Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02 / 256. szám
J November''T^zombntZ—IZI1—— . ^ ÉM.riport----- ■ ■ ■....................— - -- ----- ÉM-hétvége III Ma rczin Eszter- Vigyázzanak, csúszik a lépcső - figyelmeztet, kísérőnk, miközben a kohó öntési szintje felé araszolunk. Ahogy közeledünk, úgy lesz egyre nagyobb a zaj, a por. Erre mondta egy ma már nyugdíjas nagyolvasztós: „Aki megmaradt a kohónál, az meg is szerette ezt a munkát. Másként el sem képzelhető, hiszen a gázt, a port, az állandóan leselkedő veszélyt csak valamiféle megszállottsággal lehet elviselni”. Egymásra utalva- Nézzen végig a csapaton - mutat körbe az egyik középkorú olvasztár, amikor a leállásról, a társaság hangulatáról faggatjuk. Es a kép önmagáért beszél. Lesütött szemú, szomorú emberek, akik a kohó „halálában" önmagukat is gyászolják. Sokan közülük nem tudják, mi lesz egy vagy két hónap múlva, mihez kezdenek, hogyan tovább... Most még teszik a dolgukat, mozdulataikon látszik, a több éves, évtizedes rutin irányít, de lélekben máshol járnak. Hornyák Ottó régi kohászdinasztiából származik, 1957. szeptember elsején olvasztártanulóként kezdte a szakmát a nagyolvasztónál, ma főművezető. Sokat próbált, kemény munkában edződött férfi.- Higgye el, többet szenvedtem itt, mint bárki más. Napi nyolc, tíz, néha tizenkét órát lehúzni ebben az üzemben nem kis dolog. Mostanra viszont minden nehézség, minden fájdalom élményszerűvé vált, a legkegyetlenebb az, ami előttünk áll - mondja könnyekkel küszködve. Majd hozzáteszi: - A nyugdíjhoz nincs meg az évem, máshoz pedig nem értek. Úgy tartják, a kohónál dolgozók között furcsa, a megszokottól eltérő ösztön, különleges összetartás alakul ki az együtt töltött évek során. Az egy műszakban dolgozók számára természetessé válik az egymás iránt érzett felelősség. Legyenek bár segédmunkások vagy vezetők, ha baj van, nem az az első, hogy magukat mentsék, hanem az, hogy társaikon segítsenek. Itt mindenki tudomásul veszi: a másikra van utalva, nem lehet hibázni, vagy ha mégis, az nagyon is belátható következményekkel jár. Élet volt a gyárban,.. Negyvenegy évet és százhuszonnyolc napot töltött a nagykohónál Lassán Pál, aki gyárrészlegvezetőként ment nyugdíjba.- A kohó beindítása után pár hónappal vettek fel a kohászatba, afféle mindenesnek. Emlékszem, a III. számú kohó avatását május elseje környékére időzítették, és az eseményen ott volt Gerő Ernő is. A „Vas és acél országa” jelszó jegyében megépített - az orKohóavató „1952 ismét egy nagy ugrást jelentett a diósgyőri nyersvas- gyártás történetében. Szovjet tervek alapján 1952 május 9- én, 8 és fél hónapos rekordidőt jelentő építés után beindították a III. számú kohót, amely az ország legnagyobb kohója 680 köbméter hasznos térfogatával. A kohó torokzáró berendezése Mac-Key rendszerű, két kúpos. Az adagolás ferde felvonó pályán, szkipjaek segítségével történik. A fúvósíkba 12 fúvó-formát építettek be. A Szovjetunió nemcsak a nyersanyagellátásban, a kohó megtervezésében, a berendezések szállításában adott maximális segítséget, hanem a beindítás után állandó tanácsadóval segítette az új kohó zavartalan üzemét." (Megjelent a Bányászati és Kohászati Lapok című újságban) „Kohó nélkül már nem kohászat többé a kohászat” Csöndes, mondhatni kihalt a gyár. Ahogy a diszpécserautóval a nagykohó felé haladunk, alig találkozunk valakivel Nem is csoda, hiszen a tizennyolc-húszezres létszámra méretezett diósgyőri kohászatban szinte elvész a még itt dolgozó háromezer-háromszáz ember. A nagykohó (hivatalos nevén a III. szánni kohó) tetején fekete zászló leng, jelezve, november 4-én utoljára csapolnak itt — aztán „meghal” a negyvennégy esztendeje működő berendezés. szágban akkor a legnagyobb kohó - komoly fejlődést hozott a gyár történetében. A hatalmas kapacitás újabb fejlesztéseket indított el. A gyár összlétszáma akkor 18-20 ezer között mozgott, a Ill-as kohónál meg a hozzá tartozó anyagellátásnál dolgozók létszáma 1600 fó volt. Aztán a hat-hét évenkénti átépítések során a kohó meglévő hasznos térfogatát folyamatosan növelték. Az egy csoda világ volt, az acélműi hulladéktérben 500 ember dolgozott, élet volt a gyárban, a munkának zaja volt, nem úgy mint most, amikor lassan minden leépül. Lassán Pál ott volt valamennyi átépítésnél, üzemvezetőként élte meg, amikor 1990-ben a Il-es kohót „leszúrták”. De azt a berendezést nem sajnálta, mert embernyúzó, környezetszennyező, elavult technológia volt. Ezt a mostani leállást viszont ö is megsiratja. — Kohó nélkül már nem kohászat többé a kohászat — mondja keserűen. Racionális döntés Szalma István, a Diósgyőri Acélművek Rt. vezérigazgatója maga is hosszú éveket töltött a nagyolvasztónál, éppen ezért - saját bevallása szerint érzelmileg is megérinti a döntés.- Megértem azokat az embereket, akik fájdalmat, elkeseredettséget éreznek a nagykohó leállítása miatt. Át tudom érezni, mit jelent az: munkába járva éveken, évtizedeken keresztül ugyanazon az úton végig menni, ugyanabban az öltözőben öltözni. Aztán egyszer csak vége. Az én pályám szempontjából is meghatározó volt a nagykohó, de a cég vezetőjeként nem egyetlen részleget, hanem az egész gyár sorsát kell szem előtt tartanom. Műszaki ember vagyok, aki hisz a számokban. Az elmúlt években sok elemzés készült hazai és külföldi szakemberek bevonásával, és ezek mind azt mutatják, Diósgyőrben nincs jövője a nyersvas- bázisú acélgyártásnak.- Miért nincs? Ma is vannak, akik az ellenkezőjét állítják.- Először is vissza kell mennünk kicsit az időben. Annak idején Diósgyőrbe úgy telepítettek nyersvasgyártó-bázist, hogy ehhez a feltételek teljesen hiányoztak. Nem voít a közelben érc, nem volt szén és nem volt olcsó szállítási lehetőség, például víziút sem. Tehát már az alapokkal baj volt. De ha a mai helyzetet nézzük, a kép akkor sem rózsásabb. A berendezések technikailag, technológiailag elavultak - és most nem csak a kohóról beszélek. A levegőellátó, a gáztisztító, a kiszolgálórendszer, a bunkerrendszer mindmind az életveszélyesség határán mozog. Ahhoz, hogy' a kor minimális szintjére hozzuk a berendezéseket, több milliárdot kellene befektetni. De akkor még mindig nincs szó a gazdaságos működtetésről. Nyugaton egy kohó termelékenysége 700 tonna/fő/év, nálunk viszont csak 100 tonna/fő/év. Nem kell bővebb magyarázat ahhoz, mekkora veszteséggel termelünk. A technológiai váltás után ez a szám még mindig csak 160 tonna/fő/év lesz, tehát alatta marad a nemzetközi átlagnak, de azért valamit javul.- Sokan azt hozzák fel ellenérvkent. hogy' külföldön ma is indítanak hasonló kohókat. Ha ott megéri, nekünk miért nem?- Világtendencia, hogy az elektroacélgyártás részesedése növekszik, a konverteresé csökken. De valóban vannak országok, ahol a konvertert élesztgetik. Ám csak azokon a helyeken, ahol van koksz, érc és megfelelő közlekedési, szállítási lehetőség. Nálunk az az extrém helyzet állt elő, hogy a konverteres technológiához szükséges alapanyagot importáltuk, az elektroacélgyártás alapját adó hulladékot pedig exportáltuk. Ezt az ellentmondást próbáljuk feloldani.- Vannak, akik önt teszik felelőssé azért, hogy' engedi a kohó leállítását...- Azt hiszem, ebben a kérdésben két táborra szakadt a gyár. Vannak, akik logikai-, racionális alapon kezelik a kérdést, és égye- tértenek a technológiai váltással. Mások viszont érzelmi megközelítésből nézik a problémát, amit megint csak természetesnek tartok. Hozzáteszem, ez utóbbi kör is két részre oszlik; akinek valamilyen módon sikerült megoldást találni a helyzetre, az könnyebben vészeli át, mint az, akire a munkanélküliség vár.- Mi lesz a kohónál dolgozó emberekkel, a kohót kiszolgáló szervezetekkel?- A nagykohónál kettőszázhuszonöten dolgoznak, közülük több mint 100 embernek sikerült munkát ajánlanunk kerítésen belül, a többiektől sajnos végkielégítéssel, vagy' akinél lehetőség van rá, korengedményes nyugdíjaztatással válunk meg. Év végéig még hatszáz ember leépítését tervezzük, közülük mintegy kétszáznak sikerült munkahelyet teremteni, de a nagyabbik rész sajnos elmegy a vállalattól.- Mi lesz a kohó sorsa?- Erről még nincs konkrét döntés, mindenestre a hétfői leállást követően hónapokba telik, amíg kihűl a monstrum. Ez ad némi haladékot. * Hazaindulunk, de mielőtt végleg elhagynánk a gyárat, még az elektrokemence felé vesszük az irányt. Frissen betonozott út, kiépített sínpárok várják a november első felére tervezett indítást. Valami megszűnik, és valami születőben van. A nagykohó élettörténete _______________________Avatása: 1952. május 9. Á tépítések: 1956. 09. 13,-1957.03. 13. 181 nap 1962. 08. 21.- 1962. 09. 12. 52 nap 1968.05. 13.-1968. 07. 10. 58 nap 1975. 03. 07.- 1975. 04. 30. 54 nap 1980. 06. 30.- 1980. 10. 20. 112 'nap 1987. 08. 03.-1987. 10. 16. 75 nap Az átépítések sorában különlegesnek számít az 1975-ös ak- nafalcsere, melynek során az aknát úgynevezett vékonyított falazattal, különlegesen jó hővezetőképességű tűzállóanyaggal bélelték ki. Az 1980-as átépítés során a kohó hasznos térfogatát a szélességi méretek növelésével 768 köbméterről 950 köbméterre bővítették. A kohó utolsó kampányideje nemzetközi viszonylatban is rekordnak számít. Ilyen méretű kohókat 5-6 évenként átépítenek. Szakértői vélemény alapján a kohó átépítését már 1994 végén, 1995 elején szükségesnek tartották. Ä kohó üzemidejének meghosszabbítását célozta az 1995 augusztusában korlátozott idő-, anyag- és költségkeretek mellett elvégzett felszórásos aknafaljavítás, mely a nagyolvasztó dolgozóinak kockázatvállalása mellett további egy évre biztosította a kohó üzemeltetését. A kohó termelése az eltelt 44 év alatt: 14 221 268 tonna. 1952 óta a kohó nyersvaskitöréseket, adagoló- és hűtőrendszer meghibásodásokat, súlyos üzemzavarokat élt át, de a reorganizációs programot nem tudta túlélni. O M V/ \f
