Észak-Magyarország, 1996. július (52. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-20 / 169. szám
Július 20., Szombat Kilátó IM-Héwége VII A befalazott stafétabot Lászlóffy Aladár Még él - és alkot közöttünk egy erdélyi magyar írástudó, akiiek eleven emléke lehet, nem ®ár csak papír-memória, hogy •Aprily Lajos egy önképzőköri szereplésemet megdicsérte”, idén júniusban Vita Zsigmond betölti a 90 évet. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumnak mintha Isten rendelte volna ki sorra, Winden korban megvoltak a Windenesei; Vita Zsigmond is tanár, könyvtáros, krónikás és Persze elsősorban író volt végig azokon az évtizedeken, melyek Winden megélőjüknek kemény Próbákat jelentettek. 1940 után Dél-Erdélyben maradt; egyike ama tudatosan magára találó értelmiségi csapatnak, a magiak, mely a négy év alatt, a látszólagos lokálpatriotizmusként megélt „ahogy lehet”-nél, többet tudott tenni a fokozódó nyo- Wás alatt élő magyar kisebbségért. Nem is mai’ad el mindezekért az „elismerés”: 1944-ben bele is számítják abba a csoportba, melyet az augusztus 23-iki átállás után internálnak firgu-Jiu-ba, ahol közel egy évet tölt el. Mi is lehet a ma- gyar értelmiségi, mint sakkfi- gora, mindig szinte hivatalból kijelölt kockáján az ellenfélnek; ba az fehéren áll, ő csak azért ls feketére kerül. Akkor is ha Weg se mozdult, nem is lépett, vita Zsigmond az erdélyi értelmiségi puszta létfunkcióit gyakorolva, szinte csak vegetálva, wikor mást nem lehet, az ütközési felületet a minimumra csökkentve is útban volt, elviig már puszta létével, azzal ab°gy gondolkodott s amit taníthatott, amiről írhatott. Mert ^4-ig csapatban újabb sajtóorgánumot, például a Havi Szemlét próbálja beindítani s működtetni, aztán visszakerülve a szögesdrótok mögül, és a katedráról is eltávolítva, a kollégiumi könyvtár polcai közé száműzve, mégis sorra útjában van a szigurancáknak, szekuri- tatéknak, legutóbb, a rendszer- váltást megelőző évtizedben pusztán azért, mert régi könyvek vannak a tulajdonában. Vita Zsigmond mégsem, így szi- káran, testileg-lelkileg a lényegre fogyva, de élve, de írva, mégsem a meghurcolt, hanem a túlélő magyar értelmiségi közel egy évszázados eleven monumentuma. Mint hajdani ösztöndíjas, a huszas évek végén a párizsi, a Grenoble-i egyetemen fordul meg, később már, testi ereje fogytával és a háttérbe szorultság minden gondjával birkózva, már Budapestig sem tud elvergődni. Bár ugyancsak nagyon magas kort megélt bátyjának, Vita Sándornak, az erdélyi magyarság egykori képviselőjének, józan egyéniségének búcsúlátására sem. Csak a könyve jelenik még meg a nyolcvanas években Nagyenyedi kohó címmel a Magvetőnél, de az új Akadémiai kiadású magyar irodalmi lexikon nem tartja nyilván a nevét sem ebben a nagy és tüzetes önszám- bavevésben, újabb gyalázatára annak a képmutató egységnyilatkozatnak, melyből politikai tőkét igen, szellemi tőkét soha senki nem tudott kihozni a „szabad” magyar közegben sem. Pedig ez az életút olyan állomásokon keresztül poroszkál, melyeket ha egy mondatba sűrítünk, mai tartásunk vasúthálózatát, érrendszerét határozzák meg máris: „1941-ben elkezdte működését az enyedi Bethlen nyomda”. Igen, a körülményekhez képest a Heltai-féle sem volt hátrányosabb helyzetű; de mindig mindenütt, a szellemét és hagyományait őrző magyar végeken lehetett tenni valamit. A világtól való elzártságot csak tetézte az ugyancsak közös sorsként, kollektív tragédiaként megélt és elviselt láger-sors. Ma ez egy mondatában a visszaemlékezésnek: „hosszú, keserves, aggodalmakkal és izgalmakkal telt, nyugtalan időszak” ugyebár. „Szerencsére 1944 őszén a szovjet katonai parancsnok befalazhatta a könyvtárat s így megmentette a fosztogatásoktól”... Munkatársai közül Tumowszky Sándor, az egykori Galilei-kör maradéka, majd Dankanits Adám már nincs az élők sorában, talán csak Engel Károly él és dolgozik a tőle megszokott szorgalommal, a láthatatlanságig szerényen. Vita Zsigmond is közel három évtizede nyugdíjas és Kolozsváron él. Saját ars poetica értékű mondatával köszönhető meg legszebben a kitartása kultúránk bármilyen provinciális, szegényes, de fontos őrhelyein: „A könyvtár levegőjének megvan a vonzóereje, itt találjuk meg ma azt az enyedi csendet, amely munkára hív és az el nem végzett feladatokra figyelmeztet. Ezért vissza kell térni hozzá”. Bizony, nem feledhető, hogy a metaforák mennyországában a nagyenyedi két (vagy akárhány) fűzfa, mely mindig kivirul, gyökeret ver a mederben, tulajdonképpen staféta bot is, azok kezében, akik a könyvégetők világában, századában is végig silba- koltak ami képletesen és valóságosan befalazott könyvtáraink védelmében. „A mi správcánk kiáll /ifi hw ^ Aratásról Borsodban, 4\JL Cl iXLe!••• Gömörben Nemcsik Pál Folytatódik a kánikula; a magasnyomású légpárna felszakadozására Borsodból elszármazott meteorológusunk szerint vajmi kevés reményünk van. Még mindig jobb, mintha azt kellene dúdolgatnunk: „Télen hideg van, fagyos a világ...” Szikkadt torokkal, verejtéktől gyöngyöző homlokkal, kissé neheztelve gondolunk munkánk közben a hangyaszorgalmat lekicsinylő tücsökre. Országszerte az élet betakarítására összpontosul a figyelem, az erő. így volt ez évtizedek, évszázadok óta; munkáskezek szorgoskodtak a Rima, Balog, Turoc, Murány és a Sajó völgyében. Ének csendült föí a Szentiványi, Okolicsányi, Andrássy és Serényi birtokok búzatábláin, míg a kaszák pengését, surranását el nem nyomta a gépek monoton zaja. A zenébe, dalba, foglalt sóhaj más volt, mint a Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről története, hitelesebben hangzott, mint a „Zúgjatok, csak traktorok...” hajnalfénybe ágyazott, de igencsak megfakult üzenete. Az aratást kísérő dalok profán hálaadást kifejező strófaként születtek a gazdag termésért, panaszdalként szóltak a fárasztó munka miatt, s néha átkozódásba csaptak át mindazok felé, akik még nem fogták a kasza nyelét, nem szúrta véresre talpukat a tarló, de mégis érdemükön felül részesültek a munka nyomán született értékekből. Most, amikor millió tonnaszámra termett gabonánk betakarításának a gondja szorítja a magyar mezőgazdaságot, amikor a tárolás szervezetlensége miatt áron alul kínálják a lábon álló gabonát, amikor alkatrész hiányában tehetetlenül állnak az amortizálódott kombájnok, illendő tisztelettel emlékezünk mindazokra, akik hazánk termőföldjét művelték Borsodban, Gömörben és más tájakon. A kályhától induljunk el, vagy ha jobb a hasonlat, Budapesten a Keleti pályaudvar legyen az azonosítási pontunk. Ha a Nyugati lett volna, talán nem itt tartanánk, de ne háborgassuk a múltat! A parasztság életében az 1849-es jobbágyfelszabadítás után jelentős fordulópont volt a kiegyezés. Az Iványi községbeli paraszti önéletíró optimistán emlékezik erre a nevezetes 1867. évre: „Vígan tekint a föld népe, örömtől dúlt kebellel a gazdag mezőre. (Mosolyogva nézi, mit gondos kezekkel tett, jutalma mint van szabva bőre.) A verejtéktől hízott határon sor kereszt nyúlt minden barázdában... Megvan, mit a nép oly régen vára, Isten kedve fordula hozzája!”- írta Balyó József. Mintha a Himnuszra rímelne a földet és szellemét művelő gömöri paraszt lírája; jókedvvel, bőséggel látogatta a népet a teremtő. Ebbe a népbe beletartozott mindenki, társadalmi helyzetétől függetlenül. Szervesen együtt élt és dolgozott a magyar, szlovák, lengyel aratómunkás, napszámos, kaszás, favágó, arató, fuvaros, tutajos. Egyszóval, akik a mai mércével mérve a létminimum szintjét súrolták. Nem ettek Cio Chips-et, Hot Dog-ot, nem használtai Old Spice-t, nem hódította el őket a Milka mennyei varázslatának kísértésbe ejtő íze. 1887-ben Rozsnyó városában emlékeznek meg arról, hogy az ország gazdasági élete elképzelhetetlen a szlovák vendégmunkások munkája nélkül: ,A szomszédos felvidéki megyék munkabíró lakosainak egész serege vonult városunkon keresztül az Alföldre. Legnagyobb részben tót munkások... kik kész örömmel mennek az ígéret földjére, a magyar Kánaánba”. Nem csodálható, hogy a legelterjedtebb dallamfordulat: „Sej, haj, lemegyek az Alföldre aratni, Ott fogok én sűrű rendet vágni.” S a címadó dallamsor, mely már a nyelvi keveredésre is utal: „A mi správcánk (intézőnk) kiáll az eresz alá, Onnan nézi, hogy a munkás mit csinál”. A gazdasági leltár, az aratás és cséplés munkájának elvégzése után az egyéni parasztgazdaságban mint valami zárszámadás évről évre elkészült. Ma is élvezetes olvasmány a parasztgazda beszámolója az aratásról: „1852-ben Iványi községben a tiszta búza vagy gabona, noha szalmájára igen véknyan, de magvával oly dús gazdagon jutalmazta és fizeté a remény nélküli szorgalmas és hű munkásokat, hogy tsomója (keresztje) 3, vagy negyed fél vékáját is megadta, a szalmája is oly jó és finom lett, hogy a marhák tisztán és édesdeden megették”. Megelégedéssel írhatta le tapasztalatait Balyó József 1870-ben, midőn 386 kereszt búzája termett, de a többi községek népe szomor- kodhatott, mert a búza „Dobotzi és Martonfal- vi keresztje csak egy szakajtónyit, a Czompor- házi pedig vékáját fizette”. Az aratóbandák a munka végeztével megfonták a díszes aratókoszorút, az aratógazda élére állt a bandának, mint például a Fáy uraság birtokán és verses köszöntőt mondott: „Csapatom nevében köszöntöm a nagyságos urat, Kedves családjával, mivel végeztünk a nagy aratással. Isten megsegített mindent rendbe hozni, Végezetül pedig egy szép koszorút kötni. Amennyi szem búza van a koszorúba’, Annyi áldás szálljon az úrnak házára. Szeretet legyen családja körében, Adjon a jó Isten jobb termést a jövő esztendőre!” A kétkezi munkásnép körében együtt szólalt meg Gömörben az aratódal. „Learattuk, learattuk az maink búzáját...”, amelyre a szlovák dal nem disszonánsán, hanem együtt- hangzóan válaszolt: „Psenicku sme nymlátili, pojdeme do mlyny!”, „Kicsépeltük már a búzát, megyünk a malomba”. Bárcsak így harmonizálnának a paragrafusok is! Sokak — valamennyiünk hasznára válik a helytörténeti kutatás, de rendszerint megszállott magányosok végzik. Lobogó hittel és nyugodt következetességgel. Ezeknek a tulajdonságoknak az ötvöződése csodákat wűvelhet az éltető, megtartó hagyományok feltárásában és tudatosításában. Szombathy Viktor, a magyar Felvidék jeles írója ismerőseit mindig így bíztatta: „Keressétek fel egyszer Urbárí Aladárt, a tanárt az Ipoly mellett... csodákat művel az az egy ember.” Ipolyvarbó, Urbán Aladár fogadott faluja, ahol ta- nárkodik és ahol helytörténészi munkásságát kifejti, nincs túlságosan távol Rimaszombattól, az író szülővárosától. Szombathy Viktor müveinek témáját leggyakrabban a felvidéki életből merítette, pedig 36 éves kofában - komáromi tevékenysége után - Budapestre került és ott élt haláláig, 85 éves koráig. Jelentős saját irodalmi munkásságán kívül, az irodalom „helytörténésze” volt, lapszerkesztő, múzeumigazgató. Prózája a Palócfóld nagy klasszikusának, Mikszáth Kálmánnak a hagyományaira építkezett. Urbán Aladár helytörténészi tevékenysége szintén Mikszáth nyomdokait keresi, Szklabo- nyán, az Ipoly mentében, a kettőbe szakított Nógrád megyei északi és déli felében, meg Gö- mör-Kis-Hontban. Mikor Szombathy Viktor csodákat művelő embernek nevezte, Urbán Aladár még nem alapította meg a Palóc Társaságot, nem indította el a Társaság lapjaként a Jó Palócok időszaki kiadványt. Szombathy Viktor két éve halott, mikor 1989-ben a Palóc Társaság kimondja megalakulását. A Szlovák Köztársaság belügyminisztériuma csak 1991-ben veszi hivatalos nyilvántartásba, ahogy a társaság lapja megjegyzi, „némi kötekedés után.” De hát amit Urbán Aladár a fejébe vesz, annak sikerülnie kell! Éppen ötven esztendős. Egy nógrádi faluban született, Nagyzellőn. Ipolyságon jár középiskolába, majd Nyitrán végzi a pedagógiai főiskolát. Ipolyvarbó alapiskolájában tanít 1964-től. Annyira „igazi varbói” lett belőle, hogy a tanár urat alpolgármesterré is megválasztották. Pedagógusi munkássága mellett, amit példásan teljesített mindig, néprajzi gyűjtést végez, eddig vagy hetven helytörténeti dolgozatot közölt, egy könyvet is, 1984-ben: Itt vagyunk címmel. Valóban: itt vagyunk. Itt van Urbán Aladár. Énnél jel- képszerűbb címet nem is adhatott volna könyvének. De Urbán Aladár úgy az Ipoly-mente szerelmese, hogy ismerni akarja a magyar tájak mindegyikét. Főleg Erdély vonzotta, a másik kisebbségi magyar világ, az erdélyi múlt. Kolozsvárott ismertem meg. Egy szép napon bekopogtatott hozzánk, a Borjúmái oldalában épült házunkba. Feleségével és két gyermekével jött. Korán be akarta avatni őket az országjárás örömébe és nehézségeibe. Gazdag helyismerettel jött Kolozsvárra - bizonyára így érkezik meg minden olyan helyre, ahol először jár -, de a könyvekből szerzett tudását szereti odamémi emberek élményeihez, érzelmeihez, felfogásához. Ebben volt szüksége a segítségemre: erdélyi magyar kisebbségi életérzésemhez akarta mérni a maga véletlen, egyszeri tapasztalatait. Kolozsvári látogatása után hosszú évekig, vagy másfél évtizedig alig tudtunk egymásról. Aladár barátom ugyan szívesen írt Ipolyvarbóról a Szamos partjára, én annál kényszeredetten válaszolgattam. Nagyon szűkszavúan. Nem neki szólt a kénytelenségem, hanem a postának. Pártállami reflex volt bennem a szűkszavúság: nem kedvelem a levélcenzúrát, akkor is riaszt, ha csak emlegetik. Ez évben meghívására felkerekedtem; és segítségével - többnyire a társaságában - végigjártam a Felvidék egy szeletét, Ipolyságtól Fülekig. Jártunk gimnáziumokban és falusi művelődési házakban, az utazásom két „szélső pontja” között Ipolynyéken, Ipolybalogon, Losoncon. Megálltunk Alsósztre- gován, Madách Imrénél. Idegen utazó Imre Madáchként jegyzi fel a magányos síremléket, így a felirata. Magányos a kastély, amelynek egyik szobájában Az ember tragédiáját írta. Magára hagyottságát nem oldja az elébe épített emeletes ház, pedagógusok lakásaival, talán még inkább kihangsúlyozza egyedül maradottságát. Az egész emberiség gondjaival és évezredek történelmével viaskodó író tud igazán magányos lenni zord időkben, aszott emlékezetben. Urbán Aladár szívesebben elvitt Szklabonyára, ahol Mikszáth született. Az „ősi” már nem áll, emlékkő a helyén. Második otthonát azonban, amelyben Mikszáth János mészárszéke és kocsmája állott, majd ahol gazdálkodott, most emlékmúzeum. Húsz évet töltött itt életéből, a legfogékonyabb éveket, mikor magába szívta a táj és a nép hangulatát. Irodalomtörténészek s még inkább a helyi história kutatói szépen kimutatják, hogy nemcsak a Tót atyafiakban, nemcsak A jó palócokban találjuk meg a gyermekkori falu és emlékek nyomait, de Mikszáth jónéhány más művében is, más falunévvel és más történetek színtereként, de ugyanazzal a felejthetetlen hangulattal. „Ezen könyvemet ajánlom az én szelíd, csendes falumnak... mert tőlük tanultam, ami benne van. Ha van benne valami érdemes, az az övék.” Helytörténész barátom mustrát tart szklabonyai emlékek, másutt a falvak, városok mai élete fölött. Ha Mikszáth számára ez a táj az ihlető emlékezés földje volt, Urbán Aladárnak a számontartásé. Olyan magabiztosan és otthonosan tárgyal, vitázik, szervez, mintha nem varbói tanár lenne, akinek napi megélhetési gondjai és a magyar oktatás veszélyeztetése az „alternatív” tervek miatt, a harc az iskolája megőrzéséért éppen elegendő otthoni feladatot adna. Mintha ó lenne legalábbis az alispán a Mikszáth korabeli Nógrád vármegyében. Csak később eszmélek, hogy valóban tiszte neki ez a mindenütt jelenlét, belszólás. Ó a Palóc Társaság elnöke. És a társaság vezetése rangot ad neki, mintha hivatalos tisztsége lenne, vagy éppen azért, mert nincs ilyen hivatala. Csak kötelessége és lelkiismerete. Mintegy ötven tagja van most a Palóc Társaságnak. Magyarok, de szívesen fogadnák be a szlovák jelentkezőket is. Csak egyetlen csoportot rekesz- tenek ki maguk közül: a rene- gátokat, akik magukat rekesztették ki a nemzetből. Noha rendszerint a „túlsó parton” sem válj a nyugalom azt, aki elhagyja a nyelvét, nemzetiségét. Tagsági díjuk évi száz korona. Úgy 450 forint. Napjára alig több egy forintnál. Ha nem állnának melléjük alapítványok, községi önkormányzatok, aligha tudnának helytörténeti előadásokat, tudományos vitákat rendezni. Mint amilyent az idén februárban tartottak a millecentenárium alkalmából. Ennek a jelmondata így hangzott: ,Árpád apánk vérrel szer- zé e hont”. Ne hőköljenek meg a mindenben „magyar nacionalizmust” keresők, nem Urbán Aladár vagy valamelyik „fertőzött” tanártársa találta ki a jelmondatot. így olvasható ez az ipoly- balogi templom bejáratánál, éppen száz éve. A milleneum évében véste be a kapu deszkájába Rados Imre ipolybalogi paraszt- ember. Lévén az „egyszerű nép” kívánsága: ,Árpád apánk vérrel szerzé e drága hont, küzd érte hűséggel, vitéz vármegye, Hont”. Jövő év elején emlékezik a magyar irodalom Mikszáth Kálmán születésének 150. évfordulójára. Az emlékbizottságból hiányozhatnak-e a mai jó palóc, Urbán Aladár? A Palóc Társaság, amely Balassi-emlók- táblát helyeztetett a zólyomi és a kékkői várak falaira, amelyik emléknapokkal adózik a vidék kisebb jelentőségű, de számontartásra méltó fiainak, a Mikszáth Napokat is a Csemadok Területi Választmányával közösen rendezi. Földrajzilag „átnyúlnak” ezek az ünnepségek az Ipoly fölött. Mikszáth élete is szellemi kapocs északi és déli Nógrád között. Ami Szklabonyán kezdődött, Rimaszombaton, Selmecbányán folytatódott, az Horpácson fejeződött be: az író életútja. Horpács pedig az anyaországban található, Szklabonya és Selmecbánya a mai Szlovákiában. Mintha Mikszáth keserű tréfája lenne ez a „felosztódás”, hirdetve, hogy a szellemi határok, a népi lélek, gondolkodás és a történelem határai nem mindig ott húzódnak, ahol a közigazgatási térképeken láthatók. Beke György Mikszáth mai jó palócai f i \
