Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-22 / 145. szám

Június 22., Szombat Kilátó EM-hétvége VII Magántörténelem Fecske Csaba A nyai ágon lengyel származású vagyok. Gyerekkoromban ezt úgy értelmeztem, hogy magyar őseim vérébe valami szerencsétlen véletlen folytán idegen vér csurrant. A bor­vizezéshez hasonló szörnyűségnek éreztem ezt, és őszintén szól­va igen nagy segítségemre volt Petőfi Sándor és József Attila példája, akikről köztudott, hogy szintén kevert vér csörgedezett az ereikben, mintegy ők igazolták magyarságomat. Bizonyára genetikai irányultság nálam az erős vonzalom a lengyelek iránt, túl a két nép között általában megnyilvánuló szimpátián. Valamikor a nyolcvanas évek elején sok lengyel vendégmun­kás dolgozott a cégünknél. Hamar összebarátkoztunk, amikor pedig megtudták, hogy őseim lengyelek voltak, amit édes­anyám neve is igazolni látszott, még inkább erősödött bennük a vonzalom. Lengyeleimmel bizony életveszélyes volt kocsma kö­zelében találkozni, mert akkor aztán nem menekülhettem egy­könnyen a vodkával dúsított testvéri vér tombolása elől. A családi legendárium szerint őseink elszegényedett lengyel nemesek voltak, akik IV. Béla király hívó szavára érkeztek ide, és vettek részt Szádvár építésében. Valamikor a XIII. század közepén. Erre egyébiránt semmilyen írásos bizonyíték nincsen. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy őseink a Szádvár tövébe települt, és az 1710 körül pestis következtében kipusztult kis falu, Derenk lakossága helyére a Kárpátokból áttelepedett len­gyelek voltak. Derenk lakosságának zöme még a háború előtt is lengyel volt. Derenkről kerülhettek az én eleim Szögligetre, ahol aztán a falu legmódosabb gazdái közé küzdötték fel magu­kat, és végül teljesen elmagyarosodtak. Derenk térségében volt Horthy kormányzó egyik legkedvel­tebb vadászhelye - még egy többholdas Medve-kert is volt itt, ahol Romániából betelepített medvékre vadásztak -, ezért 1943 nyarán a falut kitelepítették. Lakói különböző falvakban kap­tak házat és földet. A legtöbben közülük Istvánmajorban élnek. Egykori templomuk harangja, a feliratból - Anno 1727 - téve­sen Annának nevezett harang ma a szögligeti római katolikus templom tornyában szólítja misére a híveket. Persze, elképzelhető az is, hogy őseim már korábban, a XVII. század végén Sobieski János lengyel király seregével érkeztek ide. A török 1683-ban óriási haddal ostrom alá vette Bécset. A császár elmenekült, a város Lotharingiai Károly német, és So­bieski János lengyel seregei mentették meg attól, hogy végképp a törökök prédájává váljék. Bécs felmentése után Sobieski a kö­zelítő tél elől hazafelé vette útját a Felvidéken át. MiVel Thö- kölyt az ellenségének tekintette, az őt támogató falvak népétől a kiéhezett lengyel sereg kíméletlenül rekvirált. Egyik pihenő­helyük éppen Szögliget határában volt. Sobieski elhatározta, hogy kiveri Szádvarból a kurucokat, de ez nem sikerült neki, ezért tehetetlen dühében felégettette a környék falvait. Talán épp e garázdálkodó katonák között kell tudnom ősömet? Elkép­zelem: egy sebesült lengyel katonát ápol egy szép magyar lány, és megtörténik, ami ilyenkor megtörténhet: egymásba szeret­nek. Innét már egyenes (?) út vezet hozzám, a nosztalgiázó, múltat fürkésző kései utódhoz. E vekkel ezelőtt becsöngetett hozzám Fecske András. Az Új Tükör című hetilap tévedésből neki küldte az engem illető szerény honoráriumot. Egyébként ő is munkatár­sa volt a lapnak. András volt szíves elhozni a pénzt Pestről, ahol a családjával lakik. Rokont gyanítván bennem elhozta nagybátyja családfa-kutatási eredményeit, mintegy másfél tucat oldalnyi gépelt lapot, amit a kiömlött bor teljesen átita­tott. A nagybácsi kutatásai szerint a XVII. századtól élnek Fecskék a Jászságban - András és rokonsága jászberényi il­letőségű -, tovább nem sikerült visszamennie az időben. Én sajnos nem sokat tudtam a saját nációmról, így nem tudtuk eldönteni, vajon a jászsági Fecskék közül jöttek-e a Felvidék­re, vagy a felvidéki Fecskék származtak el a Jászságba. Ki­csit röstelltem a dolgot, azon melegében meg is ígértem, hogy utánanézek eredetünknek, de eddig még nem merültem bele a kutatásokba. Egyszer talán újra megjelenik András és meg­ajándékoz a Fecskék történetével, ha nem is az Árpád-korig visszamenően,' de a közös ősökig, akik ki tudja merre jártak, mit csináltak. Kígyósig hangzó csángó sóhaj...? Hangzik, mert hozzák. Hívja Új- és Okigyósra Ha­rangozó testvéröcsém. Meghányni, -vetni, hogy s mint. Érdemes-é, s egyáltalán. Visszacsángál-e a magyaror­szági ember a csángóhoz? Erti-e, mi kéne? Sosem tudta: ahogy a Vati­kán is befogta szemét, bedugta a fülét, betapasztotta a száját. Jó háromszáz éve kér e nép! S hogy nem kap, csak megnyo- morítást, belefásul. Jön. Ám úgy, hogy már nem tud­ja, minek. Ui cangu kiiüü Új? Legalábbis újabb szabófalvi népköltő. Lakatos Demeternél vagy hét évvel fiatalabb, ám míg az első csángó költő 1974-ben el­hunyt, Szászka Erdüs Péter (Szeszka Erdős Péter), Péter bá­csi mostanában kezdene költeni. Mert hogy - úgy látom - csak akkor hajlandó tovább verselni, ha valaki közli! S ha a Jóisten megsegíti, fizetnek is érte. Afféle népbarát szerkesztő pedig Mái Magyar Honban alig kerül. Csángó népfőiskola az ókí- gyósi Wenckheim-kastélyban, egyik előadója (s hallgatója) Pé­ter bácsi, aki, ha jól értem, 1918-ban született a kies Szabó­falván, ma is ott él, s faluja kró­nikása. Azt mondják, Erdüs Pé­ter összegyűjtött Szabófalváról mindent, amit lehetett, ám hiá­ba írta a románok nyelvén, ily erős gyanúba keveredett, hogy mára egy fia kézirat sem ma­radt a kezében - a tisztelt hely­béli dák ávó elszedte tőle. Valami lehet benne, mert a szabófalvi népi jogszokásokról is szó esik, s valóban, a Népis-' mereti Dolgozatok egyik köteté­ben Szeszka Erdős Péter a csángó népi jogot leíró tanul­mány társszerzője. Mondja, s mi alig értjük. Er­délyi Zsuzsannától tanulha­tunk: ahol valami nem világos, rákérdez többször is. S Péter bácsit érdemes hallgatni! Rá­kezd arra a mondára is, amely megfejti a Szeret folyó nevét.- Szeretem, szeretem! - kiál­tott a honfoglaló magyari leány az idegen víz partján, midőn a vőlegényét (szeretőjét) szekeré­ről a mélybe ragadta az örvény. S mondaná, ha lenne, ki hallgatja! Ki a költeményét ol­vassa, érti; ha valaki beteszi az újságba. Otthonról két versét küldte el nekünk. Az egyik román vál­tozatát a gyulai román lapnak ajánlja, ám aligha remélheti, hogy az ott napvilágot lásson. Mai román köznyelvre fordítva mit ér a csángó LATIATAK FELEIM SZÜMTÜKKEL MŰK VAGYUNK POR ÉS HAMU...? Ha eme újabb szabófalvi köl­tőnkre figyelünk, ugyanazt a ré­gi magyar nyelvet érzékelhet­jük. Az írja, ha közlik verseit, újabbakat költ, s már küldi is! Igen, csak ha kell. S kell-é? Az unokáknak néhány ha­sonló vén magyar magyarázhat­ja Szabófalván, mit ér a magyar nyelv! Tanulnák is, ha engedné a nagyságos bukurvári atya­úristen. (Azaz helynöke, az ér­sek, ki csángó fiúból lett román katolikus.) A híradóban hallom: nem engedi. Nyilván nem akaija, hogy ha Szabófalván újabb költő szüle­tik, magyarul kísérletezzen. Ezen a nyelven? Lakatos De­meterén, Szászka Erdős Péte­rén? Minek? Tanít az ács Két évvel később Kígyóson újabb csángó mise. Fazekas, az ács Lészpeden lett magántanító, miután végig­járta Bukurvár, Békás, Moldva s Havaselve építkezéseit s nyugdíjasként szétnézett a falu­jában, mivel tölthetné el értel­mesen azt, ami még hátravan. Jött valaki Erdélyből, arra biztatta, szedjen össze, ha tud, negyven gyermeket. Negyvenet nem tudott. Harmincnyolcat sikerült ver­buválnia. Tanítani kezdte őket, ma­gyarul írni, olvasni. Mi az egy ácsnak! Gyermekjáték az egy csángó-magyar iparosnak. Kiprédikálta a pap! Az ördög nyelvén szól Fazekas ács a gyermekeitekhez, összezavarja őket, korcsokká válnak, akik sem románul, sem magyarul nem tudnak rendesen! Csak jönnek hozzá vasárnap délelőtt a gyermekek. Egy mise előtt arra jára a ja­nicsár pap - valamennyi román katolikus pap a mi vérünkből való -, ráförmed az ácshoz tartó gyermekekre: takarodjanak ha­za! Nehogy ahhoz az emberhez menjenek. Római, román; hogy ne za­varnák meg az embert. A nyelvük így korcsitura lesz. (Korcs körbe-karikába?) A gyer­mekek beugrottak a kerítés mö­gé, aztán csak folytatták útjukat ácsunkhoz a magyar oskolába. Jöjjön be hozzá a plébániára, beszélni akar vele! Váija ácsunk a maga ottho­nába: jöjjön ó! Beállít a rendőr.- Mit csinál maga, ember?! Mutatja Fazekas, az ács a törvényt, mit mond az alkot­mány az ember jogairól. Ez és ez a, paragrafus, bekezdés. Ót az nem érdekli, megbün­teti ötvenezer lejre! Meg nem fizeti. Mire föl írással berendelték a rendőrségre; erre már mennie kellett. így sem hagyta abba. Jöttek erdélyiek, adtak egy távbeszélőszámot, hogy ha bár­ki zaldatja, csak hívja őket! Elmondta egy' falujabelinek, aki így is van, meg úgy is a pap­pal; elmondhatta a plébános­nak, mert azóta békén hagyj ák. Gyermekei?... Nincsenek.- Most már vannak Hogy azt tőle bárki elvegye! ...Fehér Kati tanítónő is isko­lát nyitott, őt rendre bíróság elé citálják. .. "• -v V .. ' •. -V , v.,.. ,y \w .. v^snVV-í' \ v vXs 'Nv^.'.v v-V "i> \Yv V. •■•>- v'N^O^ Sarüsi Mihály Csángó sikoly Párizsi magyar szellemi értékek Bajtársak, fiatalok, jótékonykodók Karádi Norbert A párizsi Magyar Ház már a harmincas évektől a magyar kultúra egyik fellegvá­ra a fény városában. Mostanában - e szűkös esztendőkben - némileg takarék­lángon üzemel, ez azonban korántsem je­lenti azt, hogy elnéptelenedett volna. Kü­lönféle párizsi magyar egyesületeknek, csoportosulásoknak nyújt ugyanis fede­let, s rendezvényeik időről időre bénépe- sítik a házat, számos érdeklődőt vonza­nak a Párizs környéki emigráció köréből. Péntek estelente a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tart itt rendszeres ta­lálkozót: különféle előadásokkal igyekez­nek ápolni a magyar nyelvet és kultúrát, illetve 1956 szellemét. Ezek az „önképzőköri” jellegű viták aztán számos témakört felölelhetnek: az aktuális poli­tikai eseményeken kívül a római jogtól a magyar kormányzókig a legkülönbözőbb tárgyakig terjednek. A világszerte jópár a’ ipszervezettel rendelkező közösség baj­társi híradót is kiad, Hadak útján cím­mel. Ám mint id. Szén József, a szervezet franciaországi - s egyben európai - elnö­(Magyar Ház) ke mondja, nem mindenben értenek egyet szükségképpen a kanadai központ­tal: eltértek a nézeteik például arról, fenntarthatják-e a Horn-kabinettel is a korábbi kormányzattal kialakított jó kapcsolatukat. Az MSZP ugyanis kétség­kívül örököse annak a pártnak, amely el­tiporta az 1956-os forradalmat - más­részt viszont demokratikus választások útján jutottak hatalomra, amelynek tör­vényességét senkinek nincs jogosultsága kétségbe vonni. Hogy mindez mennyire érzelmi kérdés a franciaországi magyar emigráció körében, arra az elnök saját, 1956-os élményeit hozta fel. Őneki - 1945-ös emigránsként - akkor már pa­tyolat-üzeme volt Párizsban, amelyet a budapesti események hírére rögvest be­zárt, hogy alkalmazottaival együtt részt vehessenek a rokonszenv-tüntetésen. Mi­vel a tiltakozás nem volt előre bejelentve, néhányukat bekísérték az órszobára - ám hogy szimpátiájukat a francia rend­őrök kifejezésre juttassák, luxuskörülmé­nyek között tölthették benn az éjszakát: minden földi jóval ellátták, mielőtt reggel kiengedték őket. Ám szóba került az a magyar zászló is, amit francia fiatalok készítettek, s egy rendőrséggel való összecsapás révén diákvér is került rá. Ez a Kossuth-lobogó - melyet emlékezet­ből hímeztek, így több apró tévedés is van rajta - 1958-ban került magyar ke­zekbe, s pillanatnyilag a lakiteleki emig- rációs gyűjtemény dísze. Ugyancsak a Magyar Ház ad otthont a Kölcsönösen Segélyező Magyar Egye­sületnek, melynek vezetője, Nyáry Judit a kulturális programok szervezésén kí­vül az ifjúsági egyesületre a legbüszkébb. A magyar emigránsok leszármazottait ugyanis - 1956 után nemigen lévén csa­patos „utánpótlás” - két nemzedéken be­lül eléri az asszimiláció - az is nagy ered­mény tehát, ha havonta egyszer hallhat­nak szervezett körülmények között az anyaország történelméről, irodalmáról, zenéjéről. A fiatalok önkormányzatot működtetnek, s nemrégiben egy olyan di­ákelnököt választottak, aki már nem is tud magyarul - így az ismeretterjesztő előadások is jobbára francia nyelven foly­nak. Ám mégiscsak foglalkoznak őseik szülőföldjével, s néhányan magyar tanfo­lyamokra is beiratkoznak... Az egylet másik fontos tevékenysége a humanitárius akciók szervezése. Egész kamionkonvojok indulnak nagyjából fél­évente Magyarország, Kárpátalja, Erdély vagy a Délvidék felé a franciák adomá­nyaiból - sőt, még az élelmet és gyógy­szereket szállító járműveket is önkénte­sek vezetik. Az első akció a horvátországi magyar menekültek megsegítésére szer­veződött, időközben azonban rájöttek, hogy egy békásmegyeri nyugdíjas sem kevésbé szóiul segítségre, mint a mene­külttáborok kényszerű lakói... Lászlóffy Aladár Hol ég az ég (Egy Györkös-kép alá) Piros ég alatt zöld idő, vasfűidben bivalytemető, a hegyek púpja gótikát takar, titokzatos világ, a színek, formák rímei szolgálnak, segitnek neki hordozni, mint a bánatot, e véghezvitt varázslatot. Kék fák között a hold s a hó csak ujjhegyünkkel látható, csak szembogarunk hallja azt a mélyben csengető tavaszt, amelybe most beleszagol a két fülünkkel valahol a tiszta rácsodálkozás: de hiszen nálad minden más, mert mint a többfényű szavak, a látványok parázslónak s így, égve vezetnek oda, hol orgona az orgona és ár az ár és nap a nap a keret boltíve alatt, s az élet-halál szomja ég abban, hogy még és még és még. A színes, szép történelem fest így bizonyos nyelveken, hogy kiválasztott csöpp vidék, rnellékesség és sem miség ígéret földdé alakul - úgy fested meg te magyarul. ...Vasföld felett piros az ég és szomjat olt a könnyűség.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents