Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-17 / 193. szám

Augusztus 17., Szombat ÉM-interjú ÉM-ünnep III Attila, Tétény, Géza, István - és még sokan mások Valamint két színművész: Medgyesfaly Sándor és Csendes László Filip Gabriella A történészek számára egyelőre nem téma. Ha majd az lesz, akkor sem egy lapon emlí­tik az egy napon történteket. Pedig amikor Géza fejedelem hosszú vívódás után meg­áldja fiát, és Vajkból István lesz, ugyanak­kor (igaz máshol, más alakban) István meg­történ térdel fia koporsója mellett. Ha egy­szer megírják, hogy is volt mindez: az első eset a nagyváradi, a második a kassai szín­ház történetében kap majd helyet. Mert amikor Nagyváradon Szabó Magda Az a szép, fényes nap című történelmi játékát mutatták be, ugyanakkor Kassán Ratkó Jó­zsef Segítsd a királyt című drámáját ját­szotta a magyar társulat. Géza - Medgyes- falvy Sándor. István - Csendes László. Med- gyesfalvy Sándor a Nagyváradi Állami Szín­ház Szigligeti Társulatának tagja. Csendes László szlovákiai magyar színész, jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház tagja. Géza - Medgyesfalvy Sándor □ Eljátszhatta a történelem nagyjait. Volt már Kossuth, Teleki, Méliusz, még Jézus is. Most pe­dig - még mindig nagyon fiatalon - Géza... • Az igazságok kimondása nem korhoz kötött, ha annak hitele van az ember szájából, akkor fel sem vetődik, hogy hány évesek vagyunk. Q De ahhoz, hogy hihető legyen a szavunk, hin­nünk kell a kimondott igazságban... • Ez így van. Ü Ha nem kötné a szövegkönyv, ha tovább játsz­hatna Géza fejedelem szerepét, akkor sem változ­tatna a történeten? • Nagyon szeretem Gézát. Szeretem a politiká­ját. Szeretem a pogányságát is. Ez a jó értelem­ben vett, egészséges pogány élet nagyon közel áll hozzám. Géza - mint politikus - megérti a kor szavát, megérti a továbblépés szükségét. Hatal­mas személyiség: képes volt önmagát, a legbelső énjét elfojtani... Képes volt feltenni mindent egy lapra. Meg merem kockáztatni: nyolcvan száza­lékban saját hite és meggyőződése ellen. Cl Nagyon nagy kompromisszum volt a keresz­ténység felvételei • Igen. Számára igen. A legjobb embereit képes megölni, elhallgattatni. Nem szívesen teszi, de céltudatosan. A történelem igazolta, hogy ez he­lyes lépés volt. Ez volt az egyetlen járható út. Vi­szont ez nem sikerült volna akkor, ha ennek nincs erős ösztönbázisa, erős fundamentuma. Olyan szilárd alapot teremtett meg ez az ember a nemzetségének, amire lehetett építeni. Ez az alap már megbírta a nyitást. Cl Persze, utólag könnyű okosnak lennünk. De mi lett volna, ha másképpen dönti Ha elindul további • Ha mentem volna, biztos, hogy hátvédeket is hagyok magam mögött... Azt hiszem, alapvetően a magyar vérmérséklet ezer évvel ezelőtt is olyan volt, mint most. Géza bírta, szerette, életelemé­nek érezte a sarkított helyzeteket, vállalta az üt­köző-szerepet. Ösztönösen is benne volt, hogy szembe kell néznie a kihívásokkal. Maradt ezen a lehetetlen helyen, ahol csak átzúdulnak a né- Pek. Itt állandó veszélyeztetettségben kell élni. Még akkor is, ha különböző vérmérsékletű embe­rek, különböző nációk ellenünk érzik magukat veszélyeztetve. Ez egy huzatos hely. Talán éppen ezért őseink számára a kihívás földje volt. Na­gyobb kihívás volt maradni, mint menni. Cl Most viszont folyton Európába megyünk... • Ez egy örök vándorlás. Megkérdezték tőlem, amikor átszerződtem Marosvásárhelyről Nagy­váradra: nem megyek-e vissza? Nagyon szeretem Marosvásárhelyt De nem. Mindössze 250-260 ki­lométerrel nyugatra kerülve, egy-két év eltelte után éreztem, valahogy visszafelé mennek. Mi ezred év óta keletről nyugatra kapálódzunk. Ez az irány. Itt nincs visszaút, csak megkerülhetem a Földet. □ Menjünk nyugatra?! Hagyjuk el otthonunkat, szülőhelyünket ?! • Nem, nem. Ez nem azt jelenti, hogy hagyjuk el a fészkünket. Csak szellemi, színházi vonatko­zásban beszélek erről az irányról. Mert kétségte­len, úgy 200-250 kiloméretenként érződik, hogy frissebb a levegő. Ez jól megmutatkozik a művé­szet, az irodalom, a színház és hasonló megnyil­vánulások terén. Van valami 200-250 kilométe­renként. Lehet, hogy a civilizáció küszöbei ezek. Lehet, hogy egy gazdasági létrának a fokai ezek, ami odavezet: egy picivel jobban érzed magad. □ Jöhetett volna nyugatabbra is. Mégis maradt? • Egyelőre nekem ott rengeteg dolgom van! Meg aztán remélem, mpst már egyre természetesebb lesz az átjárás. Mehetünk vendégszerepelni. A romániai magyar színházakban még nincsenek meg a szükséges feltételek. Nincsenek szinészla- kások, szállodára meg nincs pénz. Lehetséges, hogy ötven év múlva ott is megoldódnak ezek a problémák. De most már eljöhettem vendégsze­repelni Magyarországra. Eljöhettem Debrecenbe, Esztergomba, Békéscsabára, Kisvárdára, Mis­kolcra... □ De ezek csak kalandozások! • Kalandozni kell! De nem sza­bad elvágni a gyökereinket, el­hagyni a fészket. Nagyon sok áttelepült emberrel találkoz­tam, akik sajnos gyökértelenek. Persze, senki nem úgy jön át Magyarországra, hogy feléget maga mögött mindent. Mégis, egy idő után olyan lesz az em­ber, mintha kicserélték volna, új bőrt húztak rá, új arca, új íz­lése lett, ami nem biztos, hogy jobb a réginél. Hülyébben látják az életet, mint valaha. Mit tu­dom én, mi lett velük?! Elvesz­tették a humorérzéküket, el­vesztették egyéb fontos tulaj­donságaikat: rugalmasságukat, állhatatosságukat, és ilyen ke­nyérre felkent bármivé, ízetlen mirelitté váltak. Ügy érzem, na­gyon közel kell lennünk a for­ráshoz. Bár ki tudja, talán nem is a földrajzi közelség a fontos?! Meg aztán lehet, hogy éppen a távolság hozza ki belőlem - mint színészből - azt a valamit, ami bennem van, ami értéknek számít... □ Vagy éppen a közelség! A szín­ház közösségteremtő, megtartó ereje teszi naggyá! • Korábban, ’90 előtt nagyon erős összetartás jellemezte az erdélyi magyarságot. Nagyon kelle­mes, intim kapcsolat, vagy mondhatnám úgy is: cinkosság alakult ki a művészetek, a színház és a közönség között. Ennek köszönhetően mindent el lehetett érni. Fércdarabokat játsztunk, kötelező penzumként, és a közönség olyan keményen bí­zott egy-egy magyar társulatban, hogy kivárta azt az egy üzenetet, ami a darabban benne lehet. Tudta, hogy benne van. Kivárta, és meg is kapta. A ’90-es évek után eltűnt a közös ellenségkép, megszűnt az összekacsintás, de a színház nem szűnik meg. Színházat kell csinálni. Jó színházat kell csinálni, tiszta, egyenes színházat - egyre nehezebb körülmények között. Szükség van a színházra, mert egyre jobban teijed a nyugati ví­rus. Ez a ránk zúdított nyugati bóvli, ez a kultu­rális szemét lassacskán az orrunkig, szánkig ér. Most már legfőbb ideje, hogy magyarságunkból bizonyos dózisokat adjunk a fiatalságnak. Ha ezt elmulasztjuk, szakadás következhet be. Ezért örülök Gézának is. Szólnunk kell végre a ma­gyarságról. Igenis: vannak magyar Kálvinok, vannak olyan történelmi egyéniségeink, akikhez egyszerűen csak vissza kell mennünk, vannak olyan szobraink, akiket érdemes megmozgatni, életet lehelni beléjük. Figyelnünk kell azokra a hatalmasságokra, akik fölöttünk tornyosulnak. Ezek nem akárkik. Különböző generációk vá­laszthatnak különböző ízlés szerint példaképet. Nem azt mondom, hogy ne tekintsünk másfelé, de itt évek, évtizedek óta azt látom, hogy megfe­ledkezünk saját értékeinkről. Időnként talán ké­nyelmesebb, tetszetősebb másokat követni. De a más igazságában a sajátomat hiába keresném. □ A millecentenárium adta az apropót a Szabó Magda-darab bemutatásához. De máskor is ugyan­így szólna Géza, ugyanezt jelentené a dráma? • Ez mindig aktuális. Persze, évforduló miatt kereshetünk benne bizonyos áthallásokat. Keres­sünk is! Nagyon örülök, hogy végre magunkkal foglalkozunk, és én hiszem azt, hogy nagyon sok embert megérint ez a darab. Azt viszont sajná­lom, hogy a történelem mindeddig nagyon kevés figyelmet szentelt Gézának. Most, hogy ilyen jól összebarátkoztam vele, méltatlannak tartom, hogy eddig nem ismerték el az életművét. Én hi­szek abban, hogy jelentős személyiség volt, és hi­szem azt, hogy ezt el is játsztam. Önmagában vívta meg a nagy harcot, a saját nemzetsége drá­máját. Micsoda erő kellett ahhoz, hogy saját hite, egészséges pogány ösztöne ellenére a keresztény­ség mellett döntsön! Szabó Magda gyönyörűen megírta: „éljünk a magunk ízlése, vallása és rö­geszméi szerint, addig a kevés ideig, amíg ez a művelt és finom Európa úgy nem dönt, hogy nem állja tovább a szavunkat, inkább nekünk ront és megsemmisít, és haljunk meg siratatlanul, mint annyian már mielőttünk ezen a földrajzi egysé­gen. Hát megtörténnék. Csakhogy én életet szán­tam ennek a népnek, nem halált. Attól a perctől kezdve, hogy király leszel, tied a felelősség. Én fi­gyelmeztettelek. ..” István - Csendes László □ Vendégként játszotta el abban a színházban István szerepét, amelynek egyik alapítója volt. Nem érzi úgy, hogy hűtlen lett Kassához, a kassai magyar színházhoz? • Rendszeresen visszajárok Kassára, mindig ját­szom egy-egy darabban vagy rendezek. De el kel­lett jönnöm. Egy idő után úgy éreztem, elfogy kö­rülöttem a levegő. Ha szemembe mosolyogtak is, éreznem kellett az ellenségeskedést. Nem tartoz­tam egyik klikkhez sem, soha nem voltam párt­tag, mégis kikezdték. Ez volt az egyik ok. A má­sik, hogy kis együttes lévén nem volt alkalmunk nagyobb lélegzetű darabok bemutatására. Egy színész élete nem lehet teljes, ha nem próbál ki minden lehetőséget, amit ad vagy tartogat szá­mára az élet. így aztán a saját fejlődésem érde­kében is változtatni kellett. Előbb Kecskemétre kerültem, aztán Debrecenbe, majd Egerbe, de játszom Pesten a Nemzetiben is. □ Ha éppen nem dolgozik, hová megy haza? • Ez nehéz kérdés. Most csináltuk itt Egerben az ,Atyai házat”. Ennek kapcsán a műsorfüzet­ben mindenkinek feltették a kérdést, mit jelent számára az atyai ház? Én egyetlen mondattal feleltem: örök hiányt. Mi már gyerekkorunkban éreztük azt, hogy mellőzöttek, hogy megtűrtek vagyunk. De most is ugyanabban a cipőben já­runk... Ki meri jelenteni a külügyi bizottság elnö­ke, hogy vegyük tudomásul: a magyarok Szlová­kiában másodrendű állampolgárok, és csak a ki­sebbségi jog illet meg bennünket. Egy demokrati­kus államban lehet ilyet mondani? Mi ezt a diszkriminációt már gyerekkorunkban éreztük. Utána, mikor az ember el is gondolkodik, akkor’ érti meg igazán, hogy a hovatartozás kérdése mi­lyen lényeges számára. Én nagyon örültem, ami­kor átjöttem Magyarországra. Mi, felvidékiek mindig Magyarországnak drukkoltunk - minden téren, legyen szó politikáról, sportról, kultúrá­ról... Nekünk Magyarország szentség volt. Ami­kor átjöttem, repesett a lelkem. Azt hittem, tény­leg hazataláltam. De már itthon sem érezhettem igazán az otthon melegét. Pedig, ahogy Tamási mondja: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne... Nekem van egy kis ta­nyám északon, Kassától 36 kilométerre. Néme­tek, szlovákok, magyarok lakják. Oda megyünk haza, és persze Kassára, meg Komáromba, ahol a feleségem rokonsága él.... □ És a saját szülővárosába?! • Rimaszombat teljesen szétzilálódott. Emlék­szem még a régi városra, ha elment a szomszéd a ház előtt, akkor beköszönt. De felépültek a blok­kok, egy utcányi ember lakik egy-egy házban, de nem ismerik egymást. Most már csak néhány ro­konom él ott. Édesapám a II. világháborúban va­lahol a Don-kanyarnál halt meg, édesanyámat három éve temettük. Ha hazamegyek csak azt látom, hogy le van aszfaltozva a múlt. □ A sok haza közül, melyik mégis az otthon? • Nem tudom. Talán mert nem elég mélyen eresztettünk gyökeret abban a földben, ahonnan kinőttünk. Ezért lehet az, hogy ha egy kicsikét kellemesebb a légkör - otthon érzi magát az em­ber. Kötődöm Kassához is, Rimaszombathoz is, a tanyámhoz is. Amikor odamegyek, tényleg örü­lök, de aztán mennem kell. Lehet, hogy a nomád ősöktől örököltem ezt a nyughatatlanságot... □ A most készülőKoltay-filmben Tétény vezérként kedvére vándorolhatott! Nem érezte úgy, hogy to­vább kellett volna menniük? • Korábban voltam már Attila is. Egerben állí­tottuk színpadra a Láthatatlan embert. Már ak­kor úgy tenném fel a kérdést: miért kellett egyál­talán eljönnünk?! Persze, a legelők, az elsivata- gosodás... De olyan területeken jöttek át őseink, ahol sokkal jobbak voltak az életfeltételek, mint itt. Bár ez is jó föld, de sokkal jobban kellett vol­na biztosítani a határokat, és jobban kellett vol­na őrizni a kultúránkat. Már korábban eklekti­kussá vált itt minden. Most pedig megkezdődött az uniformizálódás. Mindenütt ugyanazt a Dá­non joghurtot eszem, mindenütt ugyanazokat a reklámokat látom, ugyanazokat a műanyag szendvicseket kí­nálják. □ Mit lehet ez ellen tenni? • Semmit. Már semmit. Most mái- a pénz és a nagyhatalmak diktálnak. Teljesen kiszolgálta­tottá vált az ember. Irtják az őserdőket, romlik az éghajlat, szűkül az élettér. Az ember sa­ját maga alatt pusztítja a Föl­det. A világbank ezzel nem törő­dik. Öt csak az érdekli, hogy hány milliót tud hozzárakni a megszerzett milliárdokhoz. Ha ilyen az emberiség, akkor meg­érdemli, hogy elpusztuljon. Egy szűk kis réteg uralkodik. Telje­sen kiszolgáltatottak vagyunk a nagyhatalmaknak. Lokális há­borúkat csinálnak, hogy el tud­ják adni azt a rengeteg fegy­vert, anút gyártanak. Mert még mindig ez a legjobb üzlet! Hát akkor hová megy ez az embe­riség? □ Ne menjünk ilyen messzire! Térjünk vissza Istvánhoz! Nem zavarta, hogy királyként egy passzív figurát kell alakítania? • Ha Ratkó egy másik korsza­kát választotta volna István éle­tének, akkor egészen más személyiséget látnánk. Imre herceg halála után mái- valóban egy deka­dens időszak következett az életében. Mindent, amit korábban tett: az államalapítás, az egyházi rendszer kiépítése, a tervei, a reménysége egyet­len pillanat alatt semmivé lett. Öt gyermeke kö­zül egy maradt meg. Mindent Imrére épített, az intelmeit is neki írta, arra törekedett, hogy euró­pai uralkodót neveljen belőle... És ott kellett áll­nia a fia koporsójánál. Hogyne töprengett volna?! Hogyne gyötörték volna a kétségek?! □ Talán István tévedett? • Még az is lehet. Feladták hitüket. Pedig sokkal ősibb, sokkal természetközelibb volt a vallásuk, mint a nyugatiaké. Úgy néztek az emberre, mint egy élő, mint egy mindenható lényre, és nem úgy, mint a nyugati vallások: „eleve bűnös vagy, és az isten majd megbüntet”. Miért büntet meg?! Miért vagyok eleve bűnös? Miért kell nekünk állandó­an meakulpáznunk? Miért kell állandóan a bű­nösségünkről beszélnünk? Félelmetesen hasonlít ez a göbbelsi gondolatra: a sokszor hangoztatott hazugság igazsággá válik... Nem szabad az em­ber lelkét gúzsba kötni. Nem lehet egyik napról a másikra hitet cserélni. Amíg terem a fa, addig csak a vadhajtásokat kell lemetszegetni, és nem szabad tőből kivágni. Itt mindig leromboltak mindent. Teljesen érthető, hogy őseink ódzkod­tak a kereszténységtől. Ha meghagyják az embe­rekben az ősi hitet, akkor ez egy érdekes, fejlődő- képes közösség lehetett volna. Altkor is azt volt a kérdés, hogy Európa nem fogad el bennünket, ha nem vagyunk keresztények. Elfogadtak? Nem. Mai napig nem fogadtak el. Akkor mire volt jó ez a hercehurca? □ De még elfogadhatnak. • Európának most se kellünk! Európának ko­rábban is arta volt szüksége, hogy kolóniái legye­nek, hogy olcsó munkaerőt kapjon. Most is az a fontos, hogy el tudja adni a rengeteg szemetet, a roncsautóktól kezdve a bálás ruhákig, a senki­nek nem kellő kutyaeledelektől a Barby-babákon át az összes kultúrszennyig. Európa ki akarja tolni a határokat, minél messzebb kerülni a há­borús gócoktól... □ Nem szereti Európát?! • Nem. Mert nem akarnak befogadni. Mert nem szeretem, ha vállveregetve ígérgetnek. Azt sem tudom, miért kapaszkodunk a NATO-ba, miért nem tud semleges maradni Magyarország, Szlo­vákia, mint Ausztria vágj' Svájc. Nem Magyaror­szágnak van szüksége a NATO-ra, csak így adják be nekünk a nagyhatalmak. A NATO-nak van szüksége arra, hogy kitolódjanak a határok. Még azt is elintézik, hogy ezeket a NATO-fegyvereket ennek a szerencsétlen népnek kell majd megfi­zetnie. □ Szerencsétlenek lennénk ? • Az, hogy a magyarság ebben a harapófogóban fenn tudott maradni, a vitalitásunkat, az életké­pességünket bizonyítja. Ami fájó, hogy ez a nép hovatovább életképtelenné válik. Ezt mutatják a statisztikák: az elhalálozások, az öngyilkosság, a rák, az alkoholizmus... Jobban kellene vigyáz­nunk magunkra, jobban oda kellene figyelnünk a környezetünkre. Ézen a Földön mindenkinek jut hely. Élhetnénk békében is. Amikor valaki leszúr egy karót, és ki akarja sajátítani magának a Föl­det, hát a Föld röhög rajta a legjobban. Mit aka­runk még? Én csak azt szeretném, ha békében élnénk, ha a politikusok tevékenysége nem ab­ban merülne ki, hogy egymás ellen uszítják az embereket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents