Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-12 / 239. szám

Október 12., Szombat Kilátó tilfHiétvége VII Bállá D. Károly Kisebbségek kiváltsága A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe ke­rül amiatt, hogy „határon hévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejöve­telek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa...) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpe­dig ezt gyakorta megtesszük), hogy ma­gyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken meg­jelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy en­nek az egynek magunk is részesei len­nénk. így hát: ki hová tud, elútazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak mór ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik. Ismerkedik, holott ez nem mindig ve­szélytelen vállalkozás. Á kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Te hon­nan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem iro­dalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy ar­ra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik ol­dalon áll. A tesztelés alá vetett és alultá­jékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azo­kon rendíthetetlenül állni a magyar író­nak felettébb kívánatos. Zavarában hab- latyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatla­nul abba a gyanúba keveredik, hogy eset­leg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még vissza­szerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis melyik ol­dal a jó, mert hogy ő esetleg akár... A gya­nakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védence­ként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalombé. Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társa­ságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi kö­rökbe, csak előbb még isznak egy kis jófaj­ta borocskát. Egymás mellett, párhuzamosan, három teniszpálya, három salakos teniszpálya állt. A létesítmény magas drótkerítéssel körbekerítve, a kapu lakattal zárva. Kívül állt meg, arcát amennyire a lehetőségek niegengedték, a drótkerítésnek nyomta, nem tudott eltelni a teniszpályák látvá­nyával. Napsütéses idő volt, legideálisabb a játékra, de rajta kívül körös körül senki sem tartózkodott. Négy éve, hogy nem teniszezett, négy áve, hogy nem sportol, négy éve már, négy áve, hogy vegetál. A Biblia egy helyen azt mondja, hogy a földi életben minden hiá­bavalóság, 36 éves koráig ezt nem értette, a maga módján habzsolta az életet: sport, zene, derű. Négy éve mindent megért, és semmit sem ért. Rendben, az életben mindn hiábavalóság, a teniszpályáknak akkor sem szabadna árválkodniuk. Jó, talán kevesebbet kellene dolgozni, enni, úe a teniszpályákat nem szabad maguk- ra hagyni. Amíg így morfondírozott ma­sában, a közelében egy autó állt meg; két hízásra hajlamos fiatalember szállt ki belőle, rajtuk elegáns sportfelszerelés, sportcipő, ütő. Korban talán fele annyi idősek lehettek, mint ó. Rajta szakado­zott sportcipő, évekkel ezelőtt egy isme­rősétől kapta, illetve kérte, mivel az is­merőse Németországba ment. Nem tűd­ül, hogy a távozó azóta hányszor cserélt sportcipőt, mert ó egyszer sem. A lábát nol itt, hol ott kitörte, eléggé szakado­zott, de megítélése szerint, még évekig fogja hordani, használni. A két fiú közben a pályán melegített, mkább kénytelenkedett, minden zavarta őket, egyiküket a nap, másikukat a teg- üap este' elfogyasztott vörösbor, a lusta­ság. Ha a pályára léphetne, megmutat­ná, hogyan kell játszani. Egyelőre azon­ban a pádon ült, várakozott, unatkozott, ismeretlen volt a két fiú, ismeretlen volt ő maga is. Valamikor, fiatalabb korában, már bizonyára megszólította volna az if­jakat, most nem szólította meg őket. Ült gyönyörködött a pályákban. Egy lab­da közben messzire szállt a játéktértől, /•4n Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te sze­gény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kókler- kednek, blöffölnek, uralják a médiát, meg­lovagolják a kordivatot - de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.! Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülé­be súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne ve­le beszélni. Aid aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kire- keszteni belőle az egyik meg a másik tár­saságot, no és persze X. Y-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak. És így tovább, és így tovább! Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom! És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok, s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó ne­vetést. Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra fi­gyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori la­punkról, mert az egy sötét alak - akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha több nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerű­en és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szere­tek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fo­gok tartani - de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszerel­tem azonnal: „-V.I? Nem is értem, hisz ró­lad például olyan elismeréssel beszélt!”) És amit hinni is alig mertem: mind­azok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok szá­momra is már-már érthetetlen módon, vá­ratlanul és megható empátiával elfogad­ták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilat­koztam egy tv-adásban, forrón gratulál­tak. Alighanem megértették: én - helyze­temből adódóan - nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek. így most sokkal egyszerűbb lett az éle­tem: nem kell alakoskodnom és óvatos­kodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti ­Bi-knát Nándor Születésnap • de egyik fiú sem ment érte. Elmenjen ő? De hiszen lealacsonyítaná magát. Aztán mégis, felkelt a pádról, és mint egy rab­szolga, szolgálatkészen elment a labdá­ért, odaadta az egyik fiúnak, az vállat vonva a lába mellé dobta. Visszaült a helyére és tovább figyelte a játékot. Le­győzném őket, biztosan legyőzném őket. Ahogy ütik a tenyerest, a fonákot, nevet­séges. Megszólítja a fiúkat, szabadna-e egynéhányat ütnie; beleegyeznek. Ütőt vesz a kezébe, felbaktat a pályára és ját­szik, erősen figyel, de a labdák nem en­gedelmeskednek akaratának. Erőlteti a dolgokat, fejből tudja az alapokat, a lab­dának 60-70 centiméterre kell felpattan­nia a földtől, akkor a legideálisabb meg­ütni, de vagy hamar ér a labdához, vagy későn. Fújtatva rohangál a salakos te­niszpályán, nem élvezi a játékot, nincs áldás, nincs öröm. A fiának ma van a születésnapja. Igen, a fiának ma van a születésnap­ja, ha most otthon lennének, bizonyára megünnepelnék, de nincsenek otthon, sehol nincsenek. Kirándulni, nyaralni vannak, egy hétig, jópofáskodásból, ma­gamutogatásból, valami egyházi mozga­lom jóvoltából. Ézért természetesen min­denkinek hálásnak kell lenniük, moso­lyogniuk kell, és ezt a gesztust világ éle­tében utálta. Most, ha befejezi a tenisz­pályán történő kínlódást, elmegy a „csonka” kis családjához, a lánya ugyan­is nincs velük, elutazott a szülőhelyük­re, az igazi otthonukba. Tehát elmegy a csonka kis családjához és felköszönti a fiát, minden ajándék nélkül, csak úgy jó­pofáskodásból, majd megpróbálja humo-- rizálni a dolgot, a fiával most még meg­teheti, ötéves. Végre bejött neki egy pa­Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális - és vice versa, merthogy minden viszonylagos és persze vice versa, mert hogy minden vi­szonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a ki­sebbségitől. Soha nagyobb és szebb kivált­ságot! Nem létezik olyan erős érdekcso­port, amelynek védő szárnyaiért, akolme- legéért elcserélném a kivívott függetlensé­gemet. Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, el­mondom, hogy a kárpátaljai magyar iro­dalom (és globálisabban: teljes művelődé­si életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyai- kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy mási­kon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmu­sunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem elég­gé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállverege­tő lekezelését sem. Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akaiják közölni előadásom szövegét) - kivéve sa­ját közegemben, kárpátaljai irótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást lá­tok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam. Vajon mi lehet ennek az oka? - gondol­kozom néha hosszan. Talán az, hogy ki­sebbségi, „határon túli” (hogy visszatér­jünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyze­tünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, ho­gyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni. Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, ur­bánusok közt népi, nemzetiek közt liberá­lis - és vice versa, merthogy minden vi­szonylagos. Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a ha­táron belüli magyarok” is! ralel tenyeres ütés, mintha Borg, Björn Borg csinálta volna, az ellenfele, az egyik hízásra hajlamos fiú is megdicsér­te, gratulált neki, ő szerényen, szégyen­lősen elmosolyodott, és a földre szegezte fejét, mint egy kurva, gondolta magá­ban. Ez maradt belőled .lázadó fiú, Mick Jagger-rajongó, örök lázadó. Most egy plébánián laknak, amikor a Vajdaságból átjöttek Magyarországra és beköltöztek a kántorházba, sokan azt gondolták, sőt biztosak voltak benne, hogy ő kántor, különösen amikor meg­hallották mély basszushangját. Csak a később látták, értették meg, hogy ő nem kántor, hanem legyőzött, meggyötört és elfáradt öregember. És csak a dolgok ilyenfajta alakulása miatt nem ül újság­íróként egy szerkesztóségbeli székben, ehelyett a papot szolgálja. Egykoron, amikor az elfogyasztott pálinka hatásá­ra, kissé spiccesen, kártyázás közben va­laki azt mondja neki, hogy egyszer egy kietlen helyen, mint egy rabszolga a pa­pot fogja szolgálni, ő legfeljebb szemközt köpi az illetőt, vagy legalább is öntiszte- letból elfordítja tőle a tekintetét. Igen, amikor magyarsága miatt odahaza bán­tották, dacosan azzal érvelt, nos igen, itt így, de vannak nekem magyar testvére­im is, és ha köztük lehetnék... Akkor az anyjáék mondogatták neki, hogy ott, a magyar testvérei között sem érezné jól magát, de ő nem akart hinni nekik. Most négy éve hisz nekik, igaz már ké­sőn, itt az anyaországban olyan „pofonokat” kapott az emberektől, a val­lásosnak mondott emberektől is, hogy nem egy, de több ember sem heverné ki élete végéig. De akkor sehol se nincs né­ki hazája? Lassan esteledett, abbahagy­ták a játékot, a hízásra hajlamos fiúk el­mentek zuhanyozni, ő ült a teniszpálya szélén lévő pádon, és a pályát nézte. A vörös salak és a lassan leáldozó vörös színben tündöklő nap különös érzéssel töltötte el, mintha az örök, emberi életre vágyakozó lelke lassan elhagyná, kisza­kadna testéből. Gál Sándor A trianoni lénia S zeptember közepén az erdők megszínesednek; a sá- padt-fáradt sárga, a barna, s a farkascseresznye vérpi­rosa jelzi, hogy elérkezett az érés ideje, amely úgy tel­jes, hogy csendjében hordozza a holnapi megújulást. Aki­nek van néhány eléggé el nem ítélhető szenvedélye - mint például nekem a vadászat az velem együtt szinte na­ponta látja-tapasztalja a természet színeváltozását, írhatnék bőven erről is. Ám most ez csak a táj-adta keret. Mert, amiként az imént is jeleztem, így szeptember köze­pén, amikor a szarvasok a nászukat tartják, aligha is lehet­ne engem otthon marasztani bárminemű csellel-érvvel. Aminek az az egyenes következménye, hogy az esték s a hajnalok a Cserehát hozzánk eső erdeiben, horhasaiban találnak. Fenn a dombság gerincén, ahol az a bizonyos „lénia" húzódik, amelyet 1918 után vágtak a korábban összefüggő bükkösökön-tölgyeseken végig. Ez az a „vonal", amelyet vonalzóval húztak meg Benes követhe­tetlen érvei alapján annakidején Trianonban; ez lett a né­hai Csehszlovákia déli határa, amelyet a diktátumot aláfir- kantó nagyhatalmak „garantáltak". Amióta a Csehek és a Szlovákok közös állama megszűnt, ez a „garancia" isten tudja milyen jogállásúvá vetemedett. Mert hogy a volt Ju­goszlávia határai is szerteomoltak, s mostanság igyeksze­nek ezt-azt újrarajzolni belőle, mint tapasztaljuk nem sok sikerrel. Ám ezt csak úgy lapszéli megjegyzésként kopo­gom ide. Mert hogy ez a trianoni lénia, amelynek egy da­rabján hetente többször is végigsétálok-cserkészek, külö­nös érzéseket vált ki belőlem. A lénia két oldalán fehérre meszelt kövek jelzik, hogy ez még Magyarország, s ez már Szlovákia. Én pedig - vállamon a golyóspuskával - a két oszlopsor között ballagok emberi jogállásomból következő biztonsággal és nyugalommal, mert nemcsak itt középen, a semleges zónában vagyok - vagy lehetek - otthon, ha­nem e nyavalyás lénia bármelyik oldalán; magyarként, el- szakítottként; akármiként. S csak úgy, hol jókedvemben, hol megszomorodott állapotomban, bármikor „határt sér­tek". Ha úgy tetszik, átlépek Magyarországra, s összesze­dem az erdőszéli őzlábgombákat vagy pereszkéket. Időn­ként ráakadok egy-egy szép vargányára vagy mélylila ga­lambgombára is. Ha elfáradok, leülök egy „határkőre", s hallgatom a lénia két oldalán húzódó erdők csendjét vagy susogását. Varázslatosak erre a májusi hajnalok, s persze a szeptemberi esték is, meg a rövid nyári éjszakák. Az em­ber szinte észre sem veszi, hogy a senkiföldjén botorkál, amikor a telihold ezüstje dereng végig a történelmi nyila­dékon... Emlékszem, amikor még a magyar határőrség vigyázta itt a semmit - jó magas őrtornyok álltak végig a zónában -, olykor egy-egy kiskatona megállított, s ilyenkor kölcsönö­sen megállapítottuk, hogy ebben az el lehetetleneden Euró­pában az a legfőbb baj, hogy neki itt kell strázsálnia nap­hosszat, s még jó, ha erre járok, van kivel szót váltania. Tolmács nélkül, persze. Időnként még a szarvasok, vad­disznók mozgásáról is tájékoztatott, aminek persze sok hasznát nem vettem. Ugyanis a vadak számára - lévén bölcsebbek az embernél - a „trianoni lénia" az égvilágon semmit sem jelentett. Az őzek, szarvasok s a vaddisznók - bár kellő óvatossággal - naponta átsétáltak a mi oldalun­kon díszlő kukoricásokba. Számukra az erdőt kettémetsző sáv legfeljebb annyit jelentett, mint bármelyik erdei tarvá­gás. g mindezzel együtt azonban ma ezzel a léniával kap- JiJl csői at ban nem illik komolytalankodni. Mert azért /fi ennek a jelenléte és jelentősége több is, meg más is. Ez ugyanis nem egyszerű tarvágás, amelynek nyomán er­dőújítás következik. Ez a lénia seb, amely nem heged. Bár­hogy is kerülgetem, ez nem egyéb, mint a trianoni ország- felnégyelés egyik roncsolt és fájdalmas realitása. Meglehet, van akinek az egész csupán egy vonal a térképen. A való­ságban azonban - itt és most - több mint fél millió ma­gyart a hazától elválasztó embertelenség. S ahogy tapasz­talom - idehaza s odaát-ez a lénia az idő előrehaladtával valamilyen módon az emberek tudatába is rögződik, oly­módon, hogy ez: HATÁR! Határ, amely elválaszt, s ame­lyet most már ezen az oldalon, fegyveres őrök vigyáznak, egyre szigorúbb figyelemmel és fegyelemmel... Honfoglalási csúcsforgalom (Megjelent a Kárpátaljai Szemle 1996 szeptemberi számában) □ CMYK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents