Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-08 / 33. szám

Február It., Szombat Műhely EM-hétvége VII A szentpéteri Lévay-kultusz (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 29.) Porkoláb Tibor A Lévay-kultusz ápolásáról persze a költő szülőfaluja, Sajószentpéter 8em feledkezett meg. 1911-ben pél­dául díszpolgári címet adományoz­tak „a Sajóvölgy pacsirtájának”, az 1925. évi Lévay-centenárium alkal­mából pedig („osztatlan lelkesedés­sel”) elhatározták, hogy a költő »szülőházára” 1926 novemberében (»országos ünnepségek keretében”) emléktáblát helyeznek el. A már­ványtábla leleplezésére azonban csak 1927. szeptember 12-én került sor. Szövege: EBBEN A HÁZBAN SZÜLETETT / 1825 NOVEMBER 18-ÁN / LÉVAY JÓZSEF / HALHA­TATLAN EMLÉKEZETŰ NAGY / költőnk, a m. tud. akadémia TAGJA, / BORSOD VÁRMEGYE ARANYTOLLÚ / FŐJEGYZŐJE ÉS ALISPÁNJA. / EMLÉKÉNEK HÁ­LÁS KEGYELETTEL / SAJÓ­SZENTPÉTER KÖZÖNSÉGE. A fel­irat pontatlan, ugyanis a táblával nem a költő szülőházát, hanem az egykori szülőház helyén - a Lévay- naplók tanúsága szerint 1840-ben - emelt épületet jelölték meg: „Itt szü­lettem ti. ezen a helyen, de nem eb­ben az épületben, hanem egy szal- mafodeles, igénytelen, szegény és alacsony viskóban, mely éppen mos­tani házunk helyén állott. [...] az a régi szalmás vityilló, mely engem születni látott, 65 évvel ez előtt el­tűnt innen s helyére e mostani szi­lárdabb, szebb, értékesebb és ké­nyelmesebb házat építették szüleim. Emlékezem, hogy nekem is, mint miskolezi tanuló gyereknek részem volt az építkezés fáradalmaiban.” 1892-ben a költő ebben a házban ren­dezte be magának azt a - „szentpéteri üres fészeknek” nevezett - kis hajlé­kot, amelyet Miskolcról gyakran fel­keresett. („Olykor kirándulok Szent Péterre - olvashatjuk a Visszatekin­tésben -, s egy-két napot szentelek ott a kegyeletnek a Szüleimtől örökölt kis fészekben, ahol velők együtt életem­nek oly sok boldog óráját élveztem. Csinossá, kényelmessé alakítottam ott házacskámat a magam részére. Gyönyörködöm gyümölcsöskertem ül­tetvényeiben.”) Ä „kegyeletes kis fé­szek” jónéhány Lévay-versnek (Itt­hon; Szobám; Fehér házunk) is témá­ja lett. Az 1988-ban (a költő halálának hetvenedik évfordulója alkalmából) felújított Lévay-ház (Béke tér 43.) homlokzatán ma már két új táblát ta­lálunk: a felsőre az eredetivel azonos 8zöveg, az alsóra pedig a költő portré­ja került. A régi márványtáblát az üresen álló ház udvari szobájában he­lyezték biztonságba. 1988. július 2-án, ugyancsak a Lévay-ünnepségek keretében nyi­tották meg a Lévay-házzal szomszé­dos „tájházban” (Béke tér 41.) a köl­tő emlékszobáját. Ekkor leplezték le a Béke téri parkban Paulikovics Iván bronzból készült Lévay-mell- szobrát is. A helyi képviselőtestület egyébként már 1926 márciusában kinyilvánította, hogy (,gyűjtés és köz­adakozás útján”) szobrot kíván állít­tatni Sajószentpéter „nagy szülötté­nek”, ám az elképzelés csak több mint hat évtized múlva valósult A szentpéteri Lévay-ház meg. És bár 62 évet vártak a szent- péteriek a Lévay-szoborra, a felava­tott művel alig két hétig bírtak együtt élni. A „deheroizáló”, „mo­dern” felfogásban készült köztéri al­kotás néhány napig csak az élcek céltáblája volt, majd a népharag a szobor ledöntésében tetőzött. (A me­gyei sajtóban Horváth Barna sajó- szentpéteri lelkész így számol be a „példátlan esetről”: (Lévay József költő [...] bronz mellszobra a Béke téri parkból egyszeriben eltűnt. Nem magángyűjtői ambíció, és nem MÉH-telepi adásvétel áldozata lett, hanem az előrelátás mentette a ga- mesz védőszárnyai alá minden to­vábbi, krimibe illő fordulat elől. Böl­csen cselekedtek az értékmentők, mert mentették, ami menthető. Oda­figyeltek, és még idejében észrevet­ték, hogy a bronzrúdra helyezett mellszobor nem állta ki az idő próbá­ját [..] Nem volt nehéz megjósolni ezt a kudarcot [...] Szomorú mementó ez a szobor, és valóban provokálja a né­zőt, mert ha ilyenek a nagyjaink, mi­lyenek a kicsinyeink?”) Az önkor­mányzat végül viszonylag védett he­lyen, a Lévay nevét viselő városi könyvtár udvarában (Bem u. 15.) ál­líttatta fel a szobrot. A „magyar irodalom leghosszabb életű íróját” (Szerb Antal) - végaka­ratának megfelelően - a sajószentpé- teri református temetőben, szülei mellett helyezték végső nyugalomra. Lévay József síremléke A biográfiai adatok és a hagyatéki dokumentumok azt igazolják, hogy Lévay utolsó évei (sót évtizedei) a halálra való felkészülés jegyében tel­tek el. Gyakori szentpéteri látogatá­sainak például elmaradhatatlan ri­tuáléja volt „a két öreg” sírjának fel­keresése. (A Visszatekintésből az is kiderül, hogy végső nyughelyét már halála előtt húsz évvel kijelölte: „Valahányszor oda megyek, megláto­gatom az ő sírjokat, melyet szép rendben ápolok és tartok fenn, míg majd nem sokára magam is hozzájok térek.”) 1912-ben pedig nemcsak gyászjelentéseit készítette el, hanem temetési szertartásának pontos rendjét is meghatározta. 1918. július 4-én halt meg Hunyadi utcai lakásá­ban. Temetése az előre megírt forga­tókönyvnek megfelelően és „a megye és az irodalmi világ impozáns rész­vételével” zajlott le. Ravatalát dolgo­zószobájában állították fel, majd Kun József miskolci szobrászművész a halottas ágyon halotti maszkot ké­szített a költőről. Lévay „kihűlt tete­mét” július 7-én, a temetés napján vitték át a megyeháza udvarára, ahol - „ezrekre menő közönség” előtt - „a Tudományos Akadémia nevé­ben Ilosvay Lajos nyug. államtitkár, másodelnök, a Kisfaludy Társaság nevében Kozma Andor író, a Petőfi Társaság nevében Pakots József, a Petőfi Ház igazgatója nagy beszé­dekben fejezték ki az országos és a magyar irodalmat ért veszteség fe­letti részvétüket”. A megyeháza ud­varáról négylovas gyászhintó vitte a „fényezett fakoporsót” a Gömöri pá­lyaudvarra, ahonnan különvonattal szülőfalujába szállították. „Szent- péteren az állomáson a képviselőtes­tület tagjai és a község közönsége várták a nagy halottat. Fehérruhás leányok és díszbe öltözött tűzoltók sorfala közt vitték be a koporsót a fa­luba, hol az elhunyt házának udva­rán helyezték el. [...] Aztán a gyászo­ló közönség kikísérte a halottat a te­Fotók: Bujdos Tibor metőbe.” Az ún. „felső” temető keleti sarkán található családi sírboltnál Görgey László főjegyző ..hangulatos, szép” beszédben vett végső búcsút ,3orsod hű fiától”. A két márványobeliszkkel jelölt sírboltban a Lévay-család több tagja nyugszik. Ahogy Szigethy Ferenc, a Lévay-ódák szerzője írja: „Nagy, ha­talmas lándzsás fekete vaskerítés öleli a kegyelet fekete, szomorú gyá­szoló koszorújába mindazokat, akik ott együtt pihennek. Lévay Erzsébet, Benedikty Pálnét, Lévay Borbála, Vadászy Györgynét, akik mindket­ten a költő édes leánytestvérei vol­tak. Lévay Pétert és dobai Szabó Ju­liannát, a költő szüleit.” A költő és a szülők közös obeliszkjének felirata: LÉVAY PÉTER / SZÜL. 1803. FEBR. 9. / M.H. 1892. JAN. 30. / ÉS NEJE / DOBAI SZABÓ JULIÁNA / SZÜL. 1804. MÁRCZ. 22. / M.H. 1892. JAN. 7. / A LEGJOBB SZÜ­LŐK ÉS LEGJOBB EMBEREK (fe­lül); DR. LÉVAY JÓZSEF / BORSOD V.M. NYUG. ALISPÁNJA / SZÜL: S.SZENTPÉTEREN / 1825. NOV. 18-ÁN / MEGH. 1918. JÜL. 4-ÉN / A LEGDICSÖBB NAGY KÖLTŐK TÁRSA VOLT, / Ö MÁRA [már a!] JOBB KOR HAJNALÁN DALOLT, / S MÉG A DALÁNAK LÉNYE RA­GYOGTA ÁT / NAGYSÁGUNK AL­KONYÁT. / (KOZMA A. UTÁN) (kö­zépen); AZ ÉG NEKIK JUTALMUL ENGEDETT / EGY HOSSZÚ, PÉL­DÁS, BOLDOG ÉLETET. / LEL­KŰK IS A MENNYBE / KÉZEN FOGVA SZÁLLÁ, / HAMVOKAT ITT ŐRZI A GYERMEKI HÁLA. (alul). Érdekes, hogy az obeliszken két sírvers is található. Kozma An­dor szerzeménye (nemcsak a kőfara­gó hibájából) kissé nehézkesen a köl­tő dicsőségét zengi, a szülők emlékét őrző rímes-ritmikus sorokat pedig Lévay vésette a márványba. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásába n -az ünnepi könyvhétre - megjelenő kötetből.) Horvath Gyula A szeretet napfogyatkozása A felfénylő sirályokat néztük egész nap, estére nyugalom aludt a parttal, fekete hajukat földig leeresztették a bokrok, s az elalvó hullámok hangtalanul nyújtózkodtak az ezüst pára dunnája alatt, már napok óta nem hallottuk a háború szirénázó jajga tását, • ahol az eső szemében is világelmúlás fénylik és napon ta hatványra emelik a gyerekek árvaságát, akik könnyezve is, fáradtan is mindent megbocsájtanak, és hirtelen vigyázzmenetben láttam menni fiatal akácfákat, de tudtam: ez nem az a vidék, ahol a mező arcát ágyúgolyók zúzzák szét, és a félelem egyénruhájába bújtatják a fűszálat is, a tenyerünkkel takargattuk egymást, s akkor már tudtam, hogy a város a vérerek piros cérnáival megvarrt szemű, síró élőkkel vár, ahol a fájdalom kegyetlenül erős kötelével összekötözöttek közül én sem szökhetek, és azt is tudtam, hogy a csattogó, villámló, mennydörgő idegenségben nehéz lesz hazatalálni, oda, ahol a tél is kifent élű hófú vással jár, s a szeretet napfogyatkozásában kimondhatatlanul nehéz lesz az ég szemébe nézni. Nem szállt föl a füst - így hát Még nem is csípi senkinek a sze- Mét. A miskolciak tudják, hogy °z elnapolt szinidirektor-vá- Insztásra gondolok. Lapunk Megírta: a polgármester - janu­ár 30-án, a közgyűlés várva várt napján - lelkiismereti ok­ból visszavonta az előterjesztést. ■Az idő ugyan szorít, de csak semmi izgalom. Mert bizony Jócskán akadnak itt lelkiismere­ti okok. A város vezetője nyilván azt szeretné, hogy ez a választás ve legyen alku tárgya. Feltehe­tően sokan kívánják még ezt; sok szabad, független miskolci Polgár - köztük én is. Mert a lelkiismeret és a színház, illetve a lelkiismeretet ébresztő színház sokkal régebbi, mint bármely érdekcsoport vagy párt. Létre­jötte a tételes vallásokat is meg­előzte. Vagyis koronként ugyan Más-más módon és mértékben, áe szerves részévé vált az embe- n létnek; jelentősen befolyásolta annak minőségét. Náluk, ma­gyaroknál ennél is többet jelen­tett, hiszen anyanyelvi kultú- ránk fórumai, a nemzet csinoso- dásának hivatott intézményei Voltak a színházak, s közöttük - teres hazánkban - első a mis­kolci! Mindez kötelez. Epgem arra, aogy megszólaljak, noha sem- Miképpen sem vágyom a oráku- tejn (kétes értékű) szerepére. De vines is itt szükség csalhatat­lannak vélt bölcsekre - a színhá­zi labirintusban rendszerint or­ra buknak az okosok -, hanem... Hanem arra a pártatlan józan­ságra, erkölcsi tisztaságra, tar­tásra, önismeretre volna igény, amire már Széchenyi István fel­hívta a szalmatüzű magyarok figyelmét; korántsem hízelegve az önhittség, az oktalan lelkese­dés, a közrestség és irigység hi­bájában leledző nemzetének. Óvakodom az erős, netán sértő kifejezésektől. Időnként azon­ban kötelességünk félreérthetet­lenül megfogalmazni bizonyos dolgokat. Például, hogy az ügyeket, ne szállítsuk le az ürü­gyek szintjére. Most a színház vezetéséről, működéséről van szó; ami fontos a közösségnek, ami generációk számára lehet meghatározó. Mindez nem lehet ürügy a percemberkék dáridójá- ra, akik azt hiszik, hogyha Iksz mellett nem fedezték fel a tehet­ségüket, akkor majd Zétől meg­kapják azt. a bizonyos pozíciót, vagy szerepet a színházban... Akiket pedig a jog asztalához segített tehetségük, ügyességük, szerencséjük, mintha nem annyira a színházra figyelné­nek, hanem a többi választott képviselőre (a. különböző pártok tagjairól van szó természete­sen), akikkel most - a színház ürügyén - újabb csatát lehet vívni a hatalomért. Mostanában látom, érzem iga­zán - hogy kívülről szemlélem - mennyire kiszolgáltatott a szín­házi ember. A múltkoriban egyik vezető művészünk önálló műsorra készült. Csak egyetlen partnerre volt szüksége. - Én Xéniát (remélem, nincs ilyen ne­vű tag) nagyon el tudnám kép­zelni - mondom a színésznek. ­Ót én is! - válaszol a gondter­helt aktor, csakhogy X. nagyon rossz viszonyban van az igazga­tóval. S ha együtt lépünk föl, az nekem egzisztenciálisan... érted, ugye? Nem, nem értem. Nem akarom érteni! Csakhogy nem térhetünk ki az ilyen dolgok elől. Jogos félelem ez, vagy okta­lan ? Fortélyos félelemről van szó - ami a legrosszabb. Csakugyan lelkiismereti dol­gokról van szó. Ezért - Széche­nyi szavaival -: olyan emberek­re van szükség, akik képesek megteremteni és megőrizni lelki függetlenségüket. Fontos, hogy - itt és most! - megtaláljuk ezeket színházon kívül és belül. Nézzük a szereposztást. Tisztes polgári körülmények között mindig a VAROS határozta meg színháza szerepét. Gondol­junk például a húszas-harmin­cas évek miskolci színházára. A városatyák felmérték az aspi­ránsok erkölcsi, művészi súlyát meg gazdasági potenciálját. Az­tán kikötötték a társulat létszá­mát, s megállapodtak összeté­telében. Még azt is meghatároz­ták, hogy - szerepkörök szerint- hány hölgyet és urat kell szer­ződtetni. És írásos garanciát kértek a zenekar meg az ének­kar m űködőképességéről is. A pályázó tehát nem csupán írásos művel jelentkezett a kép­viselő-testületnél, hanem olyan vállalkozóként, akinek igencsak gazdag és ismert a hátországa. S ha erről meggyőződött a vá­ros, akkor pár nap múlva jöttek is a társulat. Tudom: változtak az idők. De semmi jó módszerről, hasznos törekvésről, szokásról, hagyo­mányról s főleg eredményről nem szabad lemondani, ami az elmúlt 175, illetve, 25 vagy 5 év alatt született. Es minden rossz és ártalmas dolgot meg kell ta­gadni. Ha mégoly divatosnak tetszik is. Miután én nem lobbizom, ezút­tal nem lehet célom a működés körülményeiről, színvonaláról véleményt mondani. Viszont természetesnek tartom, hogy - bármi is lesz a választás vég­eredménye - mindenképpen na­gyobb és összefogottabb művészi erők munkálkodását szorgal­mazzam ebben a - most is jelen­tős - intézményben! Ki vagy kik és hogyan tudják ezt biztosítani? - ez itt a kér­dés. Nem kétséges, hogy a szín­ház intézményi, jogi képvisele­te csak egy kézben lehet. A sok­rétű művészi munka irányítá­sához azonban több jelentős alkotó egyéniség állandó rész­vétele szükséges. Sokszor leír­tam, elmondtam már - most ismét szükségesnek tartom le­szögezni: a társulat fejlesztése, kondicionálása, művészi kar­bantartása vendégekkel nem lehetséges. (Egy-egy vendég ugyan jól tud integrálódni a csapatba - ha van csapat -, de mikor már a helyi erőknek kell kiegészíteni a vendégek féltu­catnyi csoportját, az szeren­csétlen dolog.) Végigfutok a pályázók névso­rán, s arra gondolok, hogy egy sincs köztük olyan, aki ne tud­ná gazdagítani művészi tevé­kenységével ezt a színházat. Persze igazgató csak egy lehet közülük, de én a többieket sem intézném el, a Mene Tekel (meg­mérettél és könnyűnek találtat­tál) csattanós válaszával. Mert, ha nem pusztán a hatalom gya­korlása inspirált valakit, ha­nem a város művészeti életén akar lendíteni - akkor igenis (mindegy, hogy milyen minő­ségben) vállalni fogja az itteni munkát. S ha lesznek ilyenek, akkor előlük elzárkózni ostoba önteltség volna... Magyarán: le­gyen nyitott ez a város és ez a színház minden értékteremtő em ber számára, hiszen azért ju­tottunk eddig, mert már 1815- ben is nyitott volt, mikor megér­keztek ide a teátristák ekhós szekerei. Már csak néhány mondatra van helyem - szóljon ez a város­atyákhoz. Képviselő Urak! Itt most nem dönthetnek érzelmek: szeretet, gyűlölet, színpátia, an­ti pátia. A viszonyok (relációk, választási lehetőségek) ismere­tében - a döntéshez társadalmi önismeretre, erkölcsi tisztaság­ra, polgári tisztességre van szükség. Viták persze lesznek - szükségesek! De én bízom ab­ban (és persze a színésztársada­lom is, mely legközvetlenebbül érintett), hogy minden oldalon olyan lokálpatrióták állnak, akiknek semmi sem fontosabb, mint hogy a legjobb kezekbe ke­rüljenek és kamatozzanak a vá­ros - színházművészetben ma­nifesztálódott - értékei. S ne fe­ledjék: „Szép viták azok, melyek türelmességre tanítanak Gyarmati Béla Szószólóban r M V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents