Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-29 / 151. szám

Június 29., Szombat Műhely ÉM-hótvóge VII Déryné utolsó évei (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 13.) Porkoláb Tibor Déryné színészi pályája 1847 szeptemberében ért véget. Ekkor járt le ugyanis az a szerződés, amely az öregedő primadonnát a Nemzeti Színházhoz kötötte. Mivel a szerződés megújítására nem ke­rült sor, Déryné visszaköltözött az ekkor Tarca- lon intézősködő féijéhez. Tárcáiról valószínűleg 1849 végén költöztek Miskolcra, ahol - Karacs Teréz visszaemlékezései szerint - „a Czikó [ma Kossuth] utcán, a helvét templom közelében, az uradalmi épületben laktak”. A Czikó utcából 1852 augusztusában-szeptemberében költözhet­tek „a Diósgyőri Uradalom praefectionális laká­ba”, miután Déryt a koronauradalom tiszttartójá­vá nevezték ki. Déryné ebben a várrom nyugati oldalán álló, nagy kerttel és gazdasági épületek­kel körülvett házban látta vendégül Prielle Kor­néliát és Karacs Terézt, 1857 szeptemberében pe­dig itt fogadta az új miskolci színház megnyitásá­ra érkező színészkompániát is. Kubinyi Ferenc és Vahot Imre is „szép órákat” töltött az uradalmi házban. (Feltehetően Vahot biztatta először Dérynét arra, hogy „adja élete rajzát”, aki ekkor még azzal utasította el a „megszólítást”, hogy „hagyják a holtakat nyugodni, én el vagyok te­metve a Diós Győri Vár romjai alá”. A Diósgyőrbe látogató Egressy Gábor és Kazinczy Gábor is em­lékezései megírására próbálták rávenni Dérynét.) Déryné férje halála (1862. január 8.) után még néhány évig Diósgyőrben maradt, de 1867- ben el kellett hagynia a kincstári lakást. A több­ször felújított épületet később a magyar királyi erdőkincstár orvosi lakaként használták. Dr. Saád Andor erdőkincstári főorvos 1923 szeptem­berében, a miskolci színház centenáriumának évében emléktáblát helyeztetett el a ház (Vár utca 24.) északi homlokzatára. A Kun József miskolci szobrászművész által készített tábla felirata: EBBEN A HÁZBAN LAKOTT / 1852- TÓL - 1867-IG / DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓ­ZA. Már centenáriumi ünnepségsorozat előké­szítése során felvetődött, hogy célszerű lenne egy létesítendő Déryné-emlékszoba számára összegyűjteni a Miskolcon fellelhető Déryné-re- likviákat. A gyűjtés - Leszih Andor múzeumi titkár vezetésével - sikeresnek bizonyult: 1923 karácsonyán, a gör. kath. nőegylet vásárán a nagyközönség is megismerkedhetett a miskolci Déryné-emlékekkel (például a Déryné-bútorok- kal). Ez a centenáriumi gyűjtés (kiegészítve a Miskolci Nemzeti Színházban 1968-69-ben ren­dezett Déryné-tárlat anyagával) képezte az alapját annak a kiállításnak, amelyet - Cenner Mihály közreműködésével - a Herman Ottó Mú­zeum muzeológusai állítottak össze a már múze­umi célokat szolgáló és a Diósgyőri Vármúzeum­hoz tartozó Déryné-házban 1975 májusában. (A Déryné-szoba mellett egyébként a felújított Lé- vay-emlékszoba kapott helyet néhány hónapig.) A több mint kétszázéves, műemlék jellegű Déry­né-házban jelenleg az 1995-ben megnyitott Déryné és kora című állandó színháztörténeti kiállítás látható. Az 1867-ben Miskolcra költöző Déryné kez­detben a Kun József utcában (később Szabó La­jos utca, ma Kis Hunyad utca) lakott, majd ha­marosan húgához, özv. Kilényi Dávidné Széppa­taki Johannához költözött, aid egy Balajthy ne­vű tímár Nagy Hunyad utcai házának (ma Hu­Déryné síremléke a Szent Anna temetőben Fotó: Bujdos Tibor nyadi utca 52.) hátsó részében bérelt két kis szo­bát. Déryné itt élte le (betegen, elfelejtve, nehéz anyagi körülmények között) utolsó éveit. Lévay József így emlékszik vissza erre az időszakra: „Többé nem a lelkesedés, hanem a kegyelet vet­te őt körül. [...] A koszorúk elhervadtak, a tap­sok elhangzottak. A dicsőített művésznő Déryné sorsa: csendes magány s a múlt emlékeiben való elmerülés lón.” Déryné pedig így panaszkodik egy Egerváry Potemkin Ödönhöz írt levélében: „már régi pállya társaim majd mind ki haltak [...] s a meg maradtak sem gondolnak többé re- ám [...] nintsenek közöttük jó akaróim; kivévén a kedves Jókainét és Priel Cornéliáját”. (1869. április 8.). Az akadémiai tisztviselő Egervári nemcsak a Radnótfáy-alap állandó segélyét jár­ta ki Déryné számára, hanem életrajzának meg­írására is rávette a hetvenhat éves öregasz- szonyt. A hálás Déryné haláláig (1872. szeptem­ber 29.) küldözgette Jóltevőjének” a regényes emlékirattá duzzadó biográfia elkészült fejezete­it. (A kéziratot Egerváry később a Nemzeti Mú­zeumnak ajándékozta.) A társulatával 1868-ban Miskolcra érkező Egressy Ákos is megpróbált segíteni keresztanyján: 1869. március 20-án A keresztes vitézek című Kotzebue-darabban Ce­lestina apáca-fejedelemasszonyként léptette fel a színpadtól több mint két évtizedé visszavonult Dérynét, akinek „hattyúdala” nemcsak (udvari­as) közönségsikert, hanem némi felléptidíjat is eredményezett. A színházi centenárium (1923) közeledtével társadalmi mozgalom szerveződött a Déryné- kultusz ápolására. Keresztessy Sándor kezde­ményezésére a miskolci nőegyletek Déryné-em- lékbizottságot alakítottak, amely legfőbb felada­tának a Hunyadi utcai ház emléktáblával való megjelölését tekintette. A táblaállítás költségei­nek előteremtésére a bizottság társadalmi gyűj­tést indított, amely azonban nem járt ered­ménnyel. A márványtáblát végül Brünn Ignác, a Miskolczi Agrárbank igazgatója ajándékozta az emlékbizottságnak. A táblára Putnoky Béla szövegét vésték: DICSŐSÉGES MŰVÉSZI PÁ­LYAFUTÁSA UTÁN AZ 1867-1872IK / ÉVEK­BEN ITT E HÁZBAN TALÁLT OTHONRA, - E FALAK KÖZT / ÍRTA MEG NAPLÓJÁT S ITT TÉRT ÖRÖK ÁLOMRA / DÉRY ISTVÁNNÉ SZÜL SZÉPPATAKI RÓZA / A TÜNEMÉNYES HANGÚ MAGYAR SZÍNMŰVÉSZNŐ, / AKI­NEK MŰVÉSZETÉNÉL CSAK HONSZEREL­ME VOLT NAGYOBB / A MÚZSÁK E KE­GYELTJE HALHATATLAN EMLÉKÉNEK / MISKOLCZI KÖZADAKOZÁSBÓL EMELTÉK E TÁBLÁT / A MISKOLCZI NŐEGYLETEK / 1923. Az emléktáblát ékesítő „magyar stílű szobrászdíszítések” elkészítésével Somló Ignác helyi szobrászmestert bízták meg. A táblát a színházi centenáriumi ünnepségsorozat kereté­ben, 1923. november 11-én leplezték le. A tábla­avatást megelőző díszközgyűlés arról is határo­zatot hozott, hogy Dérynéről, Egressy Gáborról és Szerdahelyi Kálmánról utcát neveznek el Miskolcon, Déryné és Latabár nyughelyét pedig városi gondnokság alá helyezik. Dérynét a miskolci Szent Anna temetőben (azaz a „Nagylány-sírkertben”, a szegények te­metőjében) helyezték örök nyugalomra. Temeté­séről (1872. október 1.) így tudósít a helyi sajtó: „A Déryné temetése kedden délután történt meg egész egyszerűséggel, mondhatni elhagyottság- gal, mert alig volt elég ember arra, hogy a testet a gyászravatalról levévén, a halottas kocsira se-- gítse. Mily iróniája a sorsnak - így hunyni el an­nak, kinek diadalkocsiját egykor ezrek húzták s most itt lévő pálytársai vagy a pályán egykor működtek sem érdemesítették anyira, hogy a te­metésem megjelenésre másokat felhívtak vagy csak maguk is megjelentek volna. A rokonkeblú Lévayn s a valódi rokonon, dr. Horváth Józsefen kívül alig láttunk mást ravatalánál.” A síron ál­ló egyszerű fakeresztet 1882. májusában - a Miskolczi Nemzeti Casino által szervezett köz­adakozás eredményeképpen - egy tiroli már­vány obeliszkkel cserélték fel. (A költségekhez hozzájáruló magánszemélyek névsorában példá­ul Lévay József neve is olvasható.) A síremlék felirata: DÉRY ISTVÁNNÉ / SZÉPPATAKI RÓ­ZA / MAGYAR SZÍNMŰVÉSZNŐ / HAMVAI­NAK / A NEMZETI KEGYELET. / SZÜL 1793. DEC. 24. / MEGH. 1872. SZEPT. 29. (1881 áp­rilisában Széppataki Johannát is nővére mellé temették. Síremlékét - „baráti emlékül” - özv. Latabár Endréné emeltette.) Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből. Nyilas Atilla Háború Talán azon az éjszakán, néhány hónappal megismerkedésünk után, mikor fólnyitottad szemed, s megkérdezted: „Néztél? Miért néztél?", vagy másnap, déltáji reggeleink egyikén- édes illa todról gyakran a mák jutott eszembe -, miközben bögrédből a filtert igyekeztél egy üres csészébe átemelni úgy, nehogy tea csöppenjen az asztalt borító viaszosvászonra, ügyesen, vagy estefelé, amint busz kivilágított gondoláján ringtunk az önkiszolgáló étterem kikötője felé csendesen, tort ki egy háború. Házunk, ajtaját nem. rúgták be zöld ruhás emberek, égő kézirattal nem gyújtott rá házunkban fegyveres, szemem láttára nem filmezték le, amint téged hajadnál fogva ágyra rángatnak, megerőszakolnak, majd fólvágják fehér hasad. Igen, azon az éjszakán, néhány hónappal megismerkedésünk után, amikor fólnyitottad szemed, s azt kérdezted: „Néztél? Miért néztél?, itt nem messze tőlünk, Gongülám, talán akkor ütötte föl sárkányfejét- mindenek atyja egy régi bölcs szerint - a háború, de erről nem voltam hajlandó tudomást venni Vass Tibor Ugróbugró P'JO'.ÍV ... Szemén szedek hazugságot, hajregörejtmem., fején bolhavígasságot, hajregörejtmem, hajregörejtmem. Csipás csípést, altathatót, hajregörejtnem, álmodható mindenhatót, hajregörejtnem, hajregörejtnem. Szemén szedek hazugságot, hajregörejtlem, sárga keszkenőkbe gyűjtöm, hajregörejtlem., hajregörejtlem. Izzadtvászon legyek rajta, hajregörejtsem, reszketősem belérejtsem, hajregörejtsem, hajregörejtsem. N em hittem, hogy alkonyu- 16 életemben egy költő fog megismertetni a hagyma­szár ízével. Mindeddig nem sok­ra becsültem ezt a zöld. micso­dát. noha sövényül - ha már kolbászból nem. lehet a sövény - az idén is elültettem egy sor öreg hagymát a kerti út mellé, ahol most ágaskodnak, magza­tiak a hagymaszárak. Nahát a Parasztkenyér olvastán - mi­ként a versbéli Zachar