Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-26 / 250. szám
ÉM-imferjú ___________________ R észben a fejünkben hoztuk ki a verseket, részben titkos grafitcsonkokkal vécépapírra írtunk alig látható, parányi betűkkel. II. oldal ÉM -riport___________________ A város annyi gesztust tett, hogy a telket időkorláttal rendelkezésre bocsátotta, de előírta az építési kötelezettséget. Most elfogyott a türelem. III. oldal literótor_____________________ M és-záros rendhagyó ember, rendszeresen otthagyja a járt utat, otthagyja állását, feleségét, országát, már-már úgy tűnt, az irodalomnak is hátat fordít. VII. oldal A hét embere Csiba László a kitüntetett ortos Háborús hétköznapok Fotó: AP Szabó Nóra Az ünnep kapcsán számos településen adományoztak díszpolgári és Pro Urbe-ki- tüntetéseket az arra érdemeseknek. Lapunk választása nem véletlenül esett Csiba László nyugalmazott főorvosra. Ot ugyanis Sajó- szentpéter önkormányzata mindkét cím elnyerésére egyszemélyben tartotta méltónak. A város címerével díszített arany pecsétgyűrűt a polgármester azzal adta át neki, hogy amikor viseli azt, mindig érezze maga mögött tizennégyezer polgár tiszteletét és megbecsülését. Orvoskollégái megköszönték, hogy egész életével példát adott nekik munkához és emberséghez. Genfben élő lánya levelében azt írta: nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor az embert azok tisztelik és szeretik, akik körülveszik ott, ahol él. November 9-én lesz ötven éve, hogy Csiba László kerékpáron megérkezett Sajószentpéterre. Azóta megszakítás nélkül végzi itt a munkát, amire esküdött.- Miért éppen orvos lettem? - a főorvos arcán elmaradhatatlan mosoly, megszorítja felesége kezét, majd belekezd. - Csallóközi vagyok, a mai Szlovákia területén, Tárnokon születtem. Orvos a családom legtávolabbi sarkában sincs, az őseim földművesek voltak, apám tanított, az öcsém és a húgom is tanító lett. Magam Pozsonyban érettségiztem ’36-ban, s mivel nem „fértem be” a tanítóképzőbe, választhattam a további értelmiségi pályák közül. Tudtam, az ottani magyarok igen sanyarú egészségi állapotban vannak, mintha még ebben is kisebbségben lennének. Volt egy ideám: változtatnom kell az én beteg népem helyzetén. Pozsonyban kezdte, Budapesten fejezte be az orvostudományi egyetemet az ifjú doktor. Itt ismerkedett meg feleségével, élete hűséges társával, aki azóta is mellette van. Háború volt, s az egészségügyi alakulatokat Németországba telepítették, a családját mindenki vihette magával. Bár nem volt könnyű, két hét alatt gyorsan egyb'ekeltek a fiatalok Kőszegen. Eleinte oltóanyagot termeltek, majd az amerikaiak bevonulása után Csiba doktort az UNRRA segélyszervezethez osztották be, ahol 5000 hadifoglyot és kényszermunkást látott el másfél évig. Szlovákiába már az első lányukkal tértek vissza.- Három napig engedélyezték az otthontartózkodásomat — emlékezik az orvos. - Azt mondtam, én magyar vagyok, s az is maradok, úgyhogy mennünk kellett. A feleségem szüleihez, Miskolcra költöztünk, s kezdtem állást keresni. Kerékpárral érkeztem Sajószentpó- terre, a bérelt lakásunkból egy lepedővel választottam le a rendelőt. Nyolcezer ember élt Péteren egészségtelen kolónialakásokban, egy orvoskollégával ketten láttuk el még a környező településeket is. Volt egy ócska kerékpárom, de közlekedhettem vasúti kézihajtány- nyal, voüaton, mozdonyon, szekérrel, éjjel-nappal, szüléshez, gyerekhez, öreghez. Ügyelet? A kollégával beosztottuk magunknak, hogy mikor ki úja ki a cédulát: tessék a másik orvoshoz menni. Drága feleségem volt az ápoló, az írnok, az elsősegélynyújtó, és persze nyolc gyermekünk édesanyja - lágyul el a tekintete, ahogy asszonyára néz. Eleinte csak az alkalmazottak, tisztviselők jártak orvoshoz, aztán, ahogy ingyenessé vált az ellátás mindenkinek, a földművesek is jöttek minden addig elviselt betegségükkel. A két körzetből négy lett, de maradt a két orvos. Az utódok közül három választotta a gyógyítást. Két fiú elismert, vezető beosztású főorvos, egy lány öt gyermek édesanyja. A nyolc Csiba-gyermek - köztük Gábor és Gabriella ikrek -, a huszonnégy unoka és az öt dédunoka szétszóródott országban, ilágban. A 80. évébe lépett férfi ma is naponta egy órát praktizál, tavasztól őszig kertészkedik, télen olvas, és kutat: Sajószentpéter egészségügyi helyzetének 233 évét dolgozta fel. Rendszerint az unokáktól hangos a ház. Alig várja, hogy jöjjenek, majd hogy elmenjenek, s „eltakaríthassuk a romokat” - neveti. Bizony sokat változott az erkölcs, az etika, a morál, mondja az orvos. Az emberek elégedetlenek, kiábrándultak, nem tudnak mosolyogni, pedig ez a legfőbb dolog a világon. Az életet szeretni, élni minden körülmények között és bízni. Hinni Istenben, mert mindig kell egy kapaszkodó. A házaspár korához képest egészséges. Cipeli a maga fájdalmát, amit egyik lányuk korai elvesztése okozott. A nekik rendelt utat becsülettel járják, elégedettek és boldogok. A lelkemre köti, fel ne soroljam számtalan szakmai és társadalmi kitüntetését, még azt gondolnák, hivalkodik velük. Ezért nem is írok a Vöröskeresztről, a tudományos munkásságról, az alapítványról, a munkaérdemrendről. Mindig a legutolsó a legkedvesebb, s a város megbecsülése egyébként is a legközelebb áll a szívéhez. Csiba László soha nem vágyott el innen, s a legpéteribb péteri lett, s maradt népgyógyító. Tiszta kezek Bujdos Attila Ideje komolyabb dolgokról beszélnünk, erkölcsről, személyes döntésekről, ilyesmiről. A hét híre: az SZDSZ-es honatyák hozzáférhetővé teszik a vagyonnyilatkozatukat. Ez az a papír, amelyen a képviselővé lett emberek mandátumuk elnyerésekor számot adnak anyagi helyzetükről, hogy aztán a dokumentum a házelnök páncélszekrényében pihenhessen az idők végezetéig. Kellő szabályozás híján ugyanis nem pontosan tudni, mire is jó ez az egész. Illetve nagyon is tudni: alkalomadtán e nyilatkozatok segíthetnek megállapítani azt, hogy mennyire gyarapodtak a népboldogításra szövetkezettek. Az alkalom, ami miatt most előkerülnek a széfből a szabaddemokrata iratok: nyilvánvaló. Tocsog a társadalom a Tocsik-ügyben, talán újabb Tocsik-típusú ügyek százaira van kilátásunk, ha hinni lehet a kisgazda pártvezetőnek. Mikor kellene hát bebizonyítaniuk a közélet szereplőinek, hogy tiszta a kezük, ha nem éppen most, amikor megrendült bennük - és egy kicsit talán a demokrácia intézményeiben is - a bizalom. Követésre méltó tett a szabaddemokratáké, minden bizonnyal. /Azonban azt is látnunk kell: ez csupán szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a társadalom mérlegelésre kész tagjai ítéletet alkothassanak az embereket ma kétség kívül foglalkoztató ügyekben, s megvetésükkel sújthassák azt, aki korrupt, vagy felmenthessék azt, aki szerintük nem találtatott annak. Azt is tudniuk kellene ugyanis, hogy mennyit és milyen munkával gyarapodtak, mióta értünk fáradoznak. S esetleg azt is, hogy az övéik gazdagabbak lettek-e, s hogy mindez milyen módon hozható összefüggésbe a szavazóktól nyert hivatalukkal. Ennyi információ birtokában talán könnyebb szívvel vállalkozhatna rá ki-ki, hogy eldöntse, kinek a kezét találta tisztának, s kinek a körme alatt vélt felfedezni egy kis piszkot. Természetesen erkölcsi ítéletekről van itt szó, a tényeknek a társadalom íratlan törvényeivel való összevetéséről. Vajon hogyan születnek az erkölcsi törvények? Elmondanám, hogy szerintem miért van jelentősége ennek a kérdésnek. A parancsolatokról többnyire annyit tudunk, hogy apáról fiúra öröklődnek, sokszor leginkább zsiger- ből alkalmazzuk ezeket. S ha elegen tartjuk magunkat hozzájuk, akkor - amíg világ a világ - ezek fenn is maradnak. így olvad fel a közös morálban az egyén ítélete. Nem vitatkoznék azon, hogy jól van-e ez így, vagy sem, mert egyrészt ez így van, és nincs mit kezdeni vele, másrészt e pillanatban ez mellékes is. Hanem most, amikor az SZDSZ belebabrált a dologba, arra is alkalmat teremtett, hogy bárki végiggondolhassa, hogyan is viszonyul a necces ügyekhez. Tegyük fel, azt látja az ember, hogy egykor társadalmi igazságosságot, egyenlőséget, szolidaritást hirdető puritán politikus a tűz közelébe kerülve elintézi magának, hogy rádióadója legyen, miközben másoknak nem lehet. Vagy egy másik egy halódó iparág körül tüsténkedve ma már nem gyalog, hanem Alfa Rómeóval jár. Vagy egy harmadik, a kampányához gyűjtve pénzt és támogatókat, a hivatali szobájában győzködi a döntnököket: ne arra szavazzanak, aki a legjobb megoldást kínálja, hanem arra, akit a legjelentősebb tőke támogat. És így tovább, és így tovább. Klasszikus esetei ezek annak, amikor a közhivatalt az egyéni boldogulás szolgálatába állítják. Amikor azt mondjuk, hogy ez megengedhetetlen, azzal azt is vállaljuk, hogy mi ilyet nem tennénk, ha történetesen ott lennénk az ő helyükben. De vajon tényleg nemi Könnyű annak tisztának maradnia, akit meg sem környékeznek, akinek sohasem mondták: nesze, egy kis pénz, egy zsíros állás, egy szép autó a feneked alá, egy gondtalan nyár, egyszer élünk, ember, miért ne vennéd el, ami jár neked, semmit sem kérünk, csak mosolyogj ránk, csak szeress bennünket egy kicsit, akkor is derűvel gondolj ránk, ha ott kerülünk szóba, ahol a gombokat nyomogatod. Természetesen nem oda akarok kilyukadni, hogy alaptalan az ilyesmit elítélni, hogy felmentés adható a megvesztegethetőség, a nepotizmus alól. Á, dehogy. Hová is vezetne, ha a közösség erkölcsi ítéletétől se kellene tartaniuk a közpénzeket eltapsolóknak, a képmutatóknak, akik mások boldogulásának orvén a saját boldogulásukért serénykednek. Balkán, Balkán, és megint csak Balkán. Sokkal inkább arról beszélek, hogy valóban ideje volna átláthatóvá tenni a közügyeket. Bizonyosságot kellene szereznünk, hogy vannak még közerkölcsök, hogy ezeket nem csak a kísértésbe nem vitt emberek ítélete hite- I lesíti, hogy berendezhető az élet az együgyű hexameter / igazsága alapján is: „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis"... D
