Észak-Magyarország, 1997. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-11 / 9. szám

Január 11., Szombat Műhely ... ÉM-hétvége VII „ A legtipikusabb borsodi költő” (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 27.) Porkoláb Tibor A Lévay-recepció egyik szembetűnő sajátossága az országos felejtés és a (kultusz intézményeivel és retorikájával élő) helyi tisztelet meglepően éles ellentéte. Nehezen vitatható, hogy Lévay József nemcsak a látványos triászképző konst­rukciókból maradt ki (azaz Arany, Petőfi és Tompa mellett - Ábrányi Emil Lévay-versének címét kölcsönvéve - legfeljebb A negyedik lehe­tett), hanem lényegében a nemzeti irodalmi kánon(ok)ból is kihullott. (Esetleg „a Mikes köl­tőijeként” kaphat helyet egy-egy bővebb antológi­ában és néhány mondatot a teijedelmesebb iro­dalomtörténetekben.) Feltűnő azonban, hogy ez a „népies-nemzeti irányzat kisebb költői” között emlegetett lírikus rendkívüli (bár változó inten­zitású) lokális tiszteletben részesült, sőt több mint fél évszázadon keresztül a „borsod-miskol- ci” literatúra szimbolikus vezéralakjaként jelen­hetett meg. A „legtipikusabb borsodi költőt” (Csorba Zol­tán) már életében elhalmozták a megbecsülés jeleivel: 1890-ben például „aranytollal” jutal­mazták meg (a toll felirata: BORSOD VÁRME­GYE KÖZÖNSÉGE LÉVAY JÓZSEFNEK 25 ÉVES FÓJEGYZÓSÉGE EMLÉKÉÜL 1890 OKTOBER 10.); 1910-ben „Miskolcz törvényha­tósági jogokkal felruházott város” díszpolgárává választották; 1912-ben pedig a portréját festette meg „Borsodvármegye közgyűlése” a megyei ta­nácsterem „arcképcsarnoka” számára. (Stetka Gyula festménye - az aranytollal és a díszpolgá­ri oklevéllel együtt - a Herman Ottó Múzeum gyűjteményét gazdagítja.) Egy évvel később az űn. Agrártelep (a Népkert és az Erzsébet Kór­ház közötti városrész) „új főutczáját” nevezték el Lévayról. A Lévay-naplóból azt is tudjuk, hogy „az Avas rendező bizottság” 1913 nyarán „az. Avas szépen parkírozott tetején” egy díszes „ülő padot” helyeztetett el az öreg költőnek. (Az egy­kori kőpad támlájának „domború ércbetűs” fel­irata: LÉVAY JÓZSEF PIHENŐJE.) A kedélyesen konzervatív mentalitás hordo­zójának tekintett, sőt modernségellenes jelkép­ként értelmezett Lévay-oeuvre a „Pátriárka” ha­lála után is „megszentelt hagyomány” maradt. A húszas-harmincas évek miskolci irodalma jórészt a - látványos külsőségekben megnyilvánuló - Lévay-kultusz működtetésében merült ki. Lévay nevét nemcsak a helyi irodalmi-kulturális egye­sület vette fel: 1936-ban - Balázs Győző javasla­tára - „nagynevű volt diákjáról” nevezték el a re­formátus gimnáziumot. (Lévay 1836 őszétől 1845 nyaráig volt a miskolci „Lyceum” tanulója, de egy évig praeceptorként még az iskolában ma­radt. 1852-ben sikeresen pályázta meg a gimná­zium „magyar-latin tanszékének” tanári állását. A tanári pályát 1865-ben, megyei főjegyzővé tör­tént kinevezésekor hagyta el.) A Lévay Egyesü­let aktivitását két Lévay-cmléktábla leleplezése, egy egész alakos Lévay-ércszobor felállítása és egy Lévay-emlékszoba megnyitása jelezte. A Közművelődési Egyesület a költő halála után határozta el, hogy összegyűjti a Lévay-em- lékeket. A Reggeli Hírlapban már a temetést kö­vető napokban megjelent a következő felhívás: „Borsodvármegye és Miskolcz hű magyar népe, hozzátok szólunk a nagyok szeretetének ösztön­ző érzetével, segítsetek minket, hogy székváro­sunkban felállíthassuk a megboldogult emlékét megőrző, nagyságát hirdető, s magyar kultúrán­kat gazdagító Lévay szobánkat múzeumunkban [...] Minden emléket, minden tárgyat köszönet­tel fogad a múzeum [...]” Mivel - a végrendelet alapján - a Lévay-bútorok és -relikviák többsége a család tulajdonába került, az Egyesület elnö­ke, Balogh Bertalan a temetés után Vadászy Pál esperest, „Lévay közeli rokonát” kérte meg arra, hogy „a rokonság nevében ajándékozza a költő dolgozószobájának berendezését, illetve bútorza­tát a Közművelődési Egyesületnek, mely azt a megnyitandó Kultúrpalota egyik külön termé­ben fogja elhelyezni”. Balogh azt is megemlítet­te, hogy a „Kultúrpalota” megépítéséig a múze­um adna helyet a relikviáknak. A család hama­rosan arról értesítette az elnököt, hogy „a bútor­zatot készséggel átengedik”. A mindent elsöprő lelkesedés ellenére a Lévay-szoba megnyitására csak 1925. november 24-én, a Lévay-centenári- um tiszteletére rendezett ünnepségsorozat ré­szeként került sor. A helyi sajtó így tudósít az eseményről: „A Lévay-centennárium alkalmából Leszih Andor múzeumi titkár a Városháza kis tanácstermében összeállította a Lévay-szobát, amit a jövő év őszén, ha a Múzeum egész épüle-’ tét eredeti rendeltetésének adják át, a Múzeum­A miskolci Lévay-emléktábla Fotó: Bujdos T. ban fognak elrendezni.” Az elképzelések szerint a kibővített múzeumban egy „irodalmi és művé­szeti szobát” alakítanának ki: „A szobában [...] helyet kapnak azoknak az íróknak és művészek­nek a relikviái, akik Borsodmegyében születtek vagy vonatkozásban vannak a megyével. Ilye­nek Gvadányi József, Dayka Gábor, Vadnay Ká­roly Tárkányi Béla írók, továbbá Déryné, Jókai- né Laborfalvy Róza, Egressy Gábor és Szerdahe­lyi. E borsodi, halhatatlanokkal közös szobába kerül Lévay. Ő lesz a halhatatlanok feje.” A Lévay-szoba (az „újjáalakított” múzeum­mal együtt) végül 1927. augusztus 18-án nyílt meg a nagyközönség előtt. Leszih Andor beszá­molójából kiderül, hogy a szobát (amelyből végül „a borsodi halhatatlanok” kimaradtak) a költő dolgozószobájának pontos helyrajza alapján ren­dezték be: ,A múzeum ódon, bolthajtásos, kőkoc­kás emeleti folyosójának végén egy szerény kis szobába nyit a múlt idők emlékeit kereső. Lévay József dolgozó szobáját óhajtotta itt megörökíte­ni a hálás kegyelet [...] A szoba, amennyire a vi­szonyok megengedték, lehetőleg úgy van beren­dezve, ahogy az a költő Hunyadi-utcai lakásá­ban halálakor volt.” Bár a Lévay-szobát a helyi Lévay-kultusz központjának szánták, hamaro­san kiderült, hogy magának az emlékszobának fenntartása és megóvása is nehézségekbe ütkö­zik. A fél évszázad alatt széthullott (és részben elpusztult) Lévay-emlékanyag összeszedésére 1975-ben tett kísérletet a Herman Ottó Múze­um: a diósgyőri ún. Déryné-házban (a Déryné- kiállítás melletti helyiségben) néhány hónapra megnyitotta a - Miklós Róbert forgatókönyve alapján berendezett - Lévay-szobát. Ennek le­bontása óta nem volt és jelenleg sincs Miskolcon emlékszobája „a borsodi halhatatlanok fejének”. Lévay emlékét egykor két márványtábla is őrizte Miskolcon. A Lévay utcában 1929. május 17-én (a miskolci könyvhét alkalmából) leleple­zett emléktáblának azonban nyoma veszett. (A táblát - hét másik utcanév-magyarázó táblával együtt - a város polgármestere, Hodobay Sán­dor készíttette carrarai fehér márványból. A táblaavató ünnepséget a református leánygim­názium Lévay-önképzókörének diákjai tartot­ták.) Ma is olvasható viszont a költő műemlék jellegű lakóházán (Hunyadi u. 4.) 1932. decem­ber 18-án elhelyezett (később felújított) emlék­tábla szövege: EBBEN A HÁZBAN LAKOTT / ÉLETÉNEK UTOLSÓ ÉVTIZEDEIBEN, / ITT HALT MEG 93 ÉVES KORÁBAN / 1918 JÚLIUS 4 ÉN / A NÉPNEMZETI ISKOLA KI­EMELKEDŐ KÖLTŐJE, / LÉVAY JÓZSEF / 1925-1918 / ARANY JÁNOS, TOMPA MIHÁLY, / GYULAI PÁL BARÁTJA, A „MIKES” KÖLTŐ­JE, / A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA / ÉS A KISFALUDI TÁRSASÁG TISZTELET­BELI TAGJA, / A BUDAPESTI TUDOMÁNY- EGYETEM DÍSZpOKTORA, / MISKOLC VÁ­ROS DÍSZPOLGÁRA. A vörös márványból ké­szült „impozáns” emlékjelet az író-szerkesztő Vadnay Károly és a pedagógus Dóczy Gedeon tiszteletére rendezett „centennáris emlékünnep” keretében állíttatta a Lévay József Közművelő­dési Egyesület. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő kötetből.) Horváth Gyula Kétsoros Elárvult népekről fúj a szél, Istenem, de szomorúan fúj. Töredék Lépésemmel ágyat vetek a szendergő csillagoknak. Ukbán Tibor rajza Nyilas Atilla Találkozás Párh uzamosok lehet de biztos hogy nem párhuzamosak Mondható Ha el is mondtak már minden mondhatót minden lehető módon, én akkor sem mondtam még semmit. Nem is tudom, hogy minek, (miknek), vagy kiknek nincs napja. Mert van a Földnek, a magyar kultúrának, van szín­ház- meg zenei világnap és nő­nap, gyermeknap, kisebbségek napja, s valószínűleg megtart­ják még a madarak és a fák Papját is. A felsorolás persze he­venyészett; csak egy Nap-nap­tárral a kezemben (lehet, hogy már van ilyen is?) vállalkozhat­ok a hiánytalan felsorolásra. Geo sincs arról, hogy ez nekem nem tetszik. Az újságírónak minden nevezetes nap alkalmat Pd valamiféle eszmefuttatásra. El sem kell mozdulnia íróaszta­la mellől, megkímélheti magát a tényfeltárás fárasztó és kocká­zatos munkájától; csak a hom­lokára csap, (esetleg a hasára út) s csak úgy szaladnak ki a sorok keze alól. Nem is kell min­dig új dolgot kitalálnia. Sem a Föld, sem. a magyar kultúra nem szokott reklamálni. Egy pe­csenyesütő bármikor beperelheti a sajtót - hisz’ jogállamban élünk - a madarak meg a. fák azonban soha nem élnek jogor­voslattal. Ez a tény magabiztos­sá teszi szakmánkat, sőt elszem- telenít bennünket. Egyik kollé­gám szekrényében ott sorakoz­tak az évfordulós cikkek, meg a különböző nemzetközi napokra írt publikációk; csak ki kellett emelni az aktuális kéziratot. A rendszerváltozás környékén ugratni, kezdtem a „nagypubli­cistát”: kiürítheted a szekrényt - immár más szelek fújnak. - Ne félts te engem! - kacsintott rám. Ugrik a marxista értékelés, ki­marad a Szovjetunió vezető sze­repe, aztán egy-két új tény, meg név, a pluralizmus jegyében, s inehet az anyag a nyomdába. A humanizmus az persze tovább­ra is marad. Hát melyik társa­dalmi rendszer nem vallja -ma­gát humanitáriusnak? Megesz a fene! - tettem pon tot a diskurzus végére, s magam is csodálkoztam, hogy nem hábo­rít fel ez a cinizmus. De hát miért nem? Mert ezúttal nem pusztán egy romlott erköl­csű karakterről - egy nihilistá­ról, ha úgy tetszik - van szó. Mindez következmény; a hiva­talnok (beamier, vagy csinov- nyik) mindig a rendszer bürok­ráciájának terméke. És bizony - mint erre (már két évtizeddel ezelőtt!) Ancsel Éva figyelmezte­tett bennünket: „... majd min­den mozdulás az ődafentről’ ér­kező intenciók a betervezett lépé­sek függvényévé válik. Nem szó­játék tehát, hanem a valóság rossz tréfája, hogy már-már ki­alakul a demokrácia saját bü­rokráciája.” Persze a könyv (Tö­redékek az emberi teljességről) születésekor, már kifejlett for­májában „élvezhettük” a bürok­ratizmust, mégpedig demokrá­cia nélkül. A szerző azonban csak á „már-már”-ig mehetett, el. Mindemellett azt is tőle tudhat­juk, hogy a bürokráciát soha nem az ÜGY érdekli, hanem mindig az ÜGYMENET - a dolgok LERENDEZÉSE. És ami a legfélelmetesebb számom­ra, Ancsel Éva azt is bebizonyít­ja, hogy demokratikus formák között is születhetnek antide­mokratikus határozatok. A következtetés szinte önként adódik: mindaddig így lesz ez, amíg a különböző társadalmi szerepeket nem TERMÉSZE­TES vezetők töltik be. (Másik írás tárgykörébe tartozna, hogy Gyarmati Béla miként válhat a kinevezett, vagy a választott funkcionárius ter­mészetes vezetővé.) Most visszapergetem az időt a magyar reformkor hajnaláig, mikor a fagyba dermedt Csekén. a Himnuszt - pontosabban - a Hymnust írta Kölcsey tekintetes úr. Mindössze 33 éves. Szere­lem, asszony nélkül - arcán a himlő nyomait viselve ma­gányban él, de lelke nem rab. Kitűnően tájékozott. Európa szellemi életében. Világos, hogy népének egyik természetes veze­tője leend, mint a ’23-ban már hajlott korú Kazinczy, s az egy­re erőteljesebb fiatal Vörös­marty. Milyen izgalmas lenne megtudni, hogy mivel foglala­toskodik ezen a január 22-i na­pon a Martinovicséi; utáni és a Petőfiék fellépése előtti nemze­dék; a későbbi reform-politiku­sok, a követek, katonák, meg a romantika magyar mesterei. Egy bizonyos: mindenki benne él. Európa véráramában. A kor természetes - mert. természetes kiválasztódással felszínre került - szellemi vezérei pontosan érzé­kelik, tudják, hogy mi van Európában. Mit kaphatunk on­nan, s mivel gazdagíthatjuk. Nincs vonat, nincs repülőgép, nincs Internet, de nincsenek nyelvi korlátok sem, s nem me­chanikusan működik a szellem. „Én nem. róluk akarok ezt vagy azt hallani, hanem őket akarom olvasni - lehetőleg eredetiben.” Mindenkiben ez él, aki tájéko­zódni akar az Európa szellemi­ségét meghatározó alkotók kö­rében. Bajzát Lessing esztétikai írásai ösztönzik, hogy jól tudjon németül, Kótsi Patkó János hét nyelven beszél, fordít, s ottho­nos, mind a képzőművészetben, mind a zenében, mert tudja, hogy ezek nélkülözhetetlen isme­retek a színházcsináláshoz. Szé­chenyi, mikor olasz tájakon fek­szik az ezrede - a selyemhernyó- tenyésztést tanulmányozza. Pe­dig lenne kártyára pénze, s a tü­zes olasz hölgyek aligha monda­nának nemet a deli huszárkapi­tánynak. A felsoroltak, s a fel nem sorol­tak tucatjainak életútja talán bizonyítja, hogy kik válhatnak természetes vezetőivé egy nem­zetnek, egy országnak. A reformkortól mostanáig - töb- bé-kevésbé - mindenki ismeri azokat a történelmi, társadalmi kataklizmákat, melyeket átélt a magyarság. Mint ahogyan a napsütésesebb periódusokat is számon tartja az emlékezet. Hogy búsulásra volt itt mindig ok? Igen, mindig kerestünk és találtunk okot a keserűségre, mint ahogyan az örömre is. Mert látványosan búsulni és fel­tűnően örülni sokkal könnyebb, mint csendben, de szívósan munkálkodni; mint tenni vala­mit önmagunkért és egymásért! Mert zászlót lobogtatni - sírni a kifosztott, az elárult, haza sor­sán, és sorsrontó módon leöblí­teni a nagy magyar bánatot - sokkal könnyebb, mint termővé törni a földet, mint bármit fel­építeni, mint méltóvá varázsol­ni környezetünket a századhoz, s Európához. A múltkor valaki nemzetünk örökös megkésettségéről beszélt. Ez nem igaz! A sok-sok szomorú momentum ellenére sem igaz. Ha koronként csak néhány ter­mészetes vezetőnk volt - mond­juk Széchenyitől napjainkig - már csodák születtek. Ha volt valaki, aki a felszította a nem­zet csinosodásának pislákoló kármáni eszméjét és a nyelvmű­velésre biztatott, vagy Magyar­ország felfedezésére, ha meghir­dette a minőség forradalmát, vagy hazahívta Cambridge-ből Szent.-Györgyi Albertet, és nem zárt be iskolákat, meg színháza­kat, hanem újakat alapított, to­vábbá nem kétes értékű vegyes vállalatokat hozott létre, hanem collegium hungaricumókát (mi­közben persze nem akarta sem elsorvasztani, sem kiárusítani a magyar ipart), akkor mindig történt itt valami kedvező válto­zás. Akkor talán nem js volt olyan nagy ok a búsulásra. Persze, az is igaz, hogy - az el­múlt évtizedekben - fölszedték előlünk az Európába vezető sí­neket, s leengedték a vasfüg­gönyt. Honnan is volnának igazi, kalauzaink - azok a bizo­nyos természetes vezetők -, akik tudják, hogy melyik úton, mi­lyen sebességgel csatlakozha­tunk egy földrész közlekedési rendszerébe. Pedig tudnánk mit vinni ma­gunkkal. Kosztolányi ezt irta 1930-ban: „Csak az köti le a nyugati országok figyelmét, ami tőlük gyökeresen különbözik.” A magyar kultúra napjának tisz­teletére például ne adaptáljuk a „Classics Illustrated” zseniális találmányát. Nem volna jó, ha a magyar klasszikusokat képre­gények formájában népszerűsí­tenénk. Különben is Amerika már megelőzött bennünket ez­zel. Talán nem is árt, ha - mi­közben működtetjük szellemi energiáinkat - néhány dologgal az „örökös megkésettség" állapo­tában maradunk. Szószólóban C. M - K □

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents