Észak-Magyarország, 1997. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-04 / 3. szám
Január 4., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VH .ílilun ír* (ixcdOc iali»«V3Í ittsmt&HsM ftc«*>{<* t%í Ijtíjlon í«,i£yar<sw*ági teráiyér. «*> W* Erdélytől Diósgyőrig Az Erdélyi Szépmíves Céh mint könyvkiadó, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. E kapcsolatok révén nagyon sok Szópmíves kiadvány jutott be az országba, s nemcsak könyvterjesztői hálózaton keresztül, hanem közvetlenül a kiadótól, így Miskolcra, illetve Diósgyőrbe is, ahol például özv. Földes Lajosné máig őrzi a családi könyvtárban azokat a kiadványokat, amelyeket az Erdélyi Szépmíves Céhtől vásárolt a félje. A Földes család és a kiadó kapcsolatáról díszoklevél is tanúskodik, amelyet Gróf Bánfy Miklós, Kemény János és Kós Károly írt alá. Féltve őrzi a család azt a Marosvécsről küldött fotót is, amelyen Földes Józsefet üdvözlik az Erdélyi Helikon írói. Az aláírók között szerepel: Kemény János, Tamási Áron, Nyíró József, Aprily Lajos, Kuncz Aladár, Kós Károly, Karácsony Benő. (A dokumentumokat Balogh Sándor, a Diósgyőri Városvédők elnöke juttatta el szerkesztőségünkbe) É Hz 1brdclvi^épmives(PéH örömmel tap^ataUü , földes JofcscJ* urnák- az erdélyi irodalom iránt lanusitott sicretetétés {UdozatUésiaégét.őt az l£rdg\yi ladikonmagyarorsxá- gi barátai közé választotta, aminek igazolásául neki ajelen díszoklevelet szolgáltatjuk ki kérve,hogy ápolja továbbra is azt az elszakíthatatlan lelki kapcsolatot, ame(y a magyarországi és erdélyi irodalmat egymáshoz lor svár. c* // Bállá D. Károly Milyen szép a lángja... Omegáék aligha sejtették a magyar beatkorszak hajnalán, hogy Petróleumlámpa című számuk az ezredvégen újra aktuálissá válik - Kárpátalján legalábbis. Pedig annak idején, amikor e dal slágerré vált, a Szovjetunióban még annyi volt a villanyáram, hogy fél Kelet-Eu- rópát „bevilágította”, és ugyan a lenini egyenlet, amely szerint szovjethatalom + az ország villamosítása = kommunizmus, már a transzparensekről átköltözött a párttörténe- lem-tankönyvekbe, annyi azonban bizonyos, hogy „Iljics lámpái” akkorra már eljutottak a legkisebb, legeldugottabb tanyákra is, hogy a petróleumlámpákat - úgy tűnt: örökre - száműzzék a padlásra a rokka és a köpülő mellé. Évtizedekig nem is lehetett boltjainkban sem lámpát, sem petróleumot kapni, s ha ritka alkalmakkor és helyzetekben mégis világítani kellett ott, ahol nem volt vezeték vagy izzó, ott megtette a zseblámpa vagy a gyertya. Ma viszont a háztartási üzletekben ott sorakozik százszámra a vadonatúj „régi, régi, régi lámpa”, és fogy is rendesen (a gyártásukra ráálló néhány kisüzem, kft. alighanem meggazdagodott rajta), mert manapság a független Ukrajnában „Kucsma lámpácskái” bizony a jó öreg kerozinnal üzemelnek. Az energiaválság évek óta tart, mára azonban kezd katasztrofális méreteket ölteni. Az országos statisztikák is riasztó képet vetítenek elénk, de még ijesztőbb a mindennapi tapasztalat. Hivatalok, iskolák, sőt: kórházak többségében az idén még december elején nem kezdték el a fűtési idényt, és bár a távfűtésű lakóházakban novembertől időnként langyosak a radiátorok, sok lakótelepen évek óta nem volt a lakásokban telente 15-16 foknál több. A találékony lakók eleinte nem estek kétségbe: felcsavarták a konyhában a gázrózsákat, a szobákba beállítottak pár villamos hősugárzót. Ezen a télen azonban erre aligha vetemedhet bárki fia: a gáz és a villanyáram ára még a legnagyobb takarékoskodás mellett is elviselhetetlen terheket ró a családi költségvetésre. E két energiahordozó közül az elsővel - legalábbis a háztartások szintjén - még nincs nagyobb bsg, ám az elektromos energia lassan ritkábban érkezik látogatóba a vezetékeken, mint Ladáján a nyíregyházi sógor, akinek még mindig megéli ideát benzint tankolni... Ungváron és más kárpátaljai városokban a hét háromnégy napján szünetel jó pár órára az áramszolgáltatás. Ez városonként és utcánként változik, tipikusnak az az eset mondható, ha mondjuk hétfőn, szerdán és pénteken reggel 8-tól 11-ig, aztán délután 5-től nagyjából fél 10-ig nincs villany, esetleg még szombaton vagy vasárnap is pihenhet két-három órán át a hűtőszekrény. Ennél rosszabb a helyzet a falvakban, ahol nem ritkák az egésznapos áramszünetek, a mostohább sorsú helyeken többet nincs, mint van villany. Ne higgye bárki azt, hogy ez a korlátozás csupán a lakosságot érinti. Egyetlen - szakmámba vágó - példát említve: az a hatalmas nyomdaüzem, ahol a kárpátaljai magyar kiadványok jó része is készül, berendezkedett a +1 szabadnapra. Csütörtökönként szünetel az egész betonkolosszusban az áramszolgáltatás, nem jár a lift, nincs fűtés (hisz a vizet a radiátorokban elektromos szivattyú keringteti), nem üzemelnek a szedő- és nyomdagépek, nincs „levilágítás”, színre bontás, hallgatnak a telefaxok és az emeleti irodaszobákon kívül mindent félhomály ural. Erre a napra inkább becsukják a céget. Ennek azonban nem csupán a termelési mutatók miatt aggódó üzemgazdászok nem tudtak örülni, hanem azok a dolgozók sem (túl az anyagi következményeken), akiknek az utcája szintén csütörtökön esik a kíméletlen grafikonok szigora alá. Mert ugyan mihez kezdjenek szabadnapjukkal a hideg és sötét lakásban. És még egy „közületi” példa: gyermekeim iskolája, amely még nem is a legrosszabb helyzetű a vidéken. Nos, ebben a tanintézetben évről évre nő a téli szünidő időtartama, nagyjából egyenes arányban azzal a számmal, amely Ukrajna függetlenségének idejét mutatja. Az idén a „szénszünet” már hosszabb a nagyböjtnél: december 23-től február 3-áig tart. Kisebbfajta rémülettel gondolok arra, mivel fogják ivadékaim eltölteni ezt a nyakukba szakadt 42 napnyi szabadságot. Talán rábeszélem őket, hallgassák végig kamaszkori lemezgyűjteményemet. Ómegáéktól például teljes sorozatom van. Amikor éppen a Petróleumlámpára kerül sor, akkor én is beülök közéjük egy kicsit nosztalgiázni. Feltéve, ha éppen lesz villany. Felkurblizható tölcséres gramofont ugyanis - egyelőre! - nem kapni boltjaikban. (Balia D. Károly költő, folyóirat-szerkesztő, > VfP-.r) (M. Takács Lajos iroda lomtört énés r, t, núí, Edeleny)------------------------------------------------M. Takács Lajos-----------------------------------------------Ő k nem lettek janicsárrá (Három kárpátaljai költő) A hetvenes évek végétől szökdöstem - vénülő vagabundus - Ung- j várra, Beregszászba, Gátra, Gejőcre, Váriba: kilopkodtam nekik j jobbik önmagunkat („Haza a magasban”!), és hozogattam rettene- j tesen kusza sorsuk méltóbb tanúságtevőinek munkáit, nekünk, j Magyarországra. Ki mondja meg: mára már kik is azok a j „nekünk”? Ha akkoriban itthon meg-megjelenhetett tőlük, róluk valami jó, j de legalább elviselhető, az általában tizenöt-húsz soros annotációk i (rövid ismertető jegyzetek) csokraként látott napvilágot, nemzeti- j ségi politikát (is) pótló irodalmi tudósításként, jobb kort, jobb ma- j gyarságot remélve. Immár tudom: nincsenek jobb történelmi ko- j rok. És - két évtized múltán - a „szökdösés” is oda... Maradnak az j annotációk, ajándékba szállingózó vékonyka új könyvek nyomán. SÁFÁRY László (1910-1943) Munkácson született s a „Don-ka- j nyárban” pusztult el. Budapesten végzett magyar-latin szakos ta- j nár: a két világháború közötti legjobb kárpátaljai magyar költő. ! Összegyűjtött verseit Korforduló címen 1969-ben adta ki Sándor j László (1993 őszétől már ő sincs közöttünk). A hetvenhat verset tartalmazó friss Sáfáry-kötetet Debrecenben élő, nagyon idős és szomorú sorsú nővérei küldték utánam. Sáfáry, a szerény, szelíd, érzékeny örök kamasz „szerbantalosan” becsülte nemzetét s annak irodalmát; de rajongva szerette szű- kebb hazája hegyvidéki tájait, és sokat szenvedő, tudatlanságban sínylődő ruszinjait, szerény magyarjait. STUMPF BENEDEK András (barátainak: Béni) már a szovjet korszak tehetséggel megvert ifjú magyar lázadói közül való. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján egyik vezető alakja az elmúlt ötven év legtisztább és legbátrabb kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi kísérletének, az ungvári Forrás Stúdiónak, amelyet - persze - eltapostak a helybeli „magyar nyelven író szovjet” irodalom- i politika janicsárjai. (Fájdalom: az akkori túlteljesítők közül többen j 1989-90-ben Budapesten nagyhirtelen magukra csavarták a tör- j ténelmi címeres magyar trikolórt, és megtévesztve hazai gyermek- j demokráciánk naiv-ügyetlen tisztségviselőit, megint egyszer át- j vedlettek; ezúttal már a határontúli jó magyarság” támogatott ; reprezentánsaiként utazhattak haza.) A szülőföldjéről 1976-ban Budapestre áttelepülni kényszerült j nyakas-dühös szókimondó ifjú költő pedig egyik országos könyvtá- j runk osztályvezetőjévé és megfontolt szavú esszéistává szelídült- j nehezült. S. Benedek András újonnan megjelent egyetlen verses- j kötetét (benne negyvenkilenc költemény) Vári Fábián László adta j kezembe. j ZSELICKI József néptanító ma is falusi magyartanár. Ifjú újság- i íróként a már említett Forrás Stúdió alapító elnöke volt. A hetve- i nes években, tehetséges „bajtársaival”, Fodor Gézával és Vári Fá- j biánnal együtt kitiltották a „Kárpátontúli Terület” magyar nyelvű i irodalmából, ők azonban később sem engedtek méltatlan szirénhangok csábításának. Jóvátehetetlenül megcsonkított ifjúságuk elmúlt: már sohasem futhatják ki igazi költői formájukat... A nagyon ritkán és kemény szűkszavúsággal verselő Zselicki negyvenöt évesen jutott el első, ötvenhárom költeményt magában foglaló kötetéig. A Miskolci Egyetemen tanuló fia hozta. A kis kárpátlajai Pantheon Sáfáryja az ötven felé közeledő S. Benedekkel és Zselickivel egyaránt azok közé tartozik, akik számára - Vas István szavaival - két elsösétítés közt résnyi ragyogás volt az ifjúság. Elveszett nemzedékek tagjai: Sáfáry munkássága Trianon és a második világháború miatt maradt torzóban, a 45 utáni ígéretes fiák sorsát pedig a magyar ’56 és a csehszlovákiai ’68 eltipratása torzította el. Láttak-e már vasúti sínpár betonaljai között, tömörített, zúzott- kő-ágy réséből, vagonból aláhullott magából kikelt, napocska-arcú, ám a sanyarú sors miatt, a fölöttük elcsörtető-dübörgő szerelvények alatti létben - kétméteres erős napraforgó kódjával a géljeikben - csak arasznyira cseperedhetett szánalmasan-gyönyörű növénykéket? Lássanak bennük mégis csodát: idejükre ők is meghozták életképes magvaikat, sokkal kevesebbet, s apróbbakat, mint jó talajba vetett, gondozott testvéreik, azonban ez a kevéske kikínlódott termés a jövőt tekintve teljes értékű és a tisztességesek agyá- ban-szívében igen becses, ugyanúgy, mint a kárpátaljai Sáfáry, S. Benedek és Zselicki rövid, zaklatott, szomorú és dühös versei... (Sáfáry László: Hómezők előtt. Budapest-Beregszász, 1995; Stumpf Benedek András: Régi versek. Budapest-Beregszász, 1995; Zselicki József: Rokonom, csillag. Ungvár-Budapest, 1994.) Sáfáry László Rozzant szekerek Rozzant szekerek száradtak a sárba, dudva nő a kerekek körül. Jobb volna már a szakadékba lehullni, üres itt minden, minek itt a szekér! Üres itt minden, sötét itt minden, esztendők hosszú sora, percek milliója hiába repül tovább! A sötétség egyforma, a sötétség itt marad. Nemsokára hiába jön a segítség, az éhes farkasok is hiába jönnek nemsokára! Csak egy-két szurony csörren itt már, és száraz köhögés felel félig a földek alól. Stumpf Benedek András Vesztett csaták után Se Majtény, se Világos! Nincs is letenni fegyverem. Hiába, hogy fölindulának E labanc hadak ellenem. Ki előtt térdepelnék, S hová futhatnék, na mondd?! Itthon vagyok már ezer éve, s huszonhat éve bolond. Apáink csak nevet, gőgöt, De hazát nem hagytak örökül. Papjaink csak jótanácsot: Tanulj tótul, törökül. (1973) Zselicki József ballada szép szál legény fiam árvalányhajfűben fattyú fiat nemzett beléd botlottam szél merre van a malom őrlené szégyenem őrlené bánatom fattyúk fattya lesz az szavam se érti szemem se látja hited elbitangolt országolt a véred anyádat feledd el szél szárnyára lépett ru h □
