Észak-Magyarország, 1997. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-06 / 4. szám
Tibet - barátságos emberek között, több ezer méter magasban 1997. Január 6., Hétfő Világjáró ; : _ ÉSZAK-Magyarorszag 13 Reusz Géza „Ön a világ második legmagasabb hágóján halad keresztül. Hihetetlen, nem?” - olvastuk egy táblán, amikor buszunkkal az 5360 méter magas Tag- lang-La hágóra értünk. Itt, a Himalájában minden felülmúlta képzeletünket: a magas hegycsúcsok, a meredek hegyoldalak, a mély völgyek, a nagy szakadékok. Éjszaka számtalan csillag világít, nappal vakít a nap fénye. Három-négyezer méter magasságban még falvakban élnek az emberek a hegycsúcsok tövében. Ötezer méteren még menetrend szerint közlekednek a buszok. Veszélyesek az utak, ütöttek- kopottak a járművek és vakmerőek a sofőrök. Manali - a nászutasok városa Manali, ez a Himalája lábainál, Északnyugat-Indiában elterülő kisváros turisták tömegeit vonzza egész Indiából, sőt az egész világról. Sokan önmagáért keresik fel a városkát, így például az indiai nászutasok kedvenc célpontja. Mások kiindulópontul használják a Himalája nyugati részei felé vezető úton. Patakjával, környező erdeivel, fenyőillatával nekünk leginkább a Tátrát idézte fel. Annak ellenére, hogy már megkezdődött a monszun évszaka, és gyakran órákon át esett az eső, rengeteg külföldivel találkoztunk. A ’60 - as években, a hippikorszakban, egészen az USA- ból, Nyugat-Európából zarándokoltak fiatalok erre a környékre, ahol a mai napig szabadon terem az indiai vad- kender. Manapság a helyi kormány súlyos büntetésekkel próbálja távol tartani ezt a fajta turizmust, így mostanában elsősorban a táj szépségei miatt vándorolnak ide a külföldiek. Mi ketten Magyarországról néhány napot töltöttünk ebben a nyugodt városban, hogy indiai orvosi gyakorlatunk után kipihenjük Delhi forgatagát, zaját, benzingőzét. (ÉM - 1996. október 10.) A tibeti és kínai ételek is kellemes változatosságot jelentettek az indiai koszt után. Halott emberek halmai Manaliból indul a világ tálán legfélelmetesebb hegyi útja a Himalája csúcsai között Leh községbe, amely az indiai Himalája nyugati részén, a kínai határ közelében fekszik, 3500 méter magasságban. Térképünk „ösvény, gyalogút’-ként jelölte az 500 kilométer hosszú utat, amely négy 4000 méter feletti hágón vezet át. Tibeti nyelven Rohtang hágónak hívják az elsőt ezek közül. A Rohtang szó magyarul azt jelenti, hogy „halott emberek halmai” - az út megépülése előtt ugyanis sokan soha nem tértek vissza a hágón átkelésre vállalkozók közül. És négyezer méteres magasságával még ez a legalacsonyabb a négy hágó közül. A legmagasabb (a Taglang La) 5360 méteres, jó fél kilométerrel magasodik Európa teteje, a Mont Blanc fölé. Csak nyáron, legfeljebb másfél-két hónapig lehet végighajtani ezen á vonalon, máskor a hideg és a hó miatt járhatatlan. Ez alatt a két hónap alatt azonban naponta több tucat jármű inTáj - madártávlatból dúl a hosszú útra. A helybelieket és a turistákat szállító buszokon, dzsipeken és motorokon kívül sok katonai jármű szállít csapatokat és felszerelést a hegyi katonai táborokba, a kínai és a pakisztáni határ közelébe - mindkét ország rajta tartja a szemét Indiának ezen a kietlen vidékén. Tülajdonkép- pen az út is eredetileg a katonaság céljaira épült. Mindig magasabbra A Rohtang hágó túloldalán fekvő Keylong faluba félóránként járnak buszok, mint például Miskolc és Kazincbarcika között. Ehhez képest meglepődve tapasztaltuk, hogy nemcsak a védőkorlát hiányzik a több e- zer méter magasra kapaszkodó keskeny szerpentinek széléről, hanem sokszor az aszfalt is. Köveken, kavicsokon, földutakon haladtunk, miközben alattunk sok száz méterre robaj- lőtt a patakok vize a völgy aljában. A keskeny szerpentin hosszú kígyóként kanyargóit a hegyoldalban egyre magasabbra. A hegyekből lezúduló patakok sokfelé elmosták az utat, és ilyenkor a patakmeder kövein gázolt át „kétéltű” buszunk. Az ablakon kinézve gyakran nem láttuk az út szélét, cSak szakadékot vagy meredek hegyoldalt. Gondolni sem mertünk arra, mi lesz Keylong után, ahol már kisebb a forgalom. Az éjszakát egy sátortáborban töltöttük következő megpróbáltatásunk, a Baralacha La hágó (4800 méter) tövében. Elképesztő látványt nyújtott, ahogy az éjszaka sem pihenő teherautók fényéi "lassú fénypontokként kanyarogtak egyre feljebb és feljebb a sötét hegyoldalban. A felhőtlen égen csillagok milliói ragyogtak - ennyit még sohasem láttam korábban. Másnap hajnalban indultunk tovább. Ahogy egyre magasabbra értünk, a busz szinte minden utasában kezdtek kibontakozni a hegyi betegség tünetei (fejfájás, hányinger, gyengeség, bágyadtság) az oxigénhiány és az alacsony légnyomás miatt. Ebben a magasságban akár halál is lehet a vége, ha valaki akklimatizálódás nélkül hosszú ideig marad. Szerencsére mi gyorsan leereszkedtünk a túloldalon, és közérzetünk is javult - amíg a következő hágóhoz nem értünk. Viszontagságos utunk második napjának végén végre eljutottunk az Indus völgyében fekvő Leh-be. Elet a holdon A Himalája déli vonulatain átkelve a táj látványa egycsapásra megváltozott. Az addigi dús növényzet kietlen kő- és homoksivatagnak adta át a helyét. A magas hegygerincek útját állják az Indiai-óceán felől északra húzódó monszunesőknek, így ezen a tájon körülbelül annyi eső esik, mint a Szaharában. „Holdbéli táj”-ként is szokták emlegetni a Himalájának ezt a részét kopársága, domborzata miatt. Emberi élet itt csak a folyók és patakok mentén lehetséges. Leh például az Indus egyik kisebb oldalvölgyében, egy gleccserpatak mentén terül el. Nem kis munkája fekszik az itt élő embereknek abban a csatornarendszerben, amely a kisváros és a környező termőterületek minden pontjára elvezeti a patak vizét. De nemcsak a víz hiánya okozhat nehézségeket. Télen számunkra nehezen elképzelhető gondokat okozhat a hideg. Nincsenek erdők, ahol tűzifát lehetne vágni, ráadásul sok falu még ma is szinte teljesen el van zárva a külvilágtól. Nincs szén, olaj, vagy atomenergia. Nem csoda, hogy kicsi a népsűrűség a zord körülmények között. Míg egy kisebb indiai faluban is több tízezren laknak, és a három legnagyobb város (Bombay, Calcutta és Delhi) mindegyikének tízmillión felüli a népessége, Leh-ben, a környék „fővárosában” legfeljebb pár ezren élnek. Ennek ellenére már az ókorban is fontos kereskedelmi központ volt az egész Ázsián átvonuló selyemút mentén. Északról. Tibet felől főleg a legfontosabb himalá- jai háziállat, a yak bőréből készült gyapjút, kabátokat szállították délre, innen pedig élelmiszereket északra. Nem volt könnyű mesterség akkoriban a kereskedelem, hiszen a Tibetet Indiával összekötő útvonal a Karako- ram-hegység hat-hétezres csúcsai között vezetett. Kis Tibet Leh környéke, bár földrajzilag nem tartozik a szűkén értelmezett Tibetifennsíkhoz, etnikailag mindenképpen Tibet része. Az India nagy részét uraló hindu befolyás itt majdnem teljesen megszűnik, csak elvétve lehet egy-egy tehenet látni az utcákon. A közeli Kashmirban a lakosság nagy részét kitevő és mostanában sok felfordulást okozó mohamedánoknak is csak kevés képviselője él Lehben. Szerte a városban népviseletbe öltözött tibetieket látni. Az emberek arca, megjelenése, viselkedése és vallása is eltér az India nagy részét benépesítő árjákétól. „Kis Tibetiként tartják számon Indiának ezt a részét. Korábban is a tibetiek voltak itt többségben, de az utolsó negyven évben, amióta Tibet kínai megszállás alatt áll, minden eddiginél nagyobb számban özönlöttek ide nyelvűiket, kultúrájukat ápolni akaró tibeti menekültek. A negyven év alatt több ezer buddhista kolostort romboltak le, és több, mint egymillió embert kínoztak vagy öltek meg a kínaiak Ti- betben. A tibeti buddhizmus sajátos keveréke az eredetileg Nepálban megszületett buddhizmusnak és az ősi tibeti természeti vallásnak. Az alapvető buddhista eszmék és erkölcsök (például a reinkarnáció és a nirvána tana) keverednek az egykori démonhit maradványaival. Nem nehéz megérteni, hogy a zord körülmények között, a természetnek kiszolgáltatva élő emberek megőrizték ősi hitüket a hegycsúcsok tetején élő, ártó és segítő szellemekben. Szerencsénk volt, mert egy közeli kolostorban tanúi lehettünk egy kétTibetet barátságos emberek lakják napos fesztiváljuknak. Ezt láthatólag részben saját szórakoztatásukra, részben vallási okokból rendezték. Szellemek, állatok, démonok színes maskaráiba öltöztek, és eljárták különös táncukat, melynek végén mágikus erővel legyőzték az ártó démonokat. Mostantól egy évre biztonságban tudhatják magukat. Amellett jól szórakoztak: zenéltek, táncoltak, beszélgettek a szomszéd kolostorban vagy a szomszéd faluban élőkkel. Egyébként nemcsak ók, de mi is jól éreztük magunkat. A kolostorok nemcsak a vallásos életnek hanem az oktatásnak, a kultúrának is központjai. Legtöbbjük régi, akár többszáz éves könyvekkel dicsekedhet. Kevesen tudjak, hogy Tibet történelme már több, mint kétezer éves. A Kínához történt csatolásáig mindig erős, független állam volt, amit már hosszú ideje a mindenkori dalai láma kormányozott. (A jelenlegi dalai láma és kormánya Manalitól nem messze, Dharamsalában él száműzetésben.) Ezen a tájon mindenfelé vallásos jelképek tűnnek szembe. A jellegzetes alakú stupák (szentélyek) buddhista ereklyéket, Buddha-szobrot tartalmaznak. A szakadékok felett, vagy hidak mentén hosszú kötelekre kií'eszí- tett imazászlók láthatók. A helybeliek hite szerint az ezekre írt varázserejű rigmusokat a szél szétfüjja az egész vidékre. Az imamalmok tekerésekor a rájuk írt szent szövegek minden fordulatkor közelebb viszik forgatójukat az áhított nirvánához. Sokfelé hallani a szerzetesek jellegzetes hangú cintá- nyérját is. íjászverseny az Indus völgyben Valószínűleg kevés barátságosabb nép van a tibetinél. A vendégfogadóban nemegyszer teával kínáltak bennünket, pénzt nem fogadtak el érte. Ez meglepő egy olyan országban, ahol az utcaképhez hozzátartozik a koldusok serege, ahol a szállókban, éttermekben, bazárokban mindenhol azt nézik, hogyan tudnák átvágni a külföldieket. Leh-ben nem voltak koldusok, az emberek mosolyogtak ránk, kedvesek voltak. És nemcsak velünk, hanem egymás között is vidámak, barátságosak, segítették egymást. Egyik vasárnap véletlenül elkeveredtünk egy kis falu hétvégi programjára. Az Indus völgyében sétálva egy nagy sátorra és a belőle kiszűrődő zenére lettünk figyelmesek. Ebben a sátorban gyűlt össze a falu apraja-nagy- ja. Néhány férfi íjjal lőtt célba, a sikeres találatokat mindig üdvrivalgás, gratulációk fogadták. Mások dobokon, fiívóshangszereken játszottak aláfestő zenét. A gyerekek hol a nyílvesszőkért szaladgáltak, hol maguk is beszálltak a versenybe. A népviseletbe öltözött asszonyok a sátorban ültek, beszélgettek, nézték az íjászokat, egy öreg, ráncos asszony fonalat sodort. Néha abbahagyták a nyilazást, és furcsa, lassú táncba kezdtek. Furcsán keveredett a múltat idéző íjászat és fonalsodrás egy erősítővel, amivel a zenét hangosítot- ták fel. Bennünket rögtön befogadtak, étellel, vajas teával (helyi specialitás) és valami sörszerűséggél kínáltak. Annak ellenére, hogy még beszélni sem tudtunk velük, csak mutogatni, állandóan hozták az újabb és újabb fogásokat. Leültünk a sátorban, hallgattuk a zenét, néztük a táncokat, ettük a furcsa ételeket. Pár lövés erejéig mi is beszálltunk az íjászatba - a régi magyarokat megszégyenítő eredménytelenséggel. Szellemek színes maszkjait öltik magukra és legyőzik az ártó démonokat. Egy évre biztonságban tudhatják magukat Fotók: a szerző