Pista - ezekből csippentek néhány szá­lat a kenyér mellé. Kóstolom, íz­lelem - élvezem. Minden versét így kóstolgatom Mezei András Eredet című köte­tének, mely egy nyári hajnalon (mikor még harmatosak a hagy­maszárak) nyílt meg előttem. Nem, nem Miskolcon, ottan ily dolgok nem történtének, bár he­tekig kezem ügyében volt a könyv. Csak a levegő hiányzott, melyben élni, virágozni, illatoz­ni kezdtek a versek. Magyar ver­sek-a magyar tájban. (Ha nem is Nógrád vármegyében, ahová Mezei gyökerei nyúlnak, hanem Borsod déli fertályán.) Hogy mindez túl szép, sőt bombaszti­kus? Csak azok mondják, akik nem ismerik. Mezei András új kötetét. A „magyar verseket”, melyek - legyen hála az Isten­nek - megszülettek a költő zsidó versei után. Egy nagyszerű, szép - és mindenek fölött sikeres - le­letmentő akciónak vagyunk ta­núi. Mélyen nyúlt a költő az idő kútjába, hogy felhozza onnan elsüllyedt gyermekkorát. Embe­rek, hitek, vágyak, tárgyak, s megintcsak tárgyak, eszközök, és persze szokások, erkölcsök bukkannak felszínre. S minden, minden ép, sértetlen, friss. Nyil­vánvaló, hogy az emberek több­ségében mélyek, maradandóak a gyermekkor emlékei. Az is közhely, hogy az írók jórészt gyermekkorukból élnek, de... De hányféle metamorfózison men­nek keresztül azok a gyermekko­ri élmények. Vagy sokszor nem is élmények, csak benyomások; tűnő, finom kis rezdülései a lé­leknek. Mezei András nem szé­pít, nem idealizál, nem légiesít. Nála mindennek határozott alakja, formája, karaktere, ize, színe, szaga van. A helyszín elsősorban Nógrád- morcai - az Északi-Cserhát kis­tájcsoportjának falva. A költő gyermekkorában (harmincas évek) 900 lakosa volt, ma 568 lel­ket említ a Larousse. Nem tu­dom, hogy a holocaust hány em­berrel apasztotta a nógrádmar- cali lakosok számát, de azt tud­juk, hogy egyetlen magyar tele­pülést sem hagyott érintetlenül. A lelkekben végzett rombolása pedig nem is mérhető statisztika­ilag. És mégis lehet, újból lehet verset írni. Az élet lebirhatatlan. Anyám balassagyarmati, most hogy - Mezei András jóvoltából- azon a tájon járok, eljátszado­zom a gondolattal: miért ne ta­lálkozhattak volna felmenőink? Lehet, hogy mozgópostás déd- nagyapám kezén többször is át­mentek a költő dédanyjának vagy nagyszüleinek írott levelek. Nógrádmarcal - olvasta Miná­Gyarmati Béla méltó, hogy mi mindent tud Me­zei a parittyáról. (Persze min­den másról is: a birkanyirásról- nyúzásról, az ünnep előtti má­zolásról, a tarlóról, a legelőről, sőt azt is tudja, miként kell szí­vünkből kilöttyinteni a gonoszt.) S micsoda régiókba röpítik a Szószólóban rik úr (ez se valami magyaro­san csengő név) a kopertán, s tudta: utolsó posta - Szügy. Bi­zonyára személyesen, is sokat is­mert a címzettek közül. A Mezei András gyerekkorában - a mi gyerekkorunkban! - még élt a dédapám. Anyám szerint regge­lenként forralt bort ivott (saját termés), és szerette a sokszok­nyás asszonyokat. Á mi gyerekkorunk? Igen, mert Mezei kortársam. Csakhogy az én dédszüleim még tótul imád­koztak, az övéi. meg valószínű­leg jiddisül. De azért mise után bizonyára együtt csörgethettük volna a rézből való kétfillérese- ket, s biztos, hogy szívesen ad­tam volna Andrásnak használt bicikli belsőt egy jó parittya- ágasért. Különben irigylésre gondolatot a gyerekkori parity- tyák! „Láttad-e Istent a parabo­lában”/ Születésed és halálod közt kifeszül-e / még az idő ott a kihúzott parittyában?” A költő kérdez - sokszor kérdez! Tömtél-e szalmazsákot aratás után? Érzed-e még az öregség­szagot? Hol vagy otthon? Es ter­mészetesen: „Vágtál-e ágat pa­rittyának? / Metszetted-e éles bicskával? / Hántoltad-e le csontfehérre?" S az ember, a kortárs válaszol a kérdésekre. Igen, igen, igen! S egyszerre melegséget, rokonsá­got érez. Hát hogyne érezne, mi­kor pontosan tudja, milyen az, „mikor a sötétség kibéleli a szo­bát”. 0 mit tudtok ti villany­fényben élők a lámpagyújtás mikromozdulatairól, a szertar­tásról, mikor a gyufaszál égő lángját ráültetjük a tiszta ka­nócra, s a vágott szép lángra rá­helyezzük a hajszálvékony lám­paüveget... Most egyszerre látom minden hajdani lámpánkat. A kiskony­ha szerény (ötös) lámpását - drótakasztón függött a sparhelt fölött. Az ezüst talpazatú nagy tizenegyest - ennél tanította apám a magántanulóit. És a nagy körégős lámpát, ami még Gyarmatról került a családba, s csak ünnepeken gyújtotta meg nagyanyám. És látom öregapám „tűzbiztos” istállólámpáját, meg egy régi fakeretes szerkezetet, melyben gyertya égett - ezzel járt- dédanyám a rorátéra. Nekem itt Cserépfalun van egy viharlám­pán (alig kaptam bele petróleu­mot), most meggyújtom. Hagy­maszárat eszem viharlámpa vi­lágánál. Kész őrült vagyok. Hát igen, de ez valami szent őrület. Különben nincs szükség se hagy­maszárra, se lámpára. Elég fel­ütni a könyvet, s máris régi konyhák melege kísért, látom ahogyan régi asszonyok szidoloz- zák a rézkilincseket, vasalnak, vagy etetik az éhes sparheltet Az első vers, amit elolvasok: Anyám vasal. (Ez cikluscím is. A négy közül - Almafa, Nógrád, Anyám vasal, Mert volt idő - a harmadik.) Istenem - „az ingek hason és hátratett kézzel egymás fölött magasodnak a konyhaasz­talon..." ez is milyen ismerős kép. Látom anyámat, amint a sötét gangon lóbálja a tüzes va­salót. Mindig éjszaka vasalt. Egyszer télen - mikor nem hagy­hatta nyitva az ablakot - csak­nem megölték a faszén gázai... Különben a vasalás helyszíne már városi közeg - hörgő fali­kúitól. De nem ez a fontos, ha­nem: „hogy a tér elhajol az idő sebességében." Mert a primér je­lentésükön túl olyan sok-sok mindent mondanak még ezek a versek. Mint minden igazán jó vers, mely több a tartalmánál és a formájánál. Mezei András erős tehetsége a néprajzi hiteles­ségű tárgy- és tényleírások tö­megéből fonja varázslatos kari­kás ostorát, mely megforgatva az Isten felé röpít bennünket. Mindenesetre olyan régiókba, ahol minden több és más, mint tarló, mező és mákgubó. De mi­nek próbálok én magyarázkod­ni, mikor minden kérdésre olyan tiszta és világos választ ad a költő. íme: Jiennem törté­nik meg a sok / sorsomtól ide­gen ember / tűnt léte megta­pasztalása...’ A z utolsó ciklusban (Mert volt idő) megkapó buda­pesti enteriőrök, s a tér, amin halott költők szellem­alakjai lengnek át. Hol vagy otthon? Hol vagyunk otthon? Költői kérdés.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents