Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05 / 233. szám

Október S., Szombat Mííhely EM-hetvége VII „Itt járt Petőfi Sándor” (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 20.) Porkoláb Tibor A második (emléktáblákkal jelzett) - fcisö-magyarországi Petőfi-utazásra 1947 júliusában került sor. ,A na­pokban indulok vissza Szatmár felé kedvesemhez” - olvashatjuk Keré- nyi Frigyeshez írt Üti leveleiben. Petőfi tehát leendő feleségéhez, Szendrey Júliához igyekezett, ám egy kis gömöri kitérővel a Bején lel- készkedó Tompát is meglátogatta. Rimaszombaton keresztül július 3- án érkezett meg a bejei papiakba: „Itt vagyok Bején, mégpedig a pap­nál, tiszteletes Tompa Mihály bará­tunk- és kollegánknál. Víg napokat élünk, de mindazonáltal csalatko­zol, ha azt lúszed, hogy kevesebbet civakodunk, mint hajdan nálad Eperjesen. Minden pillanatban összeveszünk.” A vitákról Tompa Arany Jánoshoz írt leveléből (Beje, 1848. febr. 7.) is értesülhetünk: „Petőfivel magával Muránytól majd Bejéig vitáztam János vitéze felett, meggyőződésem szerint; kimond- tam eddig is, és ki fogom, nemcsak Petőfi, de a szűz Mária felett is vé­leményemet.” A bejei református templomon 1994 óta márványtábla őrzi Petőfi látogatásának emlékét: E KÖZSÉGBEN / VOLT LELKÉSZ 1 1846-1849 / TOMPA MIHÁLY / itt látogatta meg őt / 1847- BEN / PETŐFI SÁNDOR / PALÓC klub 1994. Petőfi 1847. július 7-én búcsúzott el Tompától, és (Putnokon, Sajóka- zán át) Miskolcra indult. „Petőfi meglátogatta Miskolcot is. Egy nagybátyám: Vadnai Rudolf hozta őt le Gömörből, ahol Tompát kereste fel a költő bejei lelkészlakásában. Miskolcon egy másik nagybátyám­hoz, Vadnai Miksához hozta, ki ak­kor megyei szolgabíró volt [...]” - úja Vadnai Károly egyik visszaemléke­zésében. Petőfi miskolci látogatását három emléktábla is megörökíti. Az elsőt a költő egykori szálláshelyén, az ún. Vadnay-Szeremley-házon (Városház tér 5.) leplezték le 1949. július 31-én: EBBÉN A HÁZBAN TARTÓZKODOTT / 1847 JÚLIUS 8.-ÁN / PETŐFI SÁNDOR / „NÉPPEL TÜZÖN-VIZEN ÁT!” / A NAGY KÖLTŐ HALÁLA 100. ÉV­FORDULÓJÁN / 1949 JÚLIUS 31.- ÉN HELYEZTÉK EL / MISKOLC DOLGOZÓI. (A helyi sajtó így tudósít a cente­náriumi ünnepségről: „Nagy- miskolc dolgozói számára sokáig feledhetetlen élmények maradnak a Petőfi halálának századik évfor­dulója alkalmából rendezett ünnep­ségek. Vasárnapra vörös és nemze- tiszínú lobogódíszbe öltözött a vá­ros. A színház árkádja alatt s a Vá­rosház-tér 5. számú háznál, amely­ben egykor Petőfi egy boldog napot töltött, emlékkiállítást rendeztek Petőfi-korabeli képekből. [...] Az ünnepség súlypontjában az a hatal­mas díszgyűlés állott, amelyet a Tetemvár-téren rendeztek, ahol a költő szobrát fogják a jövő év már­cius 15-én felavatni.” Áz Internaci- onálé eléneklése után a tömeg „példás rendben” vonult a Város­ház térre, ahol megtörtént az em­léktábla leleplezése.) A Vadnay-házat egyébként már 1923-ban táblával akarta megjelöl­ni a város törvényhatósága (a Mis­kolci Napló szerint a felállítandó márványlapot is megrendelték), azonban a Petőfi-centenáriumot vé­gül teljesen háttérbe szorította a százéves miskolci színház ünnep­ségsorozata. Avattak ugyan emlék­táblát 1923-ban Miskolcon, csak éppen nem Petőfinek, hanem Déry­nének. A második tábla, amelyet 1987. július 5-én helyezték el Mis­Emléktábla a miskolci Vadnay-házon Fotók: Bujdos Tibor kolc-Lillafüreden az Anna/Petőfi- barlang bejáratánál, a költő hámori kirándulásának állít emléket: ITT JÁRT 1847. JÚLIUS 8-ÁN / PETŐ­FI SÁNDOR / AZ ALFÖLD SZE­RELMESE / INNEN GYÖNYÖR­KÖDÖTT A / HEGYEK ÉS A HÁ­MORI VÖLGY SZÉPSÉGÉBEN. A táblaavatási ceremóniáról így szá­mol be a sajtó: ,A térzene hívogató taktusaira jó másfélszázan - mis­kolci lokálpatrióták, a Palotaszálló vendégei, kirándulók - gyülekeztek tegnap össze a lillafüredi Petőfi mésztufa barlangnál. Az ünnepség kezdetére a vízesés is megindult, s így semmi akadálya sem volt an­nak, hogy a hamisítatlan lillafüredi környezetben a Miskolci Vá­rosszépítő Egyesület diósgyőri cso­portja szervezésében megkezdődjék a Petőfi emléktábla leleplezése.!...] A fehér márványból csiszolt táblán arany betűk hirdetik Petőfi Sándor lillafüredi utazásának dátumát, az esemény jelentőségét. A táblát Ka- tulyák István, lillafüredi kőfaragó készítette, s helyezte el a barlang bejáratánál épített kőfalon. Mun­kásságáért az ünnepély keretében a Hazafias Népfront által adomá­nyozott ’Kiváló Társadalmi Munká­ért’ kitüntetésben részesült.” A há­mori kirándulást (amelynek egyéb­ként a diák Vadnai Károly is tanú­ja lehetett) Petőfi így örökíti meg Úti leveleiben: „Ebéd alatt kompá­nia alakult, kirándulni Diósgyőrbe és a hámorba. Nekem tetszett ez legjobban, mert Diósgyőr vidékét már oly rég és oly sokszor hallot­tam magasztalni, s még nem lát­tam. Sokat vártam, de még többet találtam. [...] A falun belül, hol a hámor van, egyre szűkebb lesz a völgy, s végre egészen kősziklák kö­zé szőrül, meredek, vad kősziklák közé, az út fölfelé tart kanyargósán a Szinyva partján, mely számos zu- hatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyűl, melynek vize sötétzöld, minthogy tükre az ót környező bér­cek erdejének. Az ember azt gon­dolja, hogy legalábbis Helvéciában van, Helvécia valamelyik szebb vi­dékén. S hogy semmi ne hiányoz­zék, a természet barlangot is helye­zett e völgybe, mégpedig csepegő barlangot. Áz igaz, hogy Aggtelek­hez képest semmi, de minthogy eb­be nem fáklyákkal, hanem csak gyertyákkal járnak, az aggtelekinél sokkal tisztább, fényesebb, s ez pó­tolja némileg a nagyszerűséget. Egész délután itt mulattunk, késő ,L KÖZSÉGBEN VOLT LELKÉSZ : 1846-^9 A bejei emléktábla este értünk haza.” A Petőfivel egy kocsiban ülő Vadnai Károly szerint „a költő nem sokat beszélt”, és „a diós-győri várromok tornyai alatt, melyeket a hanyatló nap sugarai aranyoztak meg, egészen elné­mult”. Vadnai azt is tudni véli, hogy „alkalmasint e percekben fo- gamzott meg lelkében egyetlen mis­kolci dala, egy három versszakos le­iró költemény: ’Az alkony’, mely nem tartozik a gyöngyök közé”. Ä Miskolci Városszépító Egyesület di­ósgyőri csoportja a lillafüredi Petófi- tábla avatásakor kezdeményezte egy olyan diósgyőri emlékjel elhe­lyezését, amelyre az Alkony sorait vésik. A (Petőfi miskolci látogatásá­val kapcsolatos) harmadik emlék­tábla leleplezésére 1988. május 28- án került sor. A diósgyőri vár falára erősített tábla szövege: „EZEN A HELYEN GYÖNYÖRKÖDÖTT A / TERMÉSZET ÉS A NYÁRI LE­NYUGVÓ NAP SZÉPSÉGÉBEN / PETŐFI SÁNDOR / 1847. JULIUS 8-ÁN, AMIKOR FELSŐGYÓRBEN (MAJLÁTHON) / MÁR ESTE 8 ÓRÁRA HARANGOZTAK. / ÉR­ZELMEIT ÍGY ÖRÖKÍTETTE MEG: / ALKONY / OLYAN A NAP, MINT A HERVADT RÓZSA / LAN- KADTAN BOCSÁTJA LE FEJÉT. / LEVELEI, A HALVÁNY SUGÁ­ROK, / BUS MOSOLLYAL HUL­LANAK RÓLA SZÉT. / NÉMA, CSENDES A VILÁG KÖRÜLEM. / TÁVOLRÓL SZÓL CSAK EGY KIS ESTHARANG, / TÁVOL S SZÉ­PEN, MINTHA ÉGBŐL JÖNNE / VAGY EGY ÉDES ÁLOMBÓL E HANG. / HALLGATOM MÉLY FI­GYELEMMEL. ÓH EZ / ÁBRÁN­DOS HANG JÓLESIK NEKEM. / TUDJ ISTEN MIT ÉRZEK, MIT NEM ÉRZEK. / TUDJ ISTEN, HOL JÁR AZ ESZEM. / MISKOLCI VÁROSSZÉPÍTŐ EGYESÜLET / HNF. MISKOLCI VÁROSI BI­ZOTTSÁGA / MISKOLC MEGYEI VÁROS TANÁCSA. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásá­ban megjelenő könyvből.) Horváth Gyula Emlékeid helyén Pihenj nyugodtan, én várok rád, emlékemben a te aranyszínű hajadat hordja a nyár, megyünk kézenfogva élők és holtak előtt; gesztenyezivatar szakad ránk, olyan sűrűn zuhog az emléked, hogy két méterről nem látom az élőket, milyen súlyosak a sebek emlékeid helyén, és naponta mennyire fájsz... hiányzol a levegőből, hiába eszek naponta az emlékedből, kipottyantál Isten kezéből, darabokra törtél, s én szedhetlek össze napokon át, takargathatom a még ki nem hűlt fekhelyedet, napokon át nézhetem a vállfán csüngő ruhádat, hátha megmozdulsz benne, óránként ablakot nyitok az illatodat hozó szélnek, és szomjazom rád, s itt billeg számon a szemed színű tenger, szeretlek, súlyos tüzeket gyújtasz bennem, s most már tudom, nem a szél fúj: a te lélegzeted csapódik másodpercenként az arcomba, pihenj nyugodtan, én várok rád, vagy te vársz rám, mert várunk egymásra, emlékemben a te aranyszínű hajadat hordja a nyár, megyünk kézenfogva élők és holtak előtt; gesztenyezivatar szakad ránk, édes, szomorú röptű madarak szárnycsapásai borítják be az eget, rólad érdeklődnek, mondjam nekik, hogy ott rogy a levegőben, amit beszívnak, hogy ott forgolódsz nyugtalanul a tüdejükben? bánatosan fordul felém az októberi ég: árokráncok vezetik könnyeit, ülök az arcodra emlékező fák alatt, akikkel mindig ide vártalak, ide vártak a mindig beszédes madarak, most itt ülnek búsan, szomorúan, szemükben már látszik a decemberi hószakadás, s mily piciny szívvel vágtak a tengernek: érjenek boldog partokat. Nyilas Atilla Fohász Kit vigyázva tagadlak, adj erőt, Nemlétező, éljek úgy, mint patakban nem mozduló, tiszta kő, derengő. Etikátlan erkölcs ne mételyezzen, ragyogj föl szép szilárdan áramló kételyemben. »••• Üdítő, ha egy nyugalmazott lsten még életében lábjegyzetre Szorul. ” Tudjuk, hogy az első 'gondat mindig milyen nehéz. Ezúttal Eörsi István megkímélt 0 fejtöréstől. Persze nemcsak ezért az egy mondatért vagyok Hálás a - most közíróként jelent­kező - szerzőnek, hanem Az öt- 'úbú bárány című publicisztikai kötet számos írásáért. S noha ezúttal nem erről a könyvről akarok „értekezni”, Eörsi nyil- ván sokszor beleszól majd mon­dandómba; nehezen tudnék ha- (Ása alól szabadulni - persze nf'n is akarok. Tulajdonképpen 0 inspirál, hogy megidézzem a »magyar nép nagy tanítójának” ‘ó6‘ centis, s nyolcvan-egyné- kóny kilós alakját. Miután az iménti epitheton or- nnnsz a fiatalabb olvasókat Aligha igazítja el, hozzáteszem !nég, hogy Sztálin legjobb ma- Byar tanítványáról, vagyis Rá­kosi Mátyásról van szó. Őt Aposztrofálta nyugalmazott is­tennek Eörsi, aki a Le Monde - Rákosival összefüggő - aprócs­ka hírét olvasva nem kis megle­petéssel tapasztalta, hogy a i'ancia újság lábjegyzetben tájé­koztatja. olvasóit, a megnevezett személyről. Egyébként 1969-et tftnk akkoron; Az MKP és az MOP egykori fő- illetve első tit- tcl'a nu'r Gorkijban élt, amit Afféle kényszertartózkodási he- yül jelöltek ki számára. Még et éve van hátra kalandos, ám Áldásosunk semmiképpen nem 'Mondható életéből. Hetvenki- tfne évet élt. 1971. február 16- An Budapesten temették el. Ur- tjAszáma: F/1558, Farkasrét. °Sy honnan vagyok ilyen rendkívül tájékozott? Hát Piin- kösti Árpád könyvéből - helye­sebben: második könyvéből. Az első kötet (Rákosi a hatalomért) 1992-ben jelent meg, míg a má­sodik (Rákosi a csúcson) az idén látott napvilágot. Gyakran elné­zegetem. a borítón lévő fényké­pet: Rákosi a gabonatáblában. Annak idején mindenki által is­mert fotó volt ez. Az ország gaz­dája telt kalászok között: kons­tatálja, hogy gazdag lesz az aratás. (Ekkoriban vezették be a kenyérjegyet, 600 ezer hold ma­radt parlagon, s míg Rákosi a csúcson volt - 1948-53 - 400 ezer parasztot ítéltek el a „független” magyar bíróságok.) Tovább szemlélem a fényképet. A kalászok a főtitkár válláig ér­nek, sőt, egyik a füle hegyéig. Olyan búza nincs, ami másfél méteres szárat növeszt. Rozstáb­lába állíthatták a vezért, a le­hajtott fejű kalászokból is erre következtetek. „A telt kalász lehajtja fejét, az üres magasan hordja.” Népi bölcsesség. Soha annyi üresfejű embert nem láttam funkcióban, mint. Rákosi teljhatalma idején. Pedig ő igencsak jó koponya volt. Nem teoretikus, de ami a politikai gyakorlatot illeti, gon­dolatban sok lépéssel járt part­nerei előtt. Ám, nem is igazán voltak partnerei; csak különbö­ző értékű, más-más mozgási szabadsággal bíró bábjai vol­tak, akiket merészen mozgatott, s tetszés szerint áldozott fel. Diktátor volt egy diktatúrában, s a diktatúra a demokrácia el­lentéte - mint tudjuk. A képen baljával gabonanyalá­bot ölel, jobbjával szeme elé emel egy kalászt. A telt arcon az enyhe csodálkozás mosolya: is­tenem, mire képes ez a nép, ez a föld. Mert a korabeli szlogen szerint: Rákosi elvtárs igenis látja, tudja, hogy mi hogyan ta­nulunk és dolgozunk. „A világ legtermészetesebb dol­ga, hogy Rákosi elvtárs mindig velünk van, közöttünk jár.” Ez a mondat, abból az antológiából való, amelyben 33 magyar író magasztalja a nép vezérét, mi­kor annak (1952. március 9-én) 60. születésnapját ünnepli az ország. Visszatérek a fényképhez. Pün­kösd Árpád fotós szakembereket is megkérdezett, akik elmond­ták, hogy rendkívül nehéz volt Rákosit fényképezni. A prímet mindig a retusőr vitte. ,A képek kilencven százaléka a fej utóla­gos bevágásával lett ’feljavítva’ “- olvasom. Nem kétséges, hogy az én kedvenc „kalászos képe­men” is sokat dolgoztak. Valami azonban gyanús nekem. Miért visel a vezér - júniusi melegben!- három réteg ruhát? Vastag szövet zakó,- hatalmas válltö- méssel, hosszú ujjú ing, szoros­ra kötött nyakkendő. De mit lá­tok még? Az ing kézelője alatt jól kivehető a csulóra feszülő tri­kó ujja is. Nagyítóval is ezt lá­tom. Csak nem műteremben, ké­szült ez a felvétel? (Amennyiben nem, úgy egy század ávéhásnak kellett körbefognia a gabonatáb­lát - biztosításul.) A feltételezés tán nem alaptalan, de más is eszembe jut. Szerintem a - nyáron is viselt - meleg trikó a börtönévekre utal, Az egykori rabra, aki rendsze­rint magára húzza minden ru­hadarabját. Rákosi személyiségének vizsgá­latakor, nem feledkezhetünk meg arról a 15-16 évről, amit börtönben töltött. A börtön önző­vé, magányossá, bizalmatlanná tesz. Még akkor is, ha olyan po­litikai elítéltek között tölti az ember a napjait, éveit, akikben megbízhat. Rákosi nem bízott, bízhatott elvtársaiban, Úgy gondolom, egész felnőtt élete (ő sem tudhatta, hogy kiket, hon­nan és kik mozgatnak) a folya­matos készenlét, éberség, a tak­tikázás, a támadás és a védeke­zésjegyében telhetett el. De engem nem is annyira Ráko­si érdekel, hanem az a mozga­lom, az a párt, az a rendszer - a szovjet mintájú diktatúra -, ami annyi embert tudott, demo­ralizálni. Elsősorban persze azokat, akikben volt hajlam a fanatizmusra! Rákosi Mátyás­ban volt! S még hány reprezen­tánsában a kommunista moz­galomnak.. Ki merjem-e mondani, hogy a sztálini diktatúra (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) min­den - elvtársai által különböző koncepciós perekben, koholt vá­dak alapján - meggyilkolt kom­munistája, maga. is gyilkos volt? Jó, talán nem gyilkos, de igencsak bűnös! Abban az érte­lemben, hogy - míg hatalom volt a kezében addig - sem a természeti., sem az erkölcsi, sem a tételes törvényeket nem vette figyelembe. Megjegyzem: nem is vehette. Ilyen volt, így működött a mechanizmus. Pünkösti summázata a könyv végén: „Sztálin kortársaihoz ha­sonlóan neki (Rákosinak termé­szetesen - a szerk.) sem a szó vagy az írás a legerőteljesebb kifejezései eszköze, hanem a politikai per. A véleményüket ők emberi sorsokra aggatták, kivégzésekkel kurziválták; az általuk celebrált perek emléke­zetesebbek is, mint bármelyik beszédjük vagy írásuk.” Ké­sőbb aztán - ez már az Eörsi szövege - saját halottjaiknak tekintették saját áldozataikat. Ha az események nem vesznek más fordulatot, minden bizony­nyal Révai, Vas Zoltán meg Horváth Márton következett volna. Farkas Vladimír pedig ezt írja: „1953 júniusa után apámnak is az volt a rögesz­méje, hogy ha nem hal meg Sztálin, akkor őt is engemet is letartóztatnak. ” Hát ugyebár a Farkasok bűnte- lenségét is nehéz lenne bizonyí­tani,. Ami pedig Kádárt illeti, mondjuk a Rajk-perben vállalt szerepét, s később a Nagy Imre ellen elkövetett árulását.. Tes­sék talán a dokumentumokat elolvasni. Akár a Pünkösti könyvét, ami bizony nem re­gény.. És most visszatérek Eörsihez, aki mint az SZDSZ tagja támo­gatja a közös kormányzást, de mint közíró marad gerilla, Hát ez elég skizofrén állapot le­ket - mondom én aki nyilván könnyen beszél. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne pártokban és frakciókban, hanem emberekben, személyisé­gekben mérjem a jót és a rosz- szat. Persze - párttagságától függetlenül - elég sok ember okoz dilemmát. Kérdés: miért viszolygok én annyira némely politikustól, s miért szeretem, tisztelem ugyanezek elv- illetve ’frakciótársait? Evek óta próbá­lom megfogalmazni, körülírni - sikertelenül. Hálás vagyok Eör- sinek, hogy rávezetett. Az úgy­nevezett „funkcionáriusi kisu­gárzásról” van szó. Nos, én eb­ből már kora ifjúságomban na­gyon nagy dózisokat kaptam... Máig nem tudtam kiheverni, Meg aztán hol találtam volna, hol találnék sugármentes öveze­tet? Nyilván az is a fertőzöttség egyik szimptómája, hogy - leta­karván Pünkösti könyvének cí­mét - mutogatom ezt a kalászos Rákosi-képet. Már a 30-40 éve­sek közül is csak néhányon is­merik föl egykori, édesapánkat. S nem is nagyon fárasztják ma­gukat, hogy megismerjék a ne­vével jelzett korszakot. Lassan hírmondójuk sem marad az ak­kori üldözőknek és üldözöttek­nek, meg tragikomikus szerep­cseréjüknek. De a sugárzás.,, a sugárzás.. Gyarmati Béla Szó szólóban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents