz ruhájú tolvajok országa ez... Az emberek derékig járnák a kutyaszarban, a koldusoknál csak az utcalányok agresszí­vebbek.” (És -február 28.) S egy korábbi publikáció: R. Székely Júlia nevével hitelesítve- Magyar Hírlap, február 12. „Most itt állunk. Kapitalizmust kéne építeni és nincs hozzá ka­pitalista. Aki van, az a kapita­lizmust könyvekből, filmből ta­nulta. Vagy abból se. Azt hiszi kizárólag pénz termi a pénzt, és nem kell hozzá hit, akarat, álom. Meg csapat...” És ebben a kocsmában akarok én törzsvendég lenni? Nem hi­szem, hogy normális vagyok. De hát ez a hazám. Mikor e sorokat írtam, hatal­mas tömegek tülekedtek, torlód­tak a Posta Bank fiókjai előtt. Néztem az emberek fáradt ar­cát, kapaszkodó tekintetüket, másodkézből vásárolt ruháikat.- Ezek a magyar milliomosok?- kérdeztem az odavezényelt rendőrtől. Az őrmester (nyilván családja van - gyerekei) csöndesen elmo­solyodott, s csak ennyit mon­dott: „Üram, én is beállnék a sorba, csakhát...” S mutatta, hogy ahhoz betétkönyv is kelle­ne... Hívtam, egy italra. Hogy képzelem? Nem hagyhatja el a szolgálati helyét. Egyedül lép­tem a kocsmába, s beálltam a futó vendégek közé. Gyarmati Béla Szószólóban * n fitt sz is i

Next

/
Thumbnails
Contents