Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-10 / 187. szám
II ÉM4iétvége ÉM-ínferjú Augusztus 10., Szombat Az Isten bírói székébe nem ülhetünk z eutanázia az a cselekedet vagy mulasztás, amikor az orvos a beteg érdekében kioltja a beteg életét (legtöbbször azért, mert a beteg elviselhetetlenül szenved valamilyen gyógyíthatatlan betegségben). Az eutanázia lehet aktív és passzív. Aktív eutanázia esetén az orvos tesz valamit, ami megrövidíti a beteg életét, míg passzív eutanázia esetén elmulaszt megtenni valamit, ami a beteg életét meghosszabbítaná. Az eutanázia lehet továbbá önkéntes, nem önkéntes és kényszer eutanázia. Az önkéntesség azt jelenti, hogy az eutanáziát a beteg kifejezett kívánságára hajtják végre. A nem önkéntes eutanázia esetén a beteg nincs abban a helyzetben, hogy megkérdezzék. Ezért mások döntenek úgy, hogy a beteg érdekében eutanáziát végeznek (komatózus beteg, újszülöttek, csecsemők). Az önrendelkezni képes beteg megkérdezése nélkül illetve kívánsága ellenére történő eutanázia az úgynevezett kényszer eutanázia." Részlet az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságának állásfoglalásából Nagyné Szilágyi Andrea református segédlelkész a halálról Puskár Tibor A taktaközi kis faluban, Prügyön szolgálatot teljesítő Nagyné Szilágyi Andrea református segédlelkész írásos dolgozatot készített az eutanázia keresztyén értelmezéséről. Kérésünkre saját és egyháza véleményét foglalta össze a lelkész. • Régebben a keresztyén és nem keresztyén közvélemény egyaránt elutasította az eutanáziát. Ezért nem volt érdemes vele foglalkozni. Ma már más a helyzet, széles körben elfogadják. Azt azonban rögtön ki kell zárnunk és el kell ítélnünk, amikor egyes embereket vagy embercsoportokat értéktelennek ítélnek és a gyors, fájdalommentes halálba segítenek. Ennek a példája Hitler ideológiája, mely szerint először csak az elmebetegeket, a fizikai és szellemi fogyatékos gyermekeket, majd később egész népcsoportokat irtottak ki eutanázia címszó alatt. Ez azonban egyszerűen gyilkosság. □ Ön szerint mikor beszélhetünk eutanáziáról? • Az eutanázia kérdése ott kezdődhet, amikor a gyógyíthatatlan beteg kéri az orvosától, hogy legyen segítségére a hosszú haldoklás elkerülése érdekében, és segítse földi életének befejezését. A mai modern orvostudomány általában meghosszabbítja a haldoklás folyamatát. Egy embernek olykor többször is meg kell halnia, mert az orvosok mindig visszahozzák a klinikai halálból. Az élet meghosszabbításának csak akkor van értelme, ha az ember azt tudatosan élheti tovább és szeretetben készülhet a halálra. □ Mi az álláspontja ebben a kérdéskörben egyházának? • A református keresztyén álláspont az aktív eutanáziát elutasítja, nem tartja megengedhetőnek még akkor sem, ha súlyosan sérült újszülöttről, vagy szellemileg leépült, idős emberről van szó. Igaz, nehéz elképzelni, milyen jövő vár arra, aki állandóan ágyban fekszik, vagy arra, aki gyengeelméjű. De Jézus Krisztus nyomdokában csak akkor járhatunk, ha az érzésünk szerint ilyen értelmetlen életeket sem oltjuk ki. Mert a mindenható helyet adott királyságában a megszállottaknak, holdkórosoknak, bénáknak, lep- rásoknak, vakoknak és süketeknek is. Mi, halandók pedig csak saját mércénk szerinti értékrendet használunk. ■ Az Isten bírói székébe azonban sohasem ülhetünk bele. □ A passzív eutanázia megengedhető? • A passzív eutanázia helyett inkább a „kezelés megszüntetése” elnevezést kellene használnunk, mivel ha valakit hagyunk meghalni, nem követünk el bűnt. Kocsis Elemér keresztyén etikájában azt mondja ki, hogy az élet mindenáron való meghosszabbítása nem más, mint a „humanitás terrorja”, és vétség a haldokló emberi méltósága ellen. Amikor a beteg gyógyíthatatlan és nincs öntudatánál, továbbá arra sincs remény, hogy azt visszanyelje - vagy amikor öntudatánál van, de már nagy teher számára az élet, és az orvosi beavatkozásnak sincs értelme -, akkor engedni kell, hogy meghalhasson az ember. Amint megvan a joga mindenkinek az élethez, úgy ebben az esetben megilleti őt a halál joga is. Szenvedés és halál tekinthető úgy is, mint szenvedésteli születés az új életre, mini- megérkezés a másfajta, számunkra ismeretlen formájú létbe, a lelkibe, a túlvilágiba, az érzékfólöttibe... Európából nem lehet Tajgetoszt csinálni Beke Kinga Hollandia után Ausztráliában is legalizálták az eutanáziát: július 1-jén a távoli kontinensen életbe lépett a világ legelső eutanázia-törvénye. A magyar jog már az elmúlt évszázadban is ismerte a „jó halált”, amit persze nem engedélyezett - nyilatkozta lapunknak Horváth Tibor, a Miskolci Egyetem Bűnügyi Tudományok Tanszékének egyetemi tanára. A jogi szakemberrel a ,jó halállal” kapcsolatos törvénykezési problémákról beszélgettünk. □ Professzor úr, egyetért-e azzal a véleménnyel, hogy az eutanázia a jog számára nem mond semmit, mert sokértelműségével vissza lehet élni és bizonytalanságot eredményez? • Ezzel a megállapítással rögtön vitába szállnék, ugyanis az eutanáziának évszázadok óta elfogadott definíciója ismeretes. Az újkorban feltehetőleg Francis Bacon Új Atlantisz című utópiájában vetette fel a jó halál gondolatát, vagyis a visszafordíthatatlan -betegségben szenvedő, a halál elkerülhetetlenségével szembenéző, szenvedő ember halálba segítését szánalomból, kíméletből. Ez viszont nagyon is izgalmas téma a jog számára. A múlt században az 1878-ban kiadott Büntető Törvénykönyv, a Csemegi kódex is ismerte ezt a fogalmat. Ha valaki az áldozat kérésére őt halálba segíti, ezt a cselekményt bűncselekménynek tekintette, amely az eset speciális mivoltára való tekintettel jelentősen enyhébb elbírálás alá esett. A magyar jogalkotó tehát már a múlt században szembenézett az eutanázia problémájával, de enyhébben büntette. Azóta a magyar jog álláspontja elvileg nem változott. Az eutanázia így megfogalmazott alakja ma is büntetendő szándékos emberölésként, és általános szabályok vonatkoznak rá. A jog álláspontja tehát az, hogy az eutanázia általában jogellenes, büntetendő cselekmény, amely az elkövető részéről szándékos, és esetleg csak az ügy speciális mivoltára tekintettel enyhíthető. Nincs tudomásom arról, hogy az elmúlt évtizedekben akár csak egy eutanáziaeset is bíróság elé került volna. □ Van magyar eutanázia-mozgalom? • Nincsen. És nem tudok olyan írásról sem a múltra nézve, amely propagálta volna az eutanázia jogosultságát. A második világháborút követően - miután a német fasizmus „kegyelem halál” akciója közismertté vált - az eutanázia gondolata hosszú ideig még a szakirodalomban sem jelent meg. A helyzet a ’70-es években változott, egyrészt az orvostudomány robbanásszerű fejlődése folytán, másrészt pedig az eutanázia legalizálására irányuló törekvéseknek főleg az angolszász országokban való felerősödése következtében. Az eutanázia legalizálására irányuló törekvések a ’80-as évek elejétől időnként felbukkannak az újságok és a folyóiratok hasábjain, sőt jogtudományi értekezés is született e tárgykörben. Az utóbbi szerzője amellett érvelt, hogy a jó halált” egyenesen emberi jogként kellene szabályozni, és az alkotmányban az élethez való jog tételét ki kellene terjeszteni a „halálhoz való jogra”. Ezzel szemben a magyar büntető- és polgári jogi szakirodalom hagyományosan ellenzi az eutanázia legalizálását. □ Van-e halálhoz való jog? Beszélgetés az eutanáziáról Horváth Tibor egyetemi tanárral Áramütésnél tipikus, hogy a szív megáll, de három perc múlva a beteg az intenzív osztályon van. A zsebében azonban megtalálják a papírt, hogy például újraélesztési módszert se alkalmazzanak rajta. Megkérdezném azonban: olyan biztos az, hogy ha valaki makkegészségesen ad egy ilyen nyilatkozatot, súlyos betegen nem vonná-e vissza, nem gondolná-e másképpen? • Az eutanáziát legalizálni akarók érvei, hogy a végstádiumba jutott beteg életének fenntartása nem áll senki érdekében. Gyógyíthatatlan, önmaga is lemondott már életéről, ezért a társadalom számára nem értékes, ezért kár védeni. Igenis - állítják-, az embernek joga van megválasztani a saját halálát. Ezek a gondolatok tagadhatatlanul a régi római, görög világból valók. Az ezzel szemben nemcsak személyes véleményem az, hogy a jogász megérti ugyan az orvos gyötrődését, de a „ne ölj” parancsa egész Európában áthághatatlan szabállyá emelkedett. Ez alól kivételt nem tehet, mert ez fenyegetné a jogrendet. Egy ilyen jogi lehetőség megnyitásának az a legnagyobb veszélye, hogy sehol nem sikerült még olyan jogi biztosítékrendszert kialakítani, amely kizárná a visszaéléseket. □ Felmerülhet az a kérdés, hogy ha a jog az ön- gyilkosságot tolerálja, ezt miért nem? • Azért nem, mert más dolog jogilag valamit eltűrni, és más valaminek az engedélyezése olyan formában, amely felér a dolog propagálásával. Nem lehet olyan helyzetet teremteni, hogy a beteg az orvosban a hóhérát lássa. Ha egyszer az alkotmány elment az élet tiszteletében odáig, hogy a halálbüntetést eltörölte, miként egyezhetne bele az eutanáziába?! □ Az eutanáziának több fajtája is lehet. Azonos megítélés alá ésnek-e ezek? • Valóban, nincsenek tiszta kategóriák. Több mint 20 éve észlelem, hogy orvosok és jogászok nem egy nyelvet beszélnek. Az aktív eutanázia ugyanis világos, ez szándékos ölési magatartásnak nyilvánul. Sokan a gyakorlatban eutanáziáról beszélnek akkor is, amikor az orvos a végstádiumba jutott beteg kínjait, szenvedését morfium alkalmazásával enyhíti anélkül, hogy ezzel a halál beállását siettetné. Ez még a katolikus valláserkölcs szerint sem immorális, mint ahogyan ezt XII. Pius pápa is hangsúlyozta egy orvoskongresszus résztvevői előtt 1957-ben. Nem zárom ki azt a jogi lehetőséget sem, hogy egy ember magánál tart egy olyan igazolást, amely szerint ha őt valami baleset érné, ne tartsák életben. A passzív eutanáziával kapcsolatban sajátos orvos-etikai problémáról, lelkiismereti konfliktusról van szó. Itt az orvosnak kell döntenie. A kérdés az, hogy meddig kell az életet mesterségesen, gép segítségével fenntartani? Ez természetesen mindig csak az adott eset körülményeinek ismeretében dönthető el. Ha viszont ez bekövetkezik, és az orvos a rendkívüli eszközök további használatától eltekint, a „mulasztása” következtében beálló halál miatt az orvosnak szemrehányás nem tehető. Mindezt összevetve álláspontom az, hogy a tárgyalt esetcsoportban a passzív eutanázia indokolt, etikus és jogszerű cselekménynek elismerhető, amely miatt az orvost semmiféle etikai vagy jogi felelősség nem terheli. □ A beteg rendelkezése alapján az orvos hozhat-e olyan intézkedést, amely a gyógyíthatatlan beteg halálát okozza? • Egyértelműen nem, ugyanis ez szándékos emberölésnek minősül. Egyetlen kivétel, ha létrejön az úgynevezett páciens-végrendelet, közjegyző előtt hitelesítve. A beteg ilyenkor azt kéri, hogy a konzervatív, ismert gyógymódokon kívül olyan terápiát ne alkalmazzanak rajta, amelynek a sikere rendkívül csekély.. Ennek a jogi szabályozását el tudom képzelni. Áramütésnél tipikus, hogy a szív megáll, de három perc múlva a beteg az intenzív osztályon van. A zsebében azonban megtalálják a papírt, hogy például újraélesztési módszert se alkalmazzanak rajta. Megkérdezném azonban: olyan biztos az, hogy ha valaki makk- egészségesen ad egy ilyen nyilatkozatot, súlyos betegen nem vonná-e vissza, nem gondolná-e másképpen? Ezt a dolgot tehát nem tudom pártolni, de elfogadom. □ Ön szerint elképzelhető-e olyan jogi rendezés, amely társadalmi érdekből megengedi a gyógyd- hatatlan betegek elpusztítását? • Kérdéssel válaszolok. Lehet-e modern Tajge- toszt csinálni? Úgy gondolom, hogy ma, a modern Európában, mivel az ép etikai érzékű világ mélyen elítélné, nem lehet. Jogállamban, törvényhozó ilyet nem mondhat ki. □ Professzor úr eddigi szavait hallgatva tehát egyértelműen az aktív eutanázia ellen foglal állást. • Igen, álláspontom ma is az, hogy az orvostudomány alapvető feladata az élet szolgálata a halállal szemben. Az aktív eutanázia legalizálása ellentmond az élet általános védelme elvének, es összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással. Alkotmányban való tételezése, a halálhoz való jogként elismerése elfogadhatatlan. Nem véletlen, hogy egyetlen európai alkotmány sem ismeri el a „halálhoz való jogot”, ugyanígy vélekednek a strasbourgi nemzetközi emberi jogi szervek is.
