Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05 / 233. szám

II ÉM-hétvége £M-in*erjú Oktober S.f Saombqf Csodaszarvas, a világ volt a diplomám, megnyitottam az ügyvédi irodát, de nem érdekelt, hogy Kis János tizenöt pengővel tartozik Nagy Péternek, vagy hogy egy betörő­re azt mondják, nézzék ezt a szegény, ártatlan embert. Ez nem nekem való volt. Tanítani kezdtem, így elmondha­tom, abból éltem, ami szórakoztatott. Az iskolák hívtak. Az egyetemen filo­zófiát tanítottam, a pedagógiai főisko­lán szociológiát, aztán a színművészeti főiskolán drámát. □ Nem érzi úgy, hogy az ismeretterjesz­tő tudósokat a kutató tudósok nem ve­szik elég komolyan? • Mint ahogy mi sem a kutatókat. Más érdeklődési kör. A mélylélektan is megkülönbözteti a humán tudomá­nyok iránt, a műszaki tudományok iránt illetve a gazdaságtudományok iránt érdeklődő embereket. Minden tu­domány tiszteletre méltó, csak más napszámosa jellegű. Aki egyszer beásta magát a hu­mán tudományokba, azt csinálja élete vé­géig. Én nyugdíjas­ként ugyanazt taní­tom, mint régebben. □ Ötven éve tanít a színmüvészetin... ® Kezdetben irodal­mi tanszékvezető vol­tam. Aztán egy szép napon kiderült, hogy csinálnak egy új tan­széket, a művészetel­méletit. Ezt vezettem több mint tíz évig. Itt a zenétől a képzőmű­vészeten át, iroda­lomtól a tánctudomá­nyig minden volt. □ Bábművészet is? • A bábszínházát nem mint külön tu­dományt, hanem mint a színház egyik sajátos ágazatát taní­tottam. Ez már a kö­zépkorban - mint vallásos játék - Jézus szenvedéstörténeté­nek bemutatásaként is megjelent. De nem­csak a passiójátékok­ban találjuk meg a nyomait, hanem vásárokon, bábjáték­szerű élőjátékokban, ahol álarcos, jel­mezes emberek némán, csak mozdula­tokkal mesélték el a történetet. Azu­tán később Franciaországban a vásá­rokon Mária is megjelent bábként, fe­lülről mozgatták, úgy is hívták, hogy kis Máriácska, azaz Marionett. Innen származik ez az elnevezés. □ Egy kicsit a bábszínész meg a szí­nész esete is olyan, mint az ismeretter­jesztő - meg a kutató tudósé... • Persze. A színész nagyon sokféle le­het, de akkor is színész, ha bohóc, ak­kor is, ha tragika. A bábjátékos nem személyesen jelenik meg, hanem átvi­szi magát a bábba. □ Tehát tanár úr szerint egyenrangú a kettő? ® A műfaj egyenrangú, de persze nincs két egyenrangú színész. A kaba­ré, a cirkusz, az orfeum igen magas­Dobos Klára A csodaszarvast az egész világon ismerik. Mindenütt vezette már a népet. Volt dolga Bulgáriában, de a frank mondavilágban is egy szarvas mutatta meg a gázlót a Rajnán, ahol biztonságosan átkel­hettek az emberek. Ez a szarvas mindig elszerződik valahová... Most éppen a miskolci Csodama­lom Bábszínházba, ahol Hegedűs Géza bábjátékát mutatták be. Ezért mesélt az író - a premier előtt - a szarvasról és sok minden másról. □ A TIT-székházban tartott előadásán is kiderült, milyen hatalmas tudás van a birtokában. Lehet, hogy Larousse-ék- nak kellene „reklámozniuk” önt, nem pedig fordítva?! 0 Larousse-ékat ismertem, és megkér­tek, hogy meséljek a lexikonról. De a tudást nem csak onnan gyűjtöttem. Kérem szépen, én kíváncsi ember va­gyok, mindennek utánajárok, amíg nem kell érte futni, hanem csak olvas­ni... Még nem jártam iskolába, mikor egyszer az utcán sétáltunk anyánkkal és öcsémmel, és hangosan kibetűztem egy zsák- és zsinegkereskedő cégtáblá­ját Nagyváradon a Zöldfa utcában. Háború volt, apám katona, de estén­ként hazajöhetett. Anyám azzal fogad­ta, hogy képzeld, Géza tud olvasni. Mi­re apám elővett a könyvszekrényből egy könyvet, elém tette, hogy olvas­sam. Kibetűztem: Petőfi Sándor összes költeményei. Mire apám málnaszörpöt vett elő, mondván, hogy a piros bor csak évtizedekkel később jöhet, és koc­cintott velem. Attól kezdve rákaptam az olvasásra, mint más az egyéb szen­vedélyre. Most nyolcvannégy éves va­gyok, közel nyolcvan éve olvasok. Ne­kem a gyerekkori Mackó-könyvek, a Dörmögó Dömötör ma is ugyanolyan fontos) mint a Háború és béke vagy a Nyomorultak. Amikor már iskolába jártam, görög, germán mitológiáról szóló köteteket olvastám, kérem, mind máig él bennem az elragadtatottság a mitológiai történetek iránt. Közöltem is a szüleimmel, hogy mitológiatanár szeretnék lenni. □ Hallott ilyenről? ® Nem, de az nem befo­lyásolt. Persze, később rájöttem, hogy ez tulaj­donképpen történelem- tanár, úgyhogy 17 éves koromban e mellett döntöttem. Nagyon gya­korlatias és okos apám leült velem koccintani, egy stampedli konyak­kal adva nyomatékot a komoly beszédnek, és megkérdezte, tényleg el akarom-e magamat je­gyezni a szegénység­gel?! Mert ha az ember bármilyen állást vállal, valahogyan megél, de ő még nem találkozott olyan emberrel, aki meggazdagodott volna abból, hogy tanít. El­kezdte sorolni, mi min­den lehetnék. Például orvos. Kérem szépen, a doktor bácsitól féltem... Lehetnék mérnök. Volt egy mérnök nagybá­tyám, irdatlanul tudott számolni, minden ceru­zája ki volt hegyezve és vigyázzban állt az író­asztalán. Ehhez a preci­zitáshoz semmi kedvem nem volt. Mire apám azt mondta, mi lenne, ha jogász len­nél. Jogi fakultásra kezdtem el járni, de közben a bölcsész karon történel­met és filozófiát hallgattam. Később aztán irodalmi tárgyakat tanítottam, de mindig mondom is: semmivel nem tudom bizonyítani, hogy tudom az iro­dalmat, mert olyan szakra soha nem jártam. A disszertációmat is jogból ír­tam, az volt a címe: Anyagi büntetőjog az Árpád-házi királyok korában. Az egyetem ezt megjelentette, a jogi fa­kultáson ma is ajánlott olvasmány... □ Tehát már fatal korában sem csak a tudás megszerzésének igénye élt önben, hanem az is, hogy terjessze, továbbadja a tudást? • Mindig nagyon szerettem beszélni, magyarázni. Kérem szépen, annak idején egy okos bíró azt mondta ne­kem: nézze, fiatalember, magából vagy színész lesz vagy tanár... Amint meg­rendűek lehetnek a humor szintjén. A humor nem alacsonyabb rendű, mint a tragédia, néha ugyanazt is jelenti, csak jól meg kell csinálni. Nem lehet mondani, hogy a fizika magasabb ren­dű, mint a kémia! □ Egyébként követi a mai magyar szín­játszás eseményeit? • Nagyon régóta közöm van a színha­zakhoz. A legtöbb színészt, rendezőt, színigazgatót tanítottam valaha. De sokkal jobban tudom, mi volt 2500 vagy akár csak 100 évvel ezelőtt... Azért amennyire lehet, megpróbálom követni ma is az eseményeket, bár az ember idősebb korában már nehézke­sebb. Budapesten a Vígszínház mellet­ti házban lakom. Ha bemutató lesz, fóltelefonálnak, megkérdik, mikor me­gyek. És járok máshova is. Sok rendkí­vül jó és rendkívül rossz előadást lát­tam. Azt nem nagyon szeretem, mikor valaki tehetségtelenül kísérletezget Szophoklésszal, Shakespeare-rel vagy Schillerrel. Ha valaki nem biztos ma­gában, vegye tudomásul, hogy nem nagy baj, ha Schillert szó szerint játssza, mert ő nagyon jó színházi szakember volt. A jó darabokat nem kell leporolni, azok nem porosak! □ A csodaszarvas történetét többen fel­dolgozták, de a legismertebb Arany Já­nos költeménye. Nem volt merészség utána hozzányúlni a témához? • Én nem elbeszélő költeményt írtam, hanem drámát, hangjátéknak. 193° óta vagyok a rádió munkatársa. Kez­detben a történelmi hangjátékok érde­keltek, aztán „rájöttem” a nagy témá­ra: a világ népeinek mondavilágára. Minden nép az ősi elképzelésében mondavilágban él, ezek egyes ponto­kon átváltoznak történelemmé. Az ős­történetben nagyon nehéz megkülön­böztetni, melyik az igazi és melyik a mondái ember. Gondoljunk a magyar ősmondákra. Nem kétséges, hogy Ár­pád hiteles történelmi alak. Az apja Álmos - akinek a monda szerint az ap­ja egy turulmadár volt, amelyik bizal­mas viszonyba került a mamájával már csak félig történelmi alak, a turul pedig egyáltalán nem az. Vagyis az áb­ránd a múltról és a valóság a múltban egymásba olvad. Ezt megpróbáltam egyszer egy hangjáték tetralógiában megvalósítani. Az első része a Fehérló fia, a második a Csodaszarvas, a har­madik Álmos vezér, a negyedik pedig a Megtalált haza volt. A budapesti bábszínház jelentkezett, hogy bábjáté­kot csinálna ezekből. Most pedig leg­nagyobb elképedésemre Korzsényi Ti­bor, aki valaha főiskolánk hallgatója volt, egyszer csak közli, hogy ők is sze­retnék bemutatni a darabot, megenge­dem-e? Persze, hogy megengedtem, örülök neki! Fehérlófia és az ’56-os emigráns Kemenes Géfin László: Lelki és tudatbeli nomádság állapotában élek Tarapcsák Ilona A Montrealban élő Kemenes Géfin László az idei csobapkai irodalmi találkozón elő­adásában az 1956-os élményeire, az ese­ményekre visszatekintve arra emlékezett, hogy az Irodalmi Újság 1957. november 2- án megjelent emlékszáma a magyar iroda­lomban oly gyakran előforduló „vérál­dozat” toposzt használta fő motívumként a forradalom eseményeinek felidézésére. Ugyanakkor a korabeli hazai sajtó kész nyelvi sémákra építve reflektált az esemé­nyekre, mélyebb értelmezésre sem szük­ség, sem idő nem volt akkor. A történelmi események reális értékeléséhez mindig bizonyos időbeli távolságra van szükség. Ezért kértük Kemenes Géfin Lászlót arra, hogy - személyes élményein keresztül - a Fehérlófia és a Fehérlófia nyolcasa című könyvei témájának értelmezésével össze­gezné az elmúlt negyven év történéseit. • Azt hiszem, hogy a Fehérlófia elemista gye­rekektől kezdve mindenki előtt ismeretes, az egyik leggyakrabban emlegetett vagy olvasott magyar népmese. Alapmotívuma egy magyar ősmítoszt fejez ki. Ez az ősmítosz találkozik egy ponton olyan regékkel, több nép irodalmá­ban megjelenő, ismert történettel, amelyeket alaptörténeteknek tekinthetünk. A mese alap­cselekménye az, hogy a hős megszületik, felnő, társakat keres, világgá megy, megküzd bizo­nyos ellenségekkel, elnyeri a neki megfelelő nőt és visszatér. Elmenetel és visszajövetel proble­matikája húzódik tehát a könyveim mélyréte­gében, amely egy bizonyos szinten az én törté­netemmel is találkozik: megszülettem s felnőt­tem Magyarországon, világgá mentem, és most vagyok valahogyan - legalábbis a műveimen keresztül - visszatérőben. □ Ön tehát azok közé a magyarok közé tartozik, akik 1956 őszén elhagyták az országot. Horváth Elemér szavai szerint gyökértelenül érezték ma­gukat a világban, „mint a zászló nyelve”. Mi­lyen volt az út Magyarországról külföldre, és milyen stációkon át érkezett vissza? • Á kérdés hosszú és bonyolult választ igényel­ne, most azonban inkább a Horváth Elemér­idézettel vitatkoznék. Gyökereinket - én leg­alábbis - nem veszítettük el, hiszen nem húz­tuk ki azokat abból a kulturális és nyelvi tápta­lajból, amely minden ember számára biztosítja a földi és egyetlen létét, azaz a nyelvben való létezést, és azzal a kultúrkörrel való kapcsola­tát, amely az egyes ember létének értelmet ad. Miután'kikerültem a magyar kultúrközösség- ből, számomra a legfontosabb dolog az volt, hogy megőrizzek valamit abból, amit hoztam. Körülbelül két évvel a megérkezésem után je­lentkezett az írás kényszere. Ezt igyekeztem őrizni, mielőtt az új nyelvi és kulturális környe­zet megcsonkíthatta vagy elrabolhatta volna. Még azt is állíthatom, nagyobb szókinccsel, job­ban beszélek ma magyarul, mint tizenkilenc éves koromban, amikor elhagytam az országot. Véleményem szerint a nemzeti, népi hovatarto­zás jelentős részben akarat, szándék és válasz­tás kérdése. Azok beszédében, akik nem gondol­ták ilyen odafigyeléssel és akarattal a magyar­ságukat, olyan nyelvi elemeket lehet felfedezni, mintha nem is Magyarországon születtek vol­na. A nyelv- és identitásőrzés olyan folyamat, hogy előbb a hozott értékek megőrzése fontos, s csak utána következhet azok bővítése úgy, hogy ráépítjük a külföldön gyűjtött élményeket. □ Milyen országokban élt? • Először Ausztriába, aztán Kanadába men­tem, ahol sokat mozogtam az országon belül, de éltem az Egyesült Államokban, Dél-Afriká- ban és Ausztráliában is. Mielőtt egyetemi ta­nár lettem, kereskedelmi utazóként is dolgoz­tam, nagyon keveset voltam munkanélküli. Ne­héz meghatározni, hogy miféle világlátást és mentalitást eredményezett az életutam, amit így foglalnék össze: elmentem Magyarország­ról, megőriztem valamit abból, amit magam­mal hoztam, de igazából sehol sem érztem más­hol otthon magam. Egyfajta lelki és tudatbeli nomádság állapotában élek. □ Ön, „nomádságnak” nevezi ezt a lelki- és tu­datbeli állapotot. Ferdinándy Györgynek azt a kérdést tették fel mostanában a Duna TV műso­rában, hogy kozmopolita-e. Kabdebó Tamás „kétszínűségnek” mondja ugyanazt. Mi a véle­ménye az 1956-os, Nyugaton élő írógeneráció létállapotának megfogalmazásairól ? • Én másképpen értelmezem önmagam. Bizo­nyos értelemben a nomád mindig megmarad ugyanannak. Nem változik, jóllehet földrajzi helyzetét változtatja, mégis mindig ugyanaz­zal foglalkozik. Ellentétben lehet ez a földmű­velővel, aki majdnem mindig mással foglalko­zik, állandóan az eget nézi, a változó időjárás­hoz viszonyítja azt, amit csinálnia kell. A no­mád örökké egyidejű, szinkronikus világban él a diakronikus világ helyett. így értem én is a nomádságot: egyidejűleg vagyok mindig más­hol jelen. □ Önök előtt egy nagyobb emigrációs hullám hagyta el az országot: az 1945-47-es emigrá­ciósok. Várták-e, befogaclták-e önöket az idő­sebbek? Volt-e kapcsolatuk az Árpád Akadé­miával? • Valóban volt kapcsolat a két emigrációs ge­neráció között, azonban lényeges nézetkülönb­ségek is adódtak. Az előttünk lévő generáció el­sősorban politikai orientáltságú volt a tengeren túl is, a fiatalok azonban felhagytak a politizá­lással, s inkább a kulturális testületeken tanú­sítottak érdeklődést. Úgy emlékszem, 1957 ja­nuárjában történt Montreálban, hogy az ottani MHBV (Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége) szervezésében egy magyar estre került sor. En­nek az estnek éppen az lett volna a célja, hogy az idősebb generáció fogadja, s a hagyományos emigrációs gondolkodásmódba bevezesse a fris­sen kikerült 56-osokat. Itt merültek fel először nagyon komoly mentalitásbeli ellentétek a két generáció között, amit - azt hiszem - a mai na­pig nehéz áthidalni. □ A hazaérkezés talán legbeszédesebb példája az Arkanum című, negyedévenként - Pécsett - megjelenő folyóirat. • Mindeddig tizenkét szám jelent meg az Ar- kanumból. 1981-ben alapítottuk Bakucz Jó­zseffel, András Sándorral és Vitéz Györggyel- Különlegessége az, hogy semmiféle anyagi tá­mogatást mecénástól, alapítványtól nem ka­punk hozzá, magunk finanszírozzuk a lapot. Ennek az az eredménye, hogy a legteljesebb alkotói szabadsággal szerkeszthetjük, amit mi mindig nagyon komolyan vettünk. Természe­tesen kaptunk olyan bírálatot is, hogy ízléste­len és igazságtalan dolgokat mondunk benne, amit én túlzásnak találok. Inkább abban lá­tom a lapszerkesztés elveinek egyedi voltát, hogy semmilyen megkötöttségnek nem tet­tünk eleget. Éllenpéldának az Új Látóhatárt és a párizsi Magyarok Műhelyt hoznám fel: az előbbi politikai beállítottságú lap volt, az utóbbi pedig teljesen hátat fordított a politiká­nak, s tisztán művészi-esztétikai elvek alap­ján szerveződött. Mi semmiféle határt, sza­bályt, leszűkítést nem vettünk figyelembe, ezért ilyen az Arkanum. Egyetlen szempon­tunk az, hogy azt közlünk, amit írunk, s azt írunk, ami eszünkbe jut. Mondhatom azt is: ez a mi ars poeticánk. ! Beszélgetés Hegedűs Géza !mmm, íróval

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents