Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-21 / 194. szám

4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés ..1996. Augusztus 21., Szerda S zerkeszti: Bodnár Ildikó Mi lett veled, szeretett városom? A múlt hónapban éppen ak­kor jártam a megyei kórház volt főiskolai épülete közelé­ben, amikor annak feliratát vakolattal tüntették el. Ek­kor jutott eszembe, hogy a gyárak és a kisebb vállala­tok „kapuzárását” azóta hány és hány követte... S ju­tott eszembe az is, hogy bi­zony már jó ideje lecsúsz­tunk az ország első vidéki városa megtisztelő címről. De apadunk más vonat­kozásban is. Elvitték a kato­naságot, Budapestre került a totó-lottó kiértékelés, Pestre költözött az egészség- ügyi főiskola... De aminek természeténél fogva ugyan­ott kellene lennie, az sincs a helyén. Elkeseredve nézem a pozdorjává tört autóbusz- várókat, az ülőkétől meg­fosztott padokat, a megcson­kított közlekedési táblákat, a derékba tört fákat. Mindig megdöbbentenek a legázolt parkok, az épületek tönkre­tett falai, torz rajzai, felira­tai, a betört lépcsőházi aj­tók, a betegvárók csonka székei, erdeink, lakótelepe­ink szemetes útjai, terei, te­lefonfülkéink kitört ajtajai, használhatatlan készülékei. Akiben ennyi erő van, miért nem fordítja inkább lakóhe­lye szépítésére? Kevés vá­rosnak van olyan szép kör­nyezete, mint Miskolcnak. Szeressük őt! Többet érde­melne, hiszen (többezrünk­nek) szülővárosunk! Bollobás Józsefné Mozgássérültek Ópusztaszeren és Budapesten A Mozgássérültek és Barátaik Miskolc városi Egyesületének vezetősége az idei millecentená- riumi évben több kedvezmé­nyes belföldi kirándulást terve­zet, főleg a nyári hónapokra. Ezek közül július 7-én Opuszta- szeren voltak, megtekintve a híres Feszty-körképet és a Nemzeti Park egyéb látnivalóit. Augusztus 11-én Budapest millenniumhoz kapcsolódó ne­vezetességeinek megtekintése szerepelt a programban, A Hő­sök terén indult városnézés helyszínén élmény volt a kato­nai tiszteletadás, őrségváltások megtekintése is. A Szépművé­szeti Múzeumot, a Vajdahu- nyad várát kívülről, a Műcsar­nok kiállításait közelről láthat­ták a kirándulók. Innen a haj­dani Sugár út, a későbbi és mostani Andrássy úton végig­haladva, a Parlament látványa után a Margit hídon áthaladva érkeztek a Budai várba. A bu­davári Nagyboldogasszony - (Mátyás) - templom áhítatos csendjében tekintették meg a történelmi helyet, ahol 80 éve az utolsó magyar király koroná­zása is történt. A várból a Lánc­hídon át folytatódott a városné­zés a helyenként lassító autó­buszból. A Magyar Tudományos Akadémia, a Vigadó után a pes­ti rakpartról szemlélték meg a budai oldal nevezetességeit. A Vámház téren át a Kálvin tér érintésével érkeztek a Nemzeti Múzeum tévéből is jól ismert épületéhez. A Rákóczi út, a Ke­leti pályaudvar után a Népsta­dion felé vezetett az útjuk. Mindkét kirándulás látnivalói­ról „saját” idegenvezető adott szakszerű és tartalmas tájékoz­tatásokat. Köszönjük Kökénye- si Eszter bölcsészhallgató ön­zetlen munkáját és a Borsod Volán Rt. kedvezményes díjsza­bással biztosított autóbuszait, a vezetőik balesetmentes, pontos szolgálatait. Az egyesület hagyományai szerint idén július 27-én volt a Csanyiki kirándulás. Az Emász-pihenőháznál tartott összejövetel védnökségét Fejér István alpolgármester úr vállal­ta. A Magyar Máltai Szeretet­szolgálat a városi autóbusz vég­állomásától és vissza vállalta a mozgássérültek szállítását. Hangulatos műsorral lépett fel a Görömbölyi Népdalkórus szó­listáival, Szabóné tanárnő veze­tésével. A humorfesztivál óta országos ismertségre szert tett Illés István, alias: Ayala, közön­ségtapstól kísérve derűs perce­ket szerzett az ott lévőknek. A fellépő művészek „tiszteletdíja” egyforma volt: debreceni páros kolbász, üdítővel, kávéval, vagyis együtt ebédeltek a ki­rándulókkal. Az egyesület tag­jaitól baráti beszélgetések után búcsúztak el a jövő évi viszont­látásig. Úgy tűnik, személyük­ben a mozgássérültek igaz ba­rátokra találtak. Nyilvános köszönetét mond az egyesületi vezetés az eddig megnevezetteken kívül még az Északtej Rt. és a Vadaspark ajándékaikért, amelyekkel az egész napos rendezvényünket gazdagították. Iglói Gyula elnök Nem kukoricáztak más kukoricájával, babjával Az eset, amit itt leírok, valóban megtörtént. Amiért leírom, an­nak két oka van. Egyik a lelki­ismeretem, másik a tanácsta­lanság. A minap munkámat végez­vén egy borsodi falucskában jártam, ahol egy idős nénike osztotta meg bizalommal velem el-elcsukló hangon szomorú tör­ténetét. Mint megtudtam tőle, a kertje végében 150-200 négy- szögölös kukoricaföldje van. Szép termés ígérkezett rajta, gyönyörű babbal a sorok között. Sokba került ugyan a szántás, a trágya, meg munka is volt ve­le, de mert szépnek mutatko­zott, hát örült neki. Ki-kijároga- tott, gyönyörködött benne, meg hát tennivaló is akadt körülöt­te. Aztán egy nap gyanús han­gokat hallott a kukoricás felől. A látvány szíven ütötte: vagy kilencven cső hiányzott a szá­rakról, s a babot - mivel sok eső esett előzőleg - összegázolva, sárba taposva találta. Tehetet­lenségében sírva rugdosta ki a cső nélkül maradt szárakat a sorokból, no meg azt is meg akarta tudni, később újra lop- nak-e. Estefelé szólt a szom­szédjának, akivel együtt vir- rasztottak a kukoricaföldön. Csendes volt az éjszaka, de másnap, amikor ismét csak hal­lótávolságra volt a nénike a földjétől, újra neszezést hallott. Közelebb merészkedett és meg­bújt a sorok között. - Három kamasz cigánygyerek ólálko­Kiskertben fáradozva, hajladozva dott a közelben, nem vettek ész­re - mesélte. - Vártam, de a szívem a torkomban dobogott. Hallottam, hogy az egyik azt mondja, ne szedjünk már a ...néniéről, az övét már úgyis jól megtörtük. Átmentek a szom­széd földjére, de hallottam amint mondják, hogy ebből ugyan nemigen törünk, ezen még cső sincsen. Visszajöttek. Közvetlenül előttem estek neki megint a kukoricának. Bár nem szoktam csúnyát mondani, de ezúttal elkáromkodtam magam és hátulról megragadtam az egyiket. A mindenségét, hát nektek ültettem, nektek kapál­tam a kukoricát? - reccsentett- em rájuk. Kettő rögtön elsza­ladt, a harmadik pedig kirán­Felvételünk illusztráció gáttá magát a kezem közül. Névről egyiket sem ismerem, de ha találkoznék velük újra, azonnal felismerném őket. A szomszédok igen mondták, hogy ne hagyjam annyiban, meg aztán már azóta jártak ott kisebbek is. Elzavartam ugyan őket, de visszakiabáltak, hogy várjon csak, majd ha templom­ba megy, úgyis letörjük a töb­bit. Most már oda sem merek menni... Eddig a történet. Bennem azon túl, hogy az igazságtalan­ság mindig indulatot fakaszt, ezúttal kérdéseket is. Ez az asz- szony csodálatot váltott ki belő­lem, hisz’ özvegysége és idős ko­ra ellenére volt bátorsága meg­kísérelni, hogy megvédje két keze keserves munkáját. (Igaz bevallotta, fél attól, hogy bosz- szút állnak rajta.) De vajon őt és a többi idős, magányos em­bert ki védi meg a hasonló je­lenségektől, az esetleges atroci­tásoktól? Ki az, aki szavatolja a tulajdon szentségét, lett légyen az magán- vagy közösségi tulaj­don? Kihez fordulhat jogorvos­latért a polgár, ha az önkor­mányzat tehetetlen, mert maga is kiszolgáltatott? Tudom, sokan legyintenek, hogy kicsi ügy, miért fújom fel annyira? Mert nem egyedi eset: tíz faluból legalább nyolcban rendre előfordulnak az ilyenek és ettől súlyosabbak. Van még egy problémám, az, hogy a más­ság elfogadására és a toleranciá­ra hivatkozva igyekszünk eltu­ssolni, véka alá rejteni, szőnyeg alá söpörni az ilyen és hasonló úgynevezett piti ügyeket. Fel­ejtsük el az etnikum és kisebb­ség szavakat, ebben a faluban egyébként is az úgynevezett ki­sebbség a többség. Egyszerűen a bűnt bűnnek, az elkövetőt pe­dig bűnösnek vagy bűnözőnek nevezzük! Egy kérdésem volna még azok felé, akik esetleg felhábo­rodnak ezeken a sorokon. Vajon mit termének ők abban az eset­ben, ha két kezük munkáját va­laki így tenné tönkre, ellopnák jószágaikat, leszednék gyümöl­cseiket, kivágnák fáikat, uram bocsá’ az életükre tömének? (Név és cím a szerk.-ben) A gépkocsivezető válasza a buszos panaszra Augusztus 5-i rovatösszeállítá­sunkban közöltük Fülep Dániel panaszos levelét, melyben az MVK Rt. egyik gépkocsivezető­jének magatartását sérelmezi. A türelmetlenségében lerúgta utasát a buszról címmel megje­lent írásra reagálva küldte el a történtekkel kapcsolatos észre­vételeit az érintett buszvezető, K Kuss István: Gépkocsivezető vagyok. Én vezettem július 30-án az AKD- 706 frsz.-ú autóbuszt, amelyről - egy olvasói levél állítása sze­rint - türelmetlenségemben le­rúgtam az egyik utast a jármű­ről. Az „eset” nem az Éden kemp­ing, hanem a Turistapark meg­állóban történt, ahol egy idős hölgy és két fiatalember, vala­mint koszos ruhában egy tán­torgó, alkoholos állapotban lévő férfi volt, - ami azért nem tö­meg. Az ittas férfi felszállás közben megbotlott, négykézláb- ra esett és többszöri kérésemre se tudott menetjegyet vagy bér­letet mutatni. Nem reagált ak­kor sem, amikor azt mondtam neki, hogy szálljon le. Ezek után - kaijánál fogva - levezet­tem a buszról. Tettem ezt azért, mert a szolgálati utasítás és az utazási feltételek ezt előírják. Ellentétben a levéllel, az utazó- közönség részéről semmilyen felháborodás nem volt - nem is lehetett - mert a részeg férfi autóbuszról történő leszállítása az érdekükben is történt, amit - ha utazott már valaki alkoho­los emberrel - nem kell részle­tezni, hogy miért. Különösebb jelentőséget nem is tulajdonítottam az esetnek, amikor több megállóval arrébb, a vasúti felüljárónál, leszállás közben - a levélben is említett édesapa - elkezdett fenyegetőz­ni, hogy ez az állásomba fog ke­rülni. Mivel ez akkor történt, sünikor szálltak lefelé, megkér­tem legyen.szíves döntse el, to­vább utazik, vagy leszáll, de ne akadályozza az utasokat a fel­szállásban. Ekkor - szemben a levél állításával - önként le­szálltak. - Ennyi történt és nem több a „Türelmetlenségé­ben lerúgta utasát a buszról” cí­mű olvasói levél állításaival szemben. Személyes dolog, de nagyon szeretném ha nyilvánosságot kapna: 1982 óta dolgozom az MVK Rt.-nél és soha semmi­lyen fegyelmi vétséget nem kö­vettem el. Mélyen megrázott mindaz, ami a levélben a sze­mélyemmel összefüggésben megjelent. És azért is fáj, mert az olvasói levél után az igaz­ság is csak magyarázkodásnak tűnhet.” Köszönet a diákigazolványért Július 26-án, pénteken elhagy­tam a diákigazolványomat Mis­kolcon a benne lévő vonat, s kombinált bérlettel együtt a bu­szon. Hogy akkor mit éreztem, aligha kell ecsetelnem. Pár nap múlva azonban kellemes megle­petés ért. A postás egy számom­ra igen sokat jelentő levéllel ör­vendeztetett meg. Feladója egy Tóth Henriett nevezetű diák­lány volt, aki elküldte azokat a címemre. Ezúton szeretném megköszönni neki és édesanyjá­nak (ugyanis édesanyja találta meg az igazolványomat a bu­szon) a jóindulatát, a figyelmes­ségét, illetve a fáradozását. S hogy miért éppen ilyen formá­ban? Nos azért, mert a boríté­kon nem szerepelt a pontos cím, így megköszönni kedvességüket másként nincs módom. Domán Bettina, Tünde Szerencs __Szólástér A magyar kritika értelmezése Többen megkérdezték ismerő­seim közül, hogy miért nem írok az utóbbi időben. Csak nem beléd fojtották a szót - vallattak. Nem, nálunk senkit sem akadályoznak meg véle­ményének kinyilvánításában. Csupán arról van szó, hogy odafónt senkit sem érdekel rea­gálásunk. (Vagy ahogyan jóba­rátom szokta mondani volt: a kutyát sem érdekli.) Dicsői?) kormányunk (a szürke eminen­ciásokkal a háttérben) dönt; hogy aztán az tetszik-e ne­künk, vagy sem, azzal senki sem törődik. Ezt hívják magyar demokráciának. (Csak nehogy szabadalmaztassák!) Felszólalhatnak egyes jóér­zésű, humán beállítottságú bí­rálók a parlamentben, írhatjuk „orrba-szájba” kritikáinkat, ké­réseinket - falra hányt borsó. Jajdulásaink, keserveink, már- már könyörgéseink folyamato­san süket fülekre találnak, akár a halálbüntetés visszaál­lítása. A bűnözés eszméletlen arányokban növekszik. (Ellen­tétben életszínvonalunkkal.) Már saját otthonunkban sem érezhetjük magunkat bizton­ságban. A fél ország kéri (még) szépen a legszigorúbb bünteté­seket, de hiába. Nehogy már úgy legyen, ahogyan szeret­nénk. Mert ugye, ez a nagyra tartott „Európa mit szólna hoz­zá?” Eddig azt hittem én bu­gyuta adófizető és választó ál­lampolgár, a hazámban MI va­gyunk akik számítanak, de is­mét tévedtem. (Ugyan honnan veszik a bátorságot, és egyálta­lán milyen jogon szólnak bele mások belügyeinkbe?!) Az or­szág romjaiban hever, a fekete gazdaság lassan, de biztosan meghatározó méreteket ölt. Az emberek a hajukat tépik (felté­ve ha van még) dühükben, mi­közben a harag és az elkesere­dés szépbeszédüktől is meg­fosztotta őket. Erre mi a leg­fontosabb eleinknek? A mille- centenárium, a MIG-ek miért repültek engedély nélkül, Horn Gyulának mekkora lesz a vi- tyillója, stb. Csupa ország sor­sát eldöntő kérdések. Nem kí­vánok miniszterelnökünknek különösebben kedveskedni, de miért pont neki ne legyen? Aki ezen a poszton van, az Magyar­ország reprezentánsa, s kijár (?) erre a rangra egy villa. (Nagy kaland, nekem meg van egy rahedli kanalam, csak le­gyen mit enni vele.) Tisztelettel érdeklődöm, hogy annak a sok sumák, több százmilliárdokat adócsaló, vesztegető, rajtunk piócaként élősködő siserehad- nak a csodapalotáit miért nem akarják észrevenni? Sokan kö­zülünk még mindig nem látják a fától az erdőt. Központilag úgy terelnek el bennünket az igazi problémák­tól, mint kisgidát az akolban. Szobrokat döngettünk, utca ne­veket, sőt városnevet változtat­tunk, csak arról felejtkeztünk meg szűzies szemérmességgel, hogy a bajokat EMBEREK okozták. Őket ki, hol és mikor kérte számon? Vagy most kit vonnak felelősségre azokért az állítólagosán átutalt milliárdo- kért, amit a kint élő magyarok megsegítésére küldtek? A hatá­ron túliak meg abban a hitben élnek mind a mai napig, hogy megvakultak, mert a segélyből nem láttak egyetlen árva petá­kot sem. (Ki érti ezt, nekem ugyanis oly magas, mint lónak a hátúszás.) Határainkon belül pedig minden épül le az egész­ségügytől a kohászatig. Vonza- ta a több százerzes szerencsét­len munkanélküli, akire kor­mányunk oly bőszen tetézés- képpen még felemelte a nyug­díjkorhatárt. (Éljen a Magyar Kormány, - munkanélküli se­gélyből!) Értetlenségem lajstro­mát folytathatnám, ám erre kevés lenne e rovat, de bízom abban, hogy ezt majd mások nélkülem is megteszik. (íráso­mat olvasván jóbarátom erre csak annyit tudott fogai közt dühösen kisziszegni - annak a nemzetnek, amelyiknek ilyen a krémje, nincs szüksége ellen­ségre.) ■ Nem emeltünk szót eleget. Nem visítoztunk, mint szopós­malac a kés alatt? Dehogy nem! Mit értünk el vele? Még a kilincset sem! Ebbe is bele le­het fáradni, fásulni. A nagy ta" nulság számomra, hogy a ku­tya ugatása most sem hallat' szik az égig, és nem is fog soha. Hát kinek van erre energiája? Kletz László Miskolc Nyugatról a vadnyugatra? Sisteregve, pöfékelve megérke­zett a prérivonat. Felszállunk és már indul is tovább jelzőha­rangját kongatva. (Gőzsípja nincs.) Percek múltak el, majd kicsapódott a fülkeajtó, megje­lent egy cowboy ruhás alak, ar­cán fekete kendő, kezében pisz­toly (utánzat), „hands up” kiál­totta. Kezünket felemeltük és ő megkezdte a rablást. Felesé­gem kezéből kivette a kézitás­kát és az ölembe tette. így má­sokkal is. Mindez történt a hollywoodi szórakozó parkban. Ott lejátsz- szák - naponta többször - a lá­togatóknak az egykori vadnyu­gatot. Volt pisztolypárbaj, meg­jelent Drakula, lehetett fényké- pezkedni Chaplin-nel. Mind­mind tökéletes másolatban és színjátékban. De csak így! Vonatrablás rég nincs Amerikában valósá­gosan, ezt most Magyarország prezentálja. Nemrég történt, hogy egy magyar mozdonyve­zető megállt a megbeszélt he­lyen. Ott várt a banda, mely felnyitotta a tehervonat legér­tékesebb rakományát tartal­mazó vagont és kirabolta. A kár sok millió. A vadnyugati filmekben postakocsikat rabol­nak (ami ma már nincs), ná­lunk a postásnőt rabolják ki a legkegyetlenebb módon (tiszte­let a hősi halottnak). A piszto- lyos jelenet napjainkban az Asztória előtti aluljáróban zaj­lott Budapesten. Pedig mi a szelíd nyugatra tartunk többszáz éve. 1986-ban az ezredéves kiállítás csarno­kának homlokzatára a „nyu- gat” szót vésik fel aranybetűk­kel és Ferenc József a Szent Korona iránti hűségünkről be­szél, a korona pedig - a Nyu­gatra nyitott kaput 1000 éve már. A Parlamentben zsibong a képviselet. A „Szabadság . mint jelszó üstökösként kúszik az égen, de arról nem esik szó, hogy a szabadság mértékéhez egy közmorál is tartozik. Ha a kettő egyensúlyban nem fele* meg egymásnak, akkor jön a betyárvilág. Volt ilyen is, de volt erő is ahhoz, hogy meg­szűntessék. (Ugyan így a vad­nyugaton.) Reméljük, hogy most sem a vadnyugatra megyünk nagy igyekezetünkben és lesz erőnk most is, amivel emberibb vilá­got teremtünk, mert az ember dolga, hogy folytassa a terem­tést. Tévedni nem szabad, mert az önpusztításhoz vezet. Ebben a pártoknak is meg kell egyez- ni. , , Csapó András Miskolc Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy.» Szólástér rovatfW megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözi!. A rovatba beküldött leveleikét terjedelmi lehetőségeinket figyélemn véve esetenként kénytelenek vágyunk szerkeszteni, tömöríteni. A sze­mélyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sert írások e helyütt sem jelenhetnek meg. • T (O. p. a ix

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents