Észak-Magyarország, 1996. szeptember (52. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-14 / 215. szám
Szeptember 14., Szombat Kilátó ÉM-hétvége IX Nemcsik Pál „Hej, Julius, doma byvaj!' Politikai légyottok, emlékművek, himnológiai purparlék - , Hajózás és hajótörés a tények felségvizein Fecske Csaba Hofivíky A négyes ágyon feküdt, az ablak alatt. Akár órákig is el tudta nézni a fenyőkön játszadozó mókusokat, a tobozok magvait csipegető fekete rigókat. Azok a kis fekete tollcsomók télen az ablakpárkány lemezburkolatát kocogtatták eleség után kutatva. Az öreg időnként müzlit rakott ki nekik. A disznóhólyagszerű, maszatos ablaküvegen átszűrődő fényben olyan volt bozontos, ősz üstökével, mintha egy jámbor kuvasz heverne a kincstári pecséttel ellátott, kopott párnán. Miamiból jött haza gyógyíttatni magát. Agyvérzést kapott, féloldala megbénult. Kórházba került, de ö úgy gondolta, jobb lenne itthon. Átrepülte hát az óceánt. Fizető beteg volt, amerikai betegbiztosítása itt mit sem ért, de ahogy mondta, egészen olcsón megszámolták neki. Különben is volt mit a tejbe aprítania. Feleségétől, aki erdélyi magyar származású volt, már régebben elvált, gyermekük nem született az asszony meddősége miatt, pedig nagyon szerettek volna. Szép kertes háza van a tengerparton. Elmesélte.a naplementéket ott a narancsfák alatt. Fényképeket is mutatott. Szép volt valóban. A kert, a ház, a tenger. Mondta is, dollárban mennyit ér. Odaát mindent dollárban mérnek. Mindennek megvan az ára. Ötvenhatban ment ki fiatal kertészmérnökként szerencsét próbálni. A szerencséjét, már ami az anyagi javakat illeti, végül is megtalálta. Amerikai mércével ugyan nem mondható gazdag embernek, csak jómódúnak, de megvan mindene, ami kell. Házassága ugyan zátonyra futott, családja nincs, de azért vannak barátai, nincs egyedül a világban. Nem volt érzelmes ember ez az amerikás magyar, érzelgős meg pláne nem, de azért érző szív dobogott mellkasában. Amikor leesett a lábáról, megrémült, azt hitte itt a vég. Úgy érezte haza kell jönnie meghalni. Mert tudja, úgy van az, kedves iíjú barátom, nézett rám hosszan kopottkék szemeivel, hogy beleborzongtam, élni bárhol lehet a világon, jól élni talán éppen Amerikában a legkönnyebb, de meghalni csak itthon. Ezért jött hát haza az öreg. A kaszás egyelőre megkegyelmezett neki. Erős testalkatú, strapabíró öregúr volt. Tíz évet nyugodtan letagadhatott volna. Á rokonságból, akiket még ismert, senkit sem talált, az unokaöcsökre és unokahúgokra, akik nem is tudtak róla, nem akarta ráerőszakolni magát. Néhány ifjúkori baráttal sikerült felvennie a kapcsolatot. Szorgalmasan látogatták, alig volt olyan nap, hogy ne lett volna látogatója. Ifjúságuk mézesbödönjére jártak rá. Órákig zümmögtek ott boldogan az ágya kőiül. Néhány hét után rendbe jött annyira, hogy visszatérhetett Amerikába, tengerparti házába. Ä háza ott, a hazája itt. Ott jól élni lehet, itt otthon lenni. És nyugodni békén az anyafóldben. Nem Caesárt, nem Vernét és nem Fucikot figyelmeztette ez a közel két évszázados verbunkos dal; minden történelmi kornak megvannak a Júliusai, akiket megszólít a társadalom kollektív bölcsessége. Óvatosságra int az évezredek során felgyülemlett tapasztalat, hogy a kor embere bölcsen cselekedjék. Egykori kútfőm, a Dobsináról Bor- sodnádasdra származott Wagner Gyula anyai nagyapja sorsának nem éppen szerencsés fordulatát idézte: „A dobsinai- ak szabad polgárok voltak, katonamentességet élveztek. Ősömet úgy fogták meg hurokkal, éppen a patakban mosdott, amikor a nyakába dobták a hurkot. Tizenkét évet húzott le.” Talán akkor születhetett a szlovák népdal: »Hej, Julius, doma byvaj, / do susedou nechodievaj!”, vagyis »Gyula, Gyula, maradj otthon, / Ne kóricálj a szomszédoknál!”. A továbbiak a kényszerű katonáskodásról szóltak. Ismerős ez a helyzet a közelmúltból is; volt rá példa, hogy valamely pesti polgár 1945 nyarán lement az újra megnyílt körúti trafikba egy kö- zépfinom balkáni dohányért, aztán 5-10-15 év múlva keveredett haza a málinki robot gazdag tapasztalataival a tarsolyában, de akkor már a ma- horkára esküdött, a purzicsán fogalmát végleg kitörölte a munkaterápia a tudatából. Ad rém, vagyis a témánál maradva a magas politika letéteményesei olykor nyilvános, néha titkos légyottokon cserélnek eszmét népük sorsát jobbra fordítandó. A Nagyságos Fejedelem idején a pataki vár sub rosa szobájában folytak a tárgyalások, napjainkban a „Nad Tatrou...” romantikus környezetében, a lomnici csúcs árnyékában volt a politikai légyott. A szomszédolás legutóbb rejtelmes titkolózás után Klapka városában, a híres Komáromban folytatódott... volna, de a. Politika boszorkánykonyháján mást főztek ki; Pozsonyból T- oetűt mutattak, azaz időt kértek, mint a kézilabda-mérkőzé- sen, ha a csapat rendezni szeretné sorait. A „Komáromi kisleány” hiába várakozott, hogy átvigye a Dunán csónakjával az illusztris vendégeket. A lélekvi- dámító dalos kismadár hiába köszörülte a torkát, hogy köszöntse a vendégeket a zsezsu- linka (pinty) csalódottan röppent föl, nem hallgathatta ki a titkokat. Jó Tímár Mihály uram, az Aranyember is morgolódott magában a politikusok halogató magatartása miatt, mert ő is azt vallotta: „A tett halála az okoskodás”. Julius és Vladimír egyelőre otthonukban merengenek az új helyszínről, annak titkos avagy nyilvános voltáról. Száz évvel ezelőtt a bolgár király látogatását egész vármegye figyelte éjjeli zenével köszöntötték az uralkodót. Ünnepi külsőségek között forgolódott a magasrangú vendég Gömör- ben. József főherceg, vagy Les- seps Ferdinánd Feszty Árpád társaságában. A politikai légyott feszült hangulatát oldaná, ha a két vitázó fél között örülne a harmadik szereplő: a nép! * Felröppent a hír, hogy némely rebellis lelkületű magyar ön- kormányzatok, többek között a nagykaposi (Kapusany) a mille- centenárium alkalmából emlékművet szeretne felállítani. A kezdeményezésre ellenintézkedések történtek. A három T közül elmarad a Támogatás és a Tűrés, egyre erősebb lesz a Tiltás. Ady Endre még szabad világban élt; neki még megadatott, hogy elzengje: „Verecke híres útján jöttem én...”. 1996 év magyarjai nem juthattak el a Vereckei-hágóig, hogy tisztele-' tűket tegyék az emlékhelyen. Szolyváig engedte őket az ukrán nacionalista indulat és adminisztráció. Fülükbe nem forró ólmot öntött a vendéglátók hivatalnoka, csak ezzel vigasztalta az ukrán-magyar barátság jegyében, hogy Kárpátalja ősi ukrán föld!, s mi csak magunk között suttogjuk, hogy már 1945 óta. A nagykaposi, az ipolysági, a vereckei emlékművek egyelőre csak a lelkekben épülhetnek fel, de legalább ott magasodjanak, mert így ércnél maradandóbbak. Nem fog rajtuk az idő vasfoga; nincs hatalma rajta nacionalista önkénynek, hatalmaskodásnak. * Szeretem és tisztelem minden nép himnuszát, a magyart és a szlovákot egyaránt. Hiszen ugyanaz a hév dobogtatta még Kölcsey szívét, mint a „Hej, Slo- váci, eáte nasa slovenská rec zi- je” szerzőjének, Tomasik-nak a lelkületét. Igaz, hogy a dal államellenesnek minősült jó száz évvel ezelőtt, mert annak záró sora kirekeszt mindenkit, aki nem szláv: „Süllyedjen el az áruló a fekete földbe!” A pánszláv himnusz után századunkban a „Nad Tatrou sa blyska...” csehszlovák himnusz vált közismertté. Mintha a történelem kereke visszafelé forogna; a szlovák kormány tervezete rendet akart teremteni az idegen szimbólumok használata terén. Ján Smolec a Slovenská Republika főszerkesztője javasolja, hogy Szlovákia déli megyéiben a magyar zászlót csak akkor legyen szabad kitűzni, ha budapesti miniszter, kormányfő vagy államelnök vetődik oda. A magyar himnusz eléneklé- séért akár 200 ezer korona is lehet a büntetés, mai háromévi átlagbérnek felelne meg. Még mondja valaki, hogy a kultúra nonprofit ágazat, ha ilyen módon is lehet gyarapítani egy-egy himnusszal az államkasszát. A szlovák himnusz záró sorával tudunk erre válaszolni, az anti- fónia szabálya szerint: „Zavstavme sa brátia, ved’ sa oni strátia, Slováci ozijú” - magyarul: „Álljunk meg véreim, hisz a vész elmúlik, A szlovákok újraélednek / virradatra kélünk!” Türelmesen behelyettesíthetjük magunkat is, mert fölöttünk is villámlott, dörgött az ég 1100 esztendeje. Túléljük. Lászlóffy Aladár Az emberiség szimultán tehetséges és tehetetlen. Az emberiség szimultán józan és részeg, őrült és zseniális, igazságos és igazságtalan... élő és halott. Apropó, holtak. Kolozsváron két konkrét csontokkal - jó csontokkal, rosszcsontokkal, orosz csontokkal teli szovjet tömegsír „változott át” más jellegű emlékművé. Más kérdés, hogy úgy szeretjük-e ma is Misáékat, mint amikor minden falu határában emlékműveket kaptak, miközben saját apáink, fiaink jeltelenül porladtak. A francia forradalom is földigrombolt an- cien-régime jelvényekkel kezdte. Más kérdés, hogy ma idegenforgalmi látványosságként nem volt Franciaországnak hasznosabb egy megmaradt Bastille? Mint ahogy más kérdés, hogy 1989 eredeti, eredendően szabadító célzatában is benne foglaltatott., amit a kommunisták hatalomrajutása elkezdett, hogy még haló poraiban is megzavarják, megalázzák az ellenfelet, az „osztálvel- lenséget”, a múltat? Úgy látszik - benne... Hajózás a tények felségvizein. És hajótörések, minduntalan. Most veszélyes precedensként mutatkozik az az ukrán döntés, ukrán udvariatlanság, hogy a ma területére eső ponton nem enged emlékművet emelni egy évezreddel korábbi eseménynek. Nem engedi megmutatkozni a tények úgyis ott leledző tömegsírját. Nem jó elhallgatni ezt sem. Mert lehet, éppen ezt is bekalkulálták. Hogy hallgatás - beleegyezés alapon, éppen a megokolása lopja bele örökre azt az alpári aktuálpolitikai szemléletet, mely ellen állítólag küzdeni kellene, annyira nem „európai” a normája, normalitása. Ugyanis a magyar honfoglalás nem azonosítható semmiképpen a Horthy-korszakkal, vagy az ahhoz már eléggé hozzátapasztott negatív ízekkel. A tényeket, adatokat lehet szeretni vagy nem szeretni, ám betiltani már utólag semmiképpen nem lehet a történelmet, csak egyértelműen fasiszta vágj' álinternacionalista, előre eldöntött cenzúragyakorlatok által. Ez az amiért nem szabad lenyelni, annak érdekében, hogy a jövőt már ne nevelhessék félre, ké- nyük-kedvük szerint sehol senkik. Ez elvi kérdés, testületileg illene fellépni mindig, tiltakozni, a nyilvánosságot értesíteni, a tudásnak tenni panaszt, fellebbezni. Mert még pár lépése a nácizmus felé ezeknek a kis zsi- garás nacionalizmusoknak, s ha nem tetszik nekik, majd a holocaust-emlékműveket is betiltják, eltüntetik. Az emberiség szimultán okos és amnéziás, fejlődőképes és reménytelen. Az emberi lény viszonyt - ha jó, ha rossz, ha önző, ha segítőkész, ha hívó, ha hitétién, ha 'szörnyeteg, ha szent - egyedül és fejenként az emberi lény gondolkozik. Számol, számít, kapcsol, tervez, hálót sző, megoldást keres, választ, dönt, kiutat talal. Ez sem megy végbe bűn- telenül és büntetlenül, ám ez az egyetlen, melynek felfüggesztése még senkinek sem sikerült. A szürkeállomány játszik szimultánt önmagával ebben a tények vizein annyiszor hajótörést szenvedő Robinsonban. T ulajdonképpen a nyugati magyar sajtónak köszönhetjük, hogy Comenius - Johannes Amos, Jan Amos Komensky - cseh pedagógust, teoló- Syst, az anyanyelvű oktatás hasznának első európai hirdetőjét visszavezette magyar őseihez. Csak lappangó feltevések voltak erről, mikor 1962-ben a cseh származású norvég történész, Milada Blehastad asz- szony Varsóban megtalálta Comenius naplóját és Clamores Eliae című bizalmas feljegyzéseit. Végrendeletszerű sorait Antonin Starka, a prágai egyetem cseh irodalomtanára 1670. március 31-re teszi. A nagy pedagógus reformer ugyanazon évben, november 15-én hah meg Amszterdamban. A feljegyzés valóban végrendeletnek tekinthető. Különös és számunkra igen Writos az aláírása. „Jan Amos Ko...” - kezdte, tehát Komenskyt akart írni. Hirtelen meggondolta, a Ko-t Vastag vonallal áthúzta, és helyébe ezt írta: Szeges. Apja, nagyapja, minden felmenője családi nevét. Mivel ő maga is Szeges Jánosként született, 1592. Jtjárcius 28-án, Morvaország szélén, a magyar batár felében, Novnice vagy Uhersky Brod helységben. Utóbbi jelentése: Magyarrév. Bizonyára nem véletlenül nevezték el a gázlót a magyarokról, a településnek magyar lakói is lehettek. Egyébként Comeniust ®gy másik közeli falu, Komna is a magáénak tekinti. Annak jogán, hogy egy bizonyos Szeges Márton szőlő- nirtokos, borkereskedő és molnár a község bírója volt. o0t> a Szeges Márton apja is bíráskodott Komnán. Zeges Márton Komnából költözött Át Uhersky Brod- a (Magyarrévre) és ott, előző lakóhelye alapján Kom- eUK ak’ vagyis Komenskynek nevezték. A pedagógus előbb valószínű szülőfaluja, Novnice után Novniceus- nak nevezte magát, majd felvette a Komnait, Ko- enskyt, illetve - a kor szokásainak megfelelően - nnek latinos formáját, a Comeniust. Ez a családfa - a napló varsói felfedezése után - amar ismertté vált a világban. Egy müncheni ma- ró]0r d'Sí^’ a Hadak Utján 1971-ben már hírt adott In ^ j eSyébként adatgazdag és pontos magyar Vi- t |lroaalmi Lexikon 1972-ben megjelent második kö- e azonban Szeges névről és Comenius magyar má?ví*S-árál még feltételes módban sem vett tudort , fyésöbb ugyan többen is megírták a történetet, v igában a nyugati magyar emigráció foglalkozott 8 -Az ausztráliai Magyar Élet ebben az évben két- (,4„r.!íi reszlotesen ismertette Comenius származását (áprilisban és májusban). nvpK°-rn0n|lls 8zövet;rágesünk volt mindig az anyaméh hirdetésében, az anyanyelvű oktatás védel- uettíib. a 'n-a kisebbségi magyar életben. Együtt emle- romáv, 7??aczai Csere Jánossal, aki kortársa volt, és a romi„ Uheorghe Lazarral, aki Bukarestben az első nyelvű főiskolát alapította, 1818-ban. Lazar Beke György mester Erdély szülötte volt, Comenius eszméi hatottak a nála harminchárom évvel fiatalabb Csere Jánosra. Nemcsak reá. Comenius ugyanis 1650-ben Sárospatak kollégiumának a tanára lett és maradt négy éven át. Magyar földön alkotta negyedik fő pedagógiai művét, az Orbis sensualium pictus címűt. (Magyarul A világ lefestve címmel jelent meg, 1798-ban). Apáczai Csere János 1652-ben kezdett el tanítani Gyulafehérvárott és hirdetni az anyanyelvűség eszméjét. Kis túlzással azt is mondhatnék, hogy az anyanyelvű oktatás gondolatának és gyakorlatának bölcsője, ebben a mi közép-európai múltunkban, az önálló Erdély volt. Cseh pedagógusként és cseh íróként is Comenius felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk, magyaroknak, megmaradásunk küzdelmében. Magyar származásának utólagos felfedezése tovább fokozza érdeklődésünket, és felvet egykét nyugtalanító kérdést is. Sárospataki professzorként újjászervezte a kollégiumot. Érvényesítette pedagógiai felfogását, mely szerint minden tudományt tanítani kell mindenkinek, a tanulók származására való tekintet nélkül. Megalapozója a szemléltető oktatásnak, bátorította az iskolai testnevelést és a diákszínjátszást. A reálgimnáziumi oktatási intézmény meghonosítója. Az ő újítása, volt az osztály, a tanév, a tanmenet és az órarend bevezetése. Számunkra mégis legfőbb újítása az volt, hogy minden más tantárgy elé helyezte az anyanyelv oktatását. Csak azután következett az idegen nyelvek tanulása. Tette ezt a latintanítás egyöntetűsége idején, a latin egyeduralmat törve meg. Éppen az anyanyelvüség jegyében, a korábbi tankönyveket átírta, a magyar viszonyokra alkalmazta. Ezeket a kézikönyveket a magyar protestáns iskolák több mint két évszázadon át használták. Nyilván ugyanilyen lett volna a jelentősége a magyar oktatásügy fejlesztésében, ha cseh vagy szlovák nemzetiségűnek születik. Magyar származásának elhallgatásában talán az is szerepet játszott, hogy azok, akik nem vettek erről tudomást, féltek a „magyar büszkeség” fellobbanásától. Sok értékünket herdáltuk el e rögeszme nevében, amely alighanem csak közöttünk élt és él ilyen makacsul, más népeknél.jóval kevésbé és ritkábban. A szlovákokat egyáltalán nem zavarta, mikor 1919-ben felírták a pozsonyi egyetem homlokzatára Jan Komensky nevét, akiről még nem A „magyar5 Comenius vált közismertté magyar eredete, de szlovák tudósnak semmiképpen sem lehetett nevezni. Hátha ilyen vallomást' idézhetnének ők is, mint mi Comeniustól, aki 1654-ben így búcsúzott a sárospataki kollégiumtól, diákoktól és tanártársaitól: „ Magyár nemzetem, igyekezzél rajta, hogy legyenek magyar nyelvű iskolakönyveid. Gazdagítsd hazádat jó és bölcs, s ne csak latin, hanem saját nyelveden írt könyvekkel. Miért vágytok idegen iskolákra és könyvekre? Szerezzetek magatoknak hazátokban gazdag aratást.” Comenius nem egyszer hangoztatta magyar származását. írásaiban ilyesmi olvasható, hogy „nálunk, ma- _ gyaroknál,” vagy. „népem, rokonaim” és „most már a tiétek lettem." De miként lehet visszakövetkeztetni a Comeniusból, il- 1 letve Komenskyből a Szegesre, ágaskodhatik bennünk a kételkedés. Itt már a nyelvészet és a történelemtudomány igazíthat el. A szeg szótag a nyugati székely határőr szervezetek elhelyezkedésére utal. Kik vagyunk mi, székelyek? Honnan jöttünk?— kérdeztem László Gyula professzortol. így felelt:- Erről két sarkított elmélet van. Most újabban a nyelvtudományi elméletet Benkő Loránd dolgozta ki. Szerinte a három székely nyelvjárásnak megvannak a nyomai Magyarországon, Göcsejben, Nyu- gat-Magyarországon, Észak-Magyarországon és másutt. Benkő Loránd azt mondja, hogy a székelyeket innen telepítették össze a királyaink, és a szé- kelység három nemzetsége egy néppé vált. Ez az egyik föltevés. A másik a következő kérdéseket veti fel. Ezeket a székely nyelvjárásokat ma is beszélik- e ezeken a magyarországi területeken? Igen. Hát akkor ezek az emberek ott vannak, ott voltak, ott maradtak. A nyugati gyepüket védő katonai telephelyek nevében ma is ott a szeg: Kőszeg, Niínszeg, Dunaszeg, Vasegerszeg, Egerszeg, Zalaegerszeg, Zalasárszeg, Zalaszegvár. Ha valaki egy ilyen nevű helységből máshová költözött, új lakóhelyén szegesnek hívták. Esetleg Szegi- nek. Comenius elődei egyik székely gyepűőrhelyről a másikra kerültek. A történelmi magyar határ észak- nyugati túloldalán is magyar-székely lakosságra utalnak a helységek. A már említett Uhersky Brod, nyugatabbra Uherske Hradiste, délebbre Uhersky Ostroh. Szalatnai Rezső (1904-1977) felvidéki magyar írót, kritikust elvitte a kíváncsiság a magyar-morva találkozás színhelyére. Leírta, hogy híres lótenyésztőket talált, akik kitűnő lovasok is, szeretik a táncot, a zenét, őrzik ősi, színes népviseletüket. Mintha a Szé- kelyföldön járt volna. A csehül beszélő lakosság elül a morváktól. Sötét bőrűek, fekete hajúak, pödrött bajuszt viselnek (a morvák csupasz szájúak), bort isznak és nem sört, pedig egy igazi morva csak sört iszik. Plébánosuk azt mondta Szalatnai Rezsőnek, hogy hívei büszkék, zárkózottak, de jó lelkű emberek. Tudják, hogy magyar származásúak, de nem tudnak magyarul. Éppen úgy’ elszlávosodtak, mint más székely csoportok a Vág völgyében, magyarok Zólyom, Túróc tájain. Comenius még jól tudott magyarul. Nyugat-dunántúli gyepúőrhelyekről alighanem királyi parancs rendelte északra Comenius elődeit. Komnán nem az ő családja volt az egyetlen Szeges nevezetű; a pedagógus idejében még egész csapatnvi Szeges élt ott. Comenius egyik közeli rokona, Szeges Illés papként visszatért Magyarországra. Szeges András nevű rokonának Comenius Lengyelországból küldött pénzsegélyt, miután a fehérhegyi csata, a Cseh Testvérek legyőzése után oda menekült. Comenius sírkövére ezt vésette fel a fia, Dániel: „Hunnobrodensis”. Vagyis „magvarbródi”. Áll ez a sírkő Naardenben, Amszterdam közelében. A nagy pedagógus utolsó tizenöt évét Hollandiában élte le. Ott, ahonnan Apáczai Csere János hazajött hozzánk az anyanyelvűség eszményét hirdetni. A kép teljes. Comenius székely-magyar eredete aligha kétséges. A nyugtalanító kérdésre azonban nincs válasz. Melyiket tartotta anyanyelvének, mikor az anyanyelvet minden más tantárgy elé rendelte a maga oktatási felfogásában? A cseh ny'elvet, amelyen - a latin mellett - legfőbb irodalmi műveit megalkotta? A magyart, amely családi körében élt, s amelynek bizonyosanabban, hogy’ „hazajött” Sárospatakra tanítani, s talán el se megy innen, ha II. Rákóczi György nem keresztezi nagyralátó pedagógiai reformjait? A történelem fintora lenne, hogy’ a magyar származású Szeges János, az anyanyelvűség egyik első hirdetője, cseh nyelven alkotja legszebb irodalmi műveit? És latinul hirdet harcot az anyai nyelv elsőbbségéért? Vagy egyszerűen magyar sors, amely a történelemben fájdalmasan sokszor ismétlődött és ismétlődik? M ■ennyire szánalmas azonban a kirekesztő törvény, amely’et Comenius halála után 326 év- „vel Pozsonyban hoztak, Szeges János anyanyelve ellen, a Jan Komensky Egyetem szomszédságában!
