Észak-Magyarország, 1996. július (52. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-20 / 169. szám
II ÉM-hétvége Éftfi-iittter|«i Julius 20., Szombat Fejér-fotók Vesztesek. Részlet a sorozatból. Vesztesek. Részlet a sorozatból. Egy galéria emlékére Fejér Ernő fotó- és grafikusművész fotográfiáit gyűjti kötetbe a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Pelikán Kiadó gondozásában megjelent album, a Fényképtár sorozat második kötete. A változatos képi világ művészi megközelítésben szól Miskolcról, a társadalomról, ködös, komor múltról és jelenről. Szoktatja szemünket a szokhatatlanhoz... A repülés ürügyén Muybridge parafrázis, II. _ Markó Iván új csapata Réfi Zsuzsanna Mindig is repülni vágyott, az ember legősibb álmát érezte megvalósulni a táncban, ahogy a művész minden mozdulatával harcol a gravitáció ellen. Ezért vállalta-vállalja kilencéves korától a mai napig a táncosok kemény, rettentő fegyelmezett, teljes embert kívánó életét. Markó Iván szerint a tánc maga a ritmus, s a szervezetben minden, a lélegzetvétel, a szívdobbanás is erre épül. Az élet a ritmus, így hát az élet sem más, mint tánc. Hazai művészeti életünk legendás alakja ismét itthon van és ismét társulatot épít. □ Óriási akaraterő kellett ahhoz, hogy újrakezdjen itthon, hogy a semmiből felépítsen egy társulatot. Ennyire fontos önnek, hogy egy együttessel dolgozzon? • Amikor 1991-ben elmentem, akkor éppen ebből a munkából lett elegem. Végig akartam gondolni, mit csináltam jól, mit rosszul. Hogy mindezt mérlegelni s valóban kívülről tudjam szemlélni, ki kellett szakadnom a megszokott környezetből. Külföldön, Jeruzsálemben, Párizsban, Can- nes-ban vendégkoreográfusként nagyon jó dolgom volt. Viszont egy idő után elkezdett hiányozni a társulat, az együttes, zavart az, hogy az adott országban nem tudok mindent az emberek gondolkodásáról, nem ismerem igazán alaposan a szokásaikat, s bármit teszek is, mindig csak vendég maradok. Ezért jöttem haza. □ Amikor megjelentek az utcán új darabjának, a „Tánc az életért”-nek a plakátjai, pillanatok alatt elkeltek a bemutató jegyei. Aztán a premiert vegyes visszhanggal fogadták. 0 Furcsa volt, a bemutató alatt a Kongresszusi Központban végig azt éreztem, hogy a földszintről óriási rokonszenv sugárzik felém, az erkélyről pedig, ahol a szakma foglal helyet, heves ellenszenv árad. Ügy gondolom azonban, hogy a rossz dolgok csak addig rosz- szak, amíg az ember nem tudja átfordítani őket pozitívra. Majdnem mindent át lehet alakítani, meg lehet találni a dolgokban a jót. A produkciót szerintem igazán a közönség minősítette, hiszen a Kongresszusi Központi előadások után hat alkalommal a Madách Színházban, zsúfolásig telt házak előtt táncolhattunk. □ Ősszel is folytatódik ez a sorozat? 0 Most válogattunk fiatalokat együttesembe, a Magyar Fesztivál Balettbe, s nyolcvan jelentkező közül tizenegy fiú és tizenegy lány kezdi el velem Aki energiáját a táncból meríti szeptemberben a próbákat. Nagyon tehetséges, remek táncosok. A Nap szerettei című koreográfiám értük kiállt, úgyhogy a Tánc az életért három egyfelvonásos balettje közül A sivatag vándorát ezzel a darabbal fogom felcserélni. Most keresek próbatermet, s remélem a következő szezont már jobb körülmények között kezdhetjük el, mint az éveleji munkát. Akkor ugyanis azért, hogy az első bemutatónk megszülessen, tizenöt ember munkáját végeztem egyedül, s még egyszer nem tudnám mindezt végigcsinálni. □ Mikorra születik meg az együttes új produkciója? 0 Valószínűleg február tájára készül el az új koreográfiám, amely a mostani, magyarországi állapotokat mutatja be. Különben külföldön készítek néhány új darabot, nyáron például a Bayreuthi Ünnepi Játékokon a Parsifalban és A nünbergi mesterdalnokokban láthatja a közönség az új koreográfiáimat. □ Számos probléma, gond várta itthon. Megérte ezért hazajönni? 0 Igen, mert mindezek ellenére most olyan kapcsolatot alakítottam ki a táncosaimmal, amilyet eddig még soha. Hihetetlen szeretettel, emberséggel voltak mellettem, különösen Pongor Ildikó, s rengeteget segítettek. Az is nagyon sokat jelentett nekem, hogy erre a próbatáncra ennyi fiatal művész jött el, akik a nehéz körülmények ellenére is velem akarnak dolgozni. Ez remek érzés, bár kicsit ijesztő is, hogy ennyire megbíznak bennem, s teljesen rám bízzák magukat. □ Van ismét budai lakása, amelyben egy négylábú, lelkes, állandó társ várja haza. 0 Bobby, a bobtail valóban az igazi társam, mindenhová jön velem, s nagyon sokat jelent a szeretete, a ragaszkodása, a hűsége. □ Bár már számos sikeres előadása, koreográfiája született eddig, nemrégiben mégis azt nyilatkozta, bízik abban, hogy életének legörömtelibb perceit még tartogatja a jövő. 0 A munkában nagyon vágyom erre! Nem tudom, hogy hogyan működik ez bennem, de rettentő belső erőt érzek magamban, amelynek a forrása megfoghatatlan, érthetetlen és kiszámíthatatlan. Mégis, minden nap, amikor felébredek, még a rossz napjaimon is, érzem, ez az energia ott lapul valahol bennem. S persze mindennek rengeteg köze van a tánchoz, ebben biztos vagyok. Időnként rettegek is attól, hogy valami rejtélyes módon, egy reggelre ez az erő eltűnik. De talán, ez még egy ideig nem következik be! Markó Iván és Pongor Ildikó a színpadon Otthon egy idegen hazában Nyikes Zita Azt mondják - bár hiteles adatokkal nem rendelkezem hogy viszonylag sok francia él Magyarországon, különösen a Dunától keletre. Jean-Michel például húsz éve él velünk, nálunk. Egy nagy faluban az ország északkeleti részén. Két gyereke van, és Jean-Michel elfogadja, hogy a gyerekei inkább magyarok, mint franciák.- Szerintem — mondja - a környezet alapvetően meghatározza a nemzettudatot. Nem nevelhetem őket franciákká, hiszen a környezet nem francia. Magam is nehezen tudom megélni a franciaságomat, mert nincs, vagy alig van támasz. A városban a francia könyvtár, most már a műholdas adás, és az egész neveltetésem. A gyerekeimnek viszont nem tudtam biztosítani azt, hogy környezetük is megerősítse bennük franciaságukat. Önmagának is meg kellett élnie a beilleszkedés folyamatát. Beszokni ebbe a környezetbe, ami - mint mondta hangsúlyozottan és többször - teljesen idegen a franciáknak. Elszokni a délfrancia kultúrkör- nyezettől - ráadásul a hetvenes években. Eljönni ide, ahol se telefon, se sanzonok, se divat, hogy csak a mi számunkra is érzékelhető különbségeket emlegessem.- Én azonban mindent megtettem - vág közbe a felesége. - Kezdetben nehéz volt, de együtt mégis könnyebb. A szüleim sokat segítettek, és a közvetlen környezetünk is. De azt meg kell mondani, voltak, akik mit sem akartak érteni az egészből. Csak azt hajtogatták, hogy ,jó neked, Évikém, mert biztos sokat adtak az anyjáék a férjednek”! Éva diákkorában kezdett franciául tanulni, és szerette volna gyakorolni a nyelvet, ezért kezdett levelezni egy francia fiúval. Mikor leérettségizett, Jean-Michel meghívta Franciaországba. Elfogadta a meghívást, és valahogy úgy, ahogy a mesében lenni szokott: pillanatok műve volt az egész. Bár nem olyan egyszerűen folytatódott. Az otthonról kellett dönteniük.- A magyarok nagyon erősen kötődnek a múltjukhoz! - magyarázza Jean-Michel. - Ezért nekem kellett döntenem. Idejöttem, elfogadtam, hogy úgy fogok élni, mint azok az emberek, akik itt élnek. Altkor még alig tudtam róluk valamit, de megpróbáltam nem túl idegennek látszani. Élkezd- tem magyarul tanulni, megérteni a gondolkozásukat. Dolgozni, építkezni, és gyerekeket nevelni. Elfogadott a környezetem, vagy legalábbis úgy látszott, nincs baj azzal, hogy francia vagyok. Dolgozott tolmácsként, adott franciaórákat egy egyesületben, készített fényképeket - igazolványképeket -, most pedig a tejgyárban minőségi ellenőr.- Zsami nagyon békés, nyugodt - jelr lemzi Éva. - Tiszteltem őt, mert nagyon igyekezett, hogy azt érezzem: otthon van, és nem kellett azon idegeskednem, mennyire idegen itt, nálunk. Nem mutatta. Amikor a gyerekek kicsik voltak, többször beszéltünk franciául, előfordult, hogy azért, mert így senki sem értette, de ezek ritka esetek voltak. Karina - tizenhét éves, gimnazista - elkezdett franciául tanulni. Megy neki, mi több, sohasem kapott eddig még rosszabb jegyet az ötösnél. Az apja büszke rá. Dani - tizenöt éves, szakközépiskolába jár - még nem tanulja az „apanyelvét”, de talán majd ő is megérik ei-re a feladatra. Micsoda öröm lesz a francia nagyszülőknek egy-egy unokái „bonzsúr”!- Már voltak itt a szüleim - folytatja a büszke apuka. - Kétszer az esküvő óta. Nem volt könnyű nekik sem idejönni. Csomagokat viszont mindig küldtek, levelet írtak és most már telefonálnak is. Minden évben vártak minket, de nem mehettünk- Gyűjtenünk kellett rá. Éva asszisztens az egyik körzeti orvos mellett, én sem kerestem túl sokat. Nem volt miből. Kellett tíztizenöt év, hogy sikerüljön anyagilag is megállnunk a lábunkon.- Hogy mi lenne, ha Franciaországban élnénk? - kérdez vissza nem, meglepődve, de elmosolyodva a kérdéstől Éva. - Azt hiszem, franciául beszélnének a gyerekek. Jobban beszélnének franciául, mint magyarul. Franciák lennének. Magyarországra jönnének látogatóba. Verlaine, Victor Hugo, Voltaire, Rousseau, Diderot lenne a gyerekek kötelező olvasmánya, és a Marse- illes-nél éreznék azt, amit most a Himnusznál. Valamikor nagyon igyekeztem, hogy ón is minél többet megismerjek a francia irodalomból, ma már kevesebb az időm, és jócskán felejtettem is. Jean-Michel viszont úgy tesz, mintha ó nem nagyon törődne a múlttal, és el sem tűnődik a „mi lett volna ha” kérdésén. Mert egy francia a jövőbe néz! Bárhol tud otthont teremteni - némi segítséggel, hiszen családról van szó.
