Észak-Magyarország, 1996. szeptember (52. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-07 / 209. szám

Szeptember 7., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „Pepi báró” Borsodban (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 18.) Porkoláb Tibor Eötvös József külföldi útja után költözött hosz- szabb időre a család dél-borsodi birtokaira. Való­színűleg 1837 végétől lakott Sályban és Tiszatar- jánban. Borsodba településének és a megyei poli­tikai közéletben való aktív részvételének megle­hetősen gyakorlati célja volt: a következő or- szággyűlésre itt szerette volna magát követté megválasztatni. Egy 1837 december 19-én Sály- hól keltezett levelében írja barátjának, Szalay Lászlónak: „Tudod, hogy ittlétemnek főoka a kö­vetség [...] Palóczy, kinek a Megyében biztos többsége vagyon, megígérte, hogy minden befo­lyását számomra használandja [...] Popularitás, hála az égnek, nálunk is szükséges, s ennek megszerzésére én e módokkal élendek. 1 szőr írok egy munkát a jobbító tömlőtökről [...] Bor­sod évek olta tömlötz építésről gondolkozik [...] remélyhetni tehát, hogy ezen 1000 példányban nyomtatott, s egészen a Statusok közt gratis elosztott munka nem csak nevemet ösmeretessé, de kedvessé is teendi. Utam tapasztalásainak egy részét ajánlom így a Borsodiaknak [...] 2 szór A Casino tagjává váltam [...] 3 szór Két társasá­got alakítok [...] egyet az oskolák, a másikat a gazdaság előmozdítására [...]” Bár az 1837. no­vember 6-án táblabíróvá kinevezett Eötvös végül még követjelölt sem lett (az országgyűlésen a felső tábla tagja­ként vett részt), a „popularitás” meg­szerzésére irányuló megyei programját többé-kevésbé megvalósította. A „töm- löcügyi küldöttség” tagjaként elkészí­tette például a Vélemény fogházjavítás ügyében Ns. Borsod vármegye ebbeli küldöttségéhez (Pest, 1838) című érte­kezését. (Érdekes, hogy Szemere Ber- jalan is ekkor fogalmazza meg elgondo­lásait a vármegyei börtön ügyében. Az 1838-ban Kassán kiadott munka címe: Terve egy építendő Javító-fogháznak a magány-rendszer elvei szerint.) Sály az Eötvös-rokonság központja volt Eötvös József gyermekkorában. A hír tokot még id. Eötvös Ignác („Pepi háró” nagyapja) kapta hozományként, mikor 1768-ban feleségül vette Szepessy Mári­át. „Pepi báró” apja, Eötvös Ignác is itt született 1786; február 23-ári. Maga „Pepi báró” - ahogy Dömötör Sándor fogalmaz - „a családtagok ki­halása után választotta Sályt állandó lakhelyé­ül” néhány évig. Barsi Ernő szerint „sályi magá­jában egy irodalmilag művelt, jó lelkű, szépér­tekkel megáldott, ’minden köteléket megtarta- m> gondolkodni és imádkozni tudó’ asszony, Fáy Ignácné Halassy Jozefa inspirálja írói munkás­ságát és teszi boldoggá napjait”. íróbarátai (pél­dául Szalay László, Trefort Ágoston, Pulszky Ferenc és — feltehetően - a közeli Vattán élő Lzemere Bertalan) is ellátogattak Sályba. „1839 szeptemberében pedig - írja a helyi Eötvös-kul- timz megteremtésén intenzíven munkálkodó Barsi - valóságos írói-kolónia lett a sályi kastély jmantikus kertje. Eötvös két barátjával, Szá­rny Lászlóval és Trefort Ágostonnal sétál a fák között. Mindegyikük írással is foglalkozik. Sza- ay akadémiai beszédet ír Kollárról, Trefort az ’anyagi érdekekről’ szóló tanulmányán dolgozik. Eötvös pedig emlékbeszédet ír Kölcseyről.” Bar- "sTázt” is 'tudni' véli, hogy A falu jegyzője című Eötvös-regény Tengelyi Ezsaiásának Bárd nevű faluja „félreismerhetetlenül” Sállyal azonosítha­tó: „Ott hol a Kárpátok hegysora lejebb s lejebb szállva, végre zöld dombokon ereszkedik Ma­gyarország nagy rónaságára, két hosszan el­nyúlt halom között, melyeknek egyikét sűrű töl­gyesek, másikát szőlők fedik, fekszik Bárd hely­sége. Szegény külsejű magyar falu, melyet - az országúitól távol, mint egy elrejtve fekvén - még közeli szomszédai is alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt szívesen viszatér.” A feltehetően a Szepessy család által építte­tett 18. századi kastély tervezőjét és építőmeste­rét nem ismerjük. A barokk jellegű épületet 1868-ban Laszky Miklós báró alakíttatta át klasszicista stílusban. A kastély később a Goro- ve, majd a Szinyei-Merse család birtokába ke­rült. Jelenleg mozgásjavító általános iskola és diákotthon működik benne. A 19. század elején a kastély parkja az egzotikumokat, romokat és szimbolikus építményeket kedvelő, archaizáló kertépítés mintapéldája lehetett. Nem véletlen, hogy az életrajzírók szeretik ebben a szentimen- talista rekvizítumokkal túlzsúfolt eszményi tér­ben felléptetni A karthausi című regényén töprengő hó figuráját. (A másik népszerű beállítás szerint a mű a tiszatarjáni „Eötvös-fa” alatt született.) A kastélykert romanti­kus kellékei egyébként - egy bar­langház maradványai és egy titok­zatos emlékmű kivételével - meg­semmisültek. (A valószínűleg 1814- ben emelt, obeliszk formájú, kopor­só imitáció fölé magasodó, talányos feliratú kóépítmény eredetét és funkcióját sokan kutatták. Van­nak, akik szimbolikus síremléknek tartják, vannak, akik szabadkőmű­ves jelképként értelmezik, mások egyszerűen a romantikus park tar­tozékának tekintik.) A kastély em­léktáblával való megjelölését már az 1920-as évek elején kezdemé­nyezte a Borsod-Miskolczi Muze­um, és 1926-ban Baumli József, a Gorove-uradalom jószágkormány­zója is hasonló tervekkel állt elő. Végül azonban csak 1988 szeptem­berében (az író születésének 175. évfordulója alkalmából) helyeztek el egy táblát a felújított kastély fő­bejáratánál. A Mezőkövesdi Áfész által készíttetett és a helyi Eötvös­be kultusz organizátora, Barsi Ernő C helytörténész által leleplezett em- o léktábla szövege: ITT ÉLT ÉS AL- R. KÖTÖTT 1837-41-IG / EÖTVÖS á JÓZSEF / „FONTOSABB ÜGYÜNK NINCS, MINT HOGY / MIVELŐ- _>• | DÉSÜNKÖN DOLGOZZUNK ... 'OJ ■£ MERT / E NEMZET JÖVŐJE ET­TŐL FÜGG” Tiszatarjánban viszont már az 1920-as években bronztáblával je­löltette meg gróf Almásy Dénes, a :q tarjáni uradalom tulajdonosa az egykori jegyzólakot. (Az Eötvös kö­rnt 1. számú épületben jelenleg a községi önkormányzat működik.) A jegyzőlak udvarán állt ugyanis <- az a hatalmas gesztenyefa, amely alatt Eötvös - legalábbis a hagyo­mány szerint - A karthausit írta. A tábla szöve­ge: BIZONYÍTJÁK NEKÜNK RÉGI DICSŐ HOLTAK, / HOGY E KIS NEMZETNEK NAGY FIAI VOLTAK, / ÉS ENNEK A NEMES MÚLT IDŐKNEK FÉNYE, / LEHET CSAK JÖVÓNK- NEK ZÁLOGA REMÉNYE. / E VÉN GESZTE­NYEFA MINDEZEKRŐL BESZÉL. / LETŰNT NEMZEDÉKEK EMLÉKÉRŐL MESEL. / AZT MONDJA AZT SUSOGJA LOMBOS KORONÁ­JA: / VALAHA ÉN VOLTAM EÖTVÖS JÓZSEF FÁJA. / MERT AHOL MA LAKIK A FALU JEGYZŐJE., / ITT ÉLT ITT DOLGOZOTT NAGY NEVŰ SZERZŐJE. / A D. Az emléktábla ritmikus sorainak szerzőjében (Szecskó Károly kutatásai alapján) valószínűleg Almásy Denise- t, Almásy Dénes leányát tisztelhetjük. A bronz­tábla fölé 1993-ban egy Eötvös-dombonnűvet is elhelyeztek. Felirata: EÖTVÖS JÓZSEF / 1813-1871. (.Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből.) LSorsok Magyar József Mezőn futó virágok Kékszemű katonaszökevények, harmat lőszerüket felszívta a Nap, állnak tárt szirmokkal a fényben: megadják magukat. Siroki Tünde Látóhatár A völgy, az erdő és a virágok tavasz illatát árasztotta, ehhez az eső frissessége párosult. A felhőkkel együtt vonaglott. A szél könnyű préda volt hátán, szinte egész testét uralta. A póktojásokból kibújt ízek ökörnyállal behálózták ujjait. Olybá tűnt, mintha a középkori karácsonyi játékokból egy ügyes kéz marionettet mozgatott volna. Amiképpen hasonlított egy festékkopott fabábura, azonképpen nem sugallt -ez a könnyed tánc - ridegséget.- Látod, bölcs kínai barátom? Ott lebeg a rétnek magasában, mintahogy a léghajó.- Sokáig követhetjük távolodását, hisz ezen a vidéken nem honos a porsárkány.- Megvárja, amíg ott, az a két felhő egybeolvad. Anyám, hallgassa csak, a barátok némák... ...a gyerekek őszinte mosollyal játszadoznak. Nézze, Anyám, a nyugalom erdeje: hívja. A bölcs kínai óva intette, miközben a völgy, az erdő, és a felhők összeívelt pontjára mutatott:- A szél megfordul(hat),- Ugye... ugye a felhőkhöz nem használ tintát és festéked - állapodott meg az Anya tekintete.- Anyám, emelje fel arcát! Látja, Anyám, a látóhatár azon felén lassan derülve kékeiI az ég. Szőke Lajos Ház az utcasarkon Mint két jóbarát; * w ............. n aponta üdvözöljük egymást - fejet biccentek, Ó kéményéből tóduló füstkarjával integet, cserépsipkája alól csatornák hajtincsei bodorodnak, ablak-szemeire lehunyja roletta-szemhéjait, csontfehérre színezett tiszta arca járomcsont-magasában kartonlapon nagybetűs kusza írás: ELADÓ EZ A HÁZ A verseket a Sorsok Alkotóközösség tagjainak munkáiból válogatta Horváth Gyula költő. N em szégyellem bevallani, hogy - annak idején - igencsak lelkesedtem Hruscsovért. Nem is ok nélkül, hiszen immár történelmi tény, h°gy milyen jelentős szerepe volt a személyi kultusz következme-^ nyelnek felszámolásában. Az o nevéhez fűződik az „olvadás , >nely az SZKP. XX. kong­resszusán (1956) elmondott be­széddel, illetve az úgynevezett júniusi dokumentumokkal kez­dődött. De ennyi elég is a törté­nelemből. Lényeg, hogy örültem, mikor Záhonyba küldtek, hogy tudósítsak a korpulens szovjet főtitkár magyarországi látoga­tásának első állomásáról. Nem. akarok sok szót vesztegetni a dologra - az ilyenféle esemé­nyeket jól ismerjük a híradók­nál. Tény, hogy az öreg Nyikita Jó formában volt; kezelt az em­berekkel, üdvözlő beszédét (ami­nek cenzúrázott példányát m i jó előre megkaptuk) csak úgy töb- oé-kevésbé olvasta; átugrott bi­zonyos részeket, betoldott. né­hány mondatot satöbbi... És Persze igyekezett humorizálni. Narmincegynéhány évvel ezelőtt mindez nagy élmény volt ne­kem, s bár a zá,hőnyi esemé­nyekkel lejárt küldetésem, to­vábbra is figyelemmel kísértem a vendég magyarországi szerep­lését - látogatásait, találkozása- it. Megjegyeztem, hogy kinek, mit mondott (csak úgy kapás­ból), figyeltem a derűs Hruscsov-Kádár dialógusokat és lelkesedtem...- Te nem veszed észre ezt a sok közhelyet, sablont, ezt a kincstá­ri optimizmust, a sekélyes hu­mort? - kérdezte tőlem atyai ba­rátom, aki foglalkozásán túl is, (író, dramaturg, rendező), rend­kívül érzékeny ember volt és mindenképpen többet látott, ta­pasztalt, tudott nálam... Nem voltak ellenérveim, de egészen elszontyolodtam. Kicsit megsaj­nált, s így tért napirendre a do­log fölött: - Senki előtt nem kell azonnal hasra esni. Légy szigo­rúbb, kritikusabb! Ne engedd magad olcsó dolgokkal etetni. A pozíció mögött mindig keresd meg az embert, a személyiséget. Mit érne a funkcionárius ran­gok, lakájok, testőrök, szolgálati kocsik nélkül. Mit érne, ha. nem volnának, akik beszédeket írnak számára? Három és fél évtized múltán mindezt tudom. S ha mostanáig nem jöttem volna, rá, Szenes Andrea sorozata felnyitná a. szemem. „Sok, sok olcsó szó” - ezt az irigylésre méltó címet adta a Színes Vasárnap (aug. 25.) egyik publikációjának. A szóra­koztató stúdió vezetője elmondja a lap munkatársának, hogy a tévében eluralkodtak az olcsó (sic!) „beszélgetős műsorok” - immár a politikai programok­ban is. A tévés szakember, ter­mészetesen csak a költségekre gondol, mikor az „olcsó” jelzővel minősít. A Színes Vasárnap szerkesztője azonban jól tudja, hogy az olcsó egyik (minőségre, színvonalra vonatkozó) szinoni­mája a silány - ezt sugallja a cím. A „silány” viszont már olyan rokon értelmű szavakat társít bennünk, mint: gyenge, gyatra, ócska, rossz, vacak, ala­csonyrendű, vagy - uram bocsa’ - szemét, esetleg tré. Hát ennek kapcsán jutott eszembe a hruscsovi élmény, s nyomában a figyelmeztetés: Ne engedd magad olcsó dolgokkal etetni! S innen már tényleg nem Gyarmati Béla nűbb, élőbb, beszédesebb kép az emberi arcnál? És az ilyen mű­sorok tényleg nem kívánnak nagy pénzbeli ráfordítást. Csak éppen nem mindegy, hogy ki be­szél., kivel... Azaz, hogyan be­szél valaki valakivel. Égyálta- lán: beszélgetéssé oldódik-e az együttlét. Mi fejlődik, mi bonta­kozik ki az interakcióból - aho­gyan a szakemberek mondják. Szó szólóban valami, bonyolult asszociációval lehet eljutni Szenes Andrea mű­soraihoz. Hogy akárhány másikat is em­líthetnék? Hát persze, de azok csak egyszerűen olcsók - lásd, mint fenn. A politikusok, közéle­ti emberek, ilyetén való megszó­laltatásában viszont már vala­mi hitványságot is érzek. Vagyis: bosszankodom és felhá­borodom. Nem túlzás ez? Nincs bennem elfogultság? Először is: sokakkal szemben, én szeretem a „beszélgetős” mű­sorokat. Mert nincs izgalma­sabb élmény, mintha tanúi lehe­tünk a gondolat születésének, az érzések hullámzásának - a meghatottságtól akár a kirobba­nó indulatig. (A rádió Névjegy című műsora ezért emlékezetes.) Ami pedig a vizuális élményt il­leti: van-e többet mondó, sokszí­De nem akarok, szorosan vett, szakmai dolgokba bonyolódni. Tegyük föl, hogy mindenki, és minden (pénz, paripa, fegyver) együtt van, s még a néző is leül a képernyő elé. Akkor már csak arra van szükség, hogy öntörvé­nyű, eredeti gondolkodású, hite­les (senki máshoz nem hasonlít­ható, senki mást nem utánzó) embereket lássunk, halljunk. Nem baj, ha jóképűek, de lehet­nek kevésbé mutatósak, is. Öl­tözhetnek így, vagy úgy, beszél­hetnek gordonkazengésű han­gon és selypíthetnek (na nem a riporter) és raccsolhatnak. Mind­ez nem számít - mi csüggni fo­gunk szavaikon, ha... ha... Ha őszinték, ha igazán meg akar­ják mutatni magukat. Még az sem baj, ha nem kapunk új in­formációkat; nem baj, ha min­denki a mániáit mondja, csak hihessünk neki. Csak drukkol­hassunk érte, csak vitatkozhas­sunk vele gondolatban , csak ér­dekeljen bennünket! Bocsássanak meg, engem Sze­nes Andrea emberei nem érde­kelnek. Legalábbis mint. Szenes partnerei. Mert mint törvényho­zókra, mint párt-, illetve kor­mányzati személyiségekre igenis figyelek. (Nem mondom persze, hogy csak úgy nyüzsögnek ná­lunk a karizmatikus egyénisé­gek, de azért...) A baj tehát az, hogy visszájára fordult egy szándék. Hiszen akik ezt a műsort kitalálták (most ne vitassuk, hogy ez hol, s miként súrolja a politikai mani­puláció határát) éppen azt akarták, hogy közéleti embere­ink - mindenféle magánemberi erényeikkel, szokásaikkal, meg­engedhető és elnézhető gyengesé­geikkel, biográfikus adataikkal (ki hinné, hogy ők is síró gyer­mekként jöttek a világra?) a köztudatba kerüljenek. Ezúttal mint férfiak, férjek, családapák, mint tenisz játékosok, horgá­szok, úrlovasok, költők és polka­táncosok. Mindennek természe­tesen a népszerűség növekedését kellene szolgálnia. Ingyen rek­lámról van szó, kérem alássan. No hisz’ ez eddig rendben is van - bár nem valami új ötlet. Több mint húsz éve, a nyugat-berlini tévét néztem - a fal keleti olda­lán persze. Beszélgetős műsor - vendég egy miniszter. A riporter házasságáról faggatja. A mi­niszter elmondja, hogy a lány szülei nem örültek az ő látoga­tásainak; szinte titokban kellett találkoznia szerelmével. Estén­ként mindig fütyülni kezdett egy dalt, a kislány ablaka alatt, mi­re a leendő ara otthagyván csa­pot, papot... - Nem fütyülné el most nekünk is ezt a dalt? - így a riporter. Mire a miniszter (le­het, hogy éppen a pénzügyér?) fütyülni kezdett. Másnap Kelet- Berlinben mindenki erről be­szélt, mert ők bizony sem Wal­ter, sem Erich idejében nem szokták meg az ilyesmit. Szóval, ki van ez már találva, sőt el is van ez már felejtve jobb helyeken. De hát mi még most igyekszünk Európába - Szenes Andreával és partnereivel. Nem. baj, igyekezzünk csak. Nem szé­gyen, ha másolunk, csak jól má­soljunk. Mert az igaz ugyan, hogy új műsorhoz új férfi kell, de minden új műsorhoz nem kell új riportert csinálni. Külön­ben is: csinálják meg a riporte­rek. először önmagukat... A gyengébbek kedvéért: riporter az, aki kérdez. Aki „alákérdez”, alájátszik - az nem riporter. (Bár én is szívesen lennék vele együtt, ha nem is a kamerák előtt.) Apropó! Azt mondja egy helyre kislány mikrofonnal a kezében pár éve George Buschnak - aki akkor éppen az USA elnöke volt: - Önt rendkívül gyáva em­bernek tartják... Hát, erre ugye már van mit lépni! J a! Vagy, hogy ez Ameri­ka, s mi még a hambur­ger receptjét is csak most tanuljuk...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents