Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-22 / 145. szám
ÉM-interjú Ha van egy nemzetnek, egy népnek elképzelése önmagáról, akkor sokkal könnyebb viszonyulni a napi gyötrelmekhez, a világ kihívásaihoz, II. oldal ÉM-riport ______________ C sendes kis község Tárd, de most felboly dúlt eg)>, már néhány éve húzódó vita miatt. A határvonal az, ami leginkább kérdéses az ügyben, III. oldal Kilátó__________________ A párizsi Magyar Ház már a ’30-as évektől a magyar kultúra fellegvára a fény városában. Mostanában némileg takaréklángon üzemel VII. oldal WL______________________i____________________:—:----------------T eremtés ti ‘ ni HM iimmT I Totó: Dobos Klára A hét embere Bónis Imre, a kilencvenéves „nyolcdiploniás” Filip Gabriella A sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskola diplomaosztó ünnepségén egyetlen ember volt, aki rubin oklevelet kapott. Bónis Imre nyugalmazott pedagógus 70 évvel ezelőtt ugyancsak a pataki tanítóképzőben vette át első, tanítói oklevelét. Utána szaktanítói, kántori, általános iskolai tanári képesítést szerzett, majd a nyugdíjazását követően jöttek sorban a „színes” diplomák.- Kezdjük az elején?! Hosszú lesz! - figyelmeztet a kilencvenedik életévében járó pedagógus. De aztán mégsem az elején kezdi. Egy 1933-ban készült fényképet mutat.- Bükkaranyosi gyerekek. Már nem tudnám elsorolni mind az ötven diák nevét, de arra emlékszem, hogy tizenöten lemaradtak a képről, mert nem tudták befizetni a fényképésznek az ötven fillért... Aztán előkerül a tanári zsebkönyv is, és a bejegyzéseket böngészve jönnek sorban a régi történetek. A miskolci lakás megtelik bükkaranyosi emberekkel.- Ott tanítottam a legtovább, de az első állomáshelyem Tornaszentjakab volt, utána Kánó ..övetkezett és úgy jött Bükkaranyos... No, de kezdjük az elején! 1906-ban születtem Miskolcon. A Palóczy utcai református elemi iskolában, majd pedig a református gimnáziumban tanultam. Közben kitört a háború. Édesapám a fronton volt, édesanyám... Az elbeszélés itt megszakad. Könnyeivel küszködik az idős férfi. Csak hosszú percek után folytatja a történetet.- Szegény édesanyám káposztáért állt sorban és megfázott. Nagyon beteg lett. írtam én édesapámnak, hogy jöjjön haza, mert úgy érzem, nagy baj lesz. Jött is mindjárt a futárvonattal, de már csak annyit tehetett, hogy lefogta édesanyám szemét... A temetés után az édesapa visszament a frontra, a tizenegy éves kisfiút és a kishúgát a rokonokra bízta.- Lett aztán mostohánk is. Nem mondanám, hogy köny- nyebb lett az életünk. Szegény kishúgom, Irénke is meghalt... De hagyjuk ezt az időszakot! Mintha röstellné könnyeit, hirtelen témát vált.- Amikor azt kérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, először azt mondtam, hogy boltos, mert az annyi cukorkát ehet, amennyit csak akar. Aztán meg azt mondtam, hogy tanító, mert annak nyáron nem kell dolgoznia! - mondja most már huncut mosollyal. - A gimnáziumban ugrattak is bennünket, hogy tanítók leszünk, pedig a mi munkánk talán a legfontosabb. Ahhoz, hogy valaki a gimnáziumban, meg utána a főiskolán, egyetemen és az életben sikeres legyen, szükség van a jó alapozásra. Bizonyítékként saját tanítóinak, tanárainak példáját sorolja. Hosszan mesél a latinórákról, németül szavalja a nyolcvan éve megtanult Heine- verset...- Micsoda öröm volt, amikor először tanító úrnak szólítottak! Ahogy pataki diák lettem, a tanév elején elvittek bennünket Tiszabercelre kirándulni. Györgytarlóig ment a kisvonat, ott a helyi iskola diákjai fogadtak bennünket. A kislányok a kosarukból almát, diót, szőlőt adtak nekünk. „Tessék, tanító úr! Tessék, tanító úr!” Nagyon büszkék voltunk. Persze, a kollégiumban már egyáltalán nem urazták az elsősöket, a felsőbb évesek szigorúan fogták, ha úgy gondolták, meg is pokrócolták a gólyákat. De őket sem kellett félteni. Bevitték ők a németórára is a mé- heket, és Bagoly tanár úr alatt valahogy mindig összeroskadt a pad...- Bagoly tanár úr nagyon szigorú ember volt. Volt olyan, hogy az egész osztályt bezúgat- ta. Aztán összebeszéltünk, hogy a következő órán senki sem szólal meg. Pedig én nagyon szerettem a történelmet. Ha megkaptuk év elején a tankönyvet, mindjárt végigolvastam az egészet. Amikor képesítőztem, olyan jelest kaptam a vizsgabizottság elnökétől, hogy beletört a ceruzája hegye. Másnap, amikor találkoztam Bagoly tanár úrral, levette a kalapját... A pataki élményeiről regényt lehetne írni, aztán az újabb kötet lehetne minden év az iskolában. Bónis tanár úr pontosan emlékszik mindarra, ami hosszú pályafutása alatt történt. Mondja is, hol mennyi volt az illetménye, melyik tanítványa hová került, hogy is volt az, amikor megismerkedett a feleségével, amikor megszületett a kislányuk, hogyan készült fel a vasgyári iskolában az egyik bemutató órájára, miként állták el az utat a gyerekek, amikor a vasgyári iskolából Tapolcára helyezték...- Ez a legfontosabb: a tanítványok szeretete. A héten, ahogy kint voltam Bükkaranyoson a szőlőben, megszólított két kislány, azt mondták, hogy ők az én barátaim, pedig talán a nagyszüleiket tanítottam. Három éve még motorral jártam a szőlőbe, de most már nem merek vezetni, annyi felé kell figyelni, annyi mindenkinek kell köszönni. Hál’ Istennek! Egy marék túró Brackó István /\ legtöbb nyugdíjas számára nem a karácsony, a születésnap, a piros betűs kalendáriumi nap az ünnep... Egyedül élő, 78 éves apám is sajátos időszámítást vezetett be. Ha fölhívom telefonon, akkor mesél a kertről, a hűtőszekrény adagokra osztott kaja-ellátmányáról, a permetezésről, eligazító határkőként hozzátéve azt, hogy mi történt „zsoldfizetés" előtt és után. A napok és az események összefolynak, de az a határ a múlt és a jövő között, amikor jön a postás. A jelen az a hallható jelenség, amikor a kaputól a verandáig vezetett madzag drótra fűzött kicsi harangja megszólal. Csönget a.postás. Csönget a postás júliusban is. Hozza a híreket, s hozza a pénzt. Most egy kicsivel többet tesz le, talán borravalót is kap. Visszamenőleg havi fél százalékkal többet kap apám, s négymillió sorstársa. Az egyik képviselő kiszámolta, s a parlamentben szóvá is tette, hogy ez egy 9700 forintos minimál járandóság esetén öt deka túró árával egyenlő. Kézzelfoghatóbban: egy marék túrót ér az idei, második korrekció. A 17 ezer forintos „átlagnyugdíjas" körülbelül kétmaréknyit remélhet. Túróban. De nem túróra költi, hanem tejet, kenyeret, gyógyszert vesz. A televízió által közvetített műsorban, az ország házában hangzott el, hogy ez szégyenletes, gyalázatos, arcpirító és megalázó. A héten, pontosabban szerdán, egy nyugdíjasfórumon vett részt a pénzügyminiszter. A jelzők egyikével egyetértett, s ezért megtapsolták. De Medgyessy Péter azt is elmondotta, hogy a törvény szerint a kiérdemesülteknek nem jár több, mint amennyi tavaly a nettókereset növekedése volt. A szent szám 14,6 százalékban állapíttatott meg. A tárca első embere kijelentette, hogy ilyen többé nem fordulhat elő... Majd jövőre, vagy azután. Neki legyen igaza. Apám, mint a többi, félárnyékban élő, idős ember, nem szövöget hosszú távú terveket. Disznót, baromfit nem tart, de műveli a kertet, s diófát csak azért nem ültet, mert két óriás is van a portán. Lesi a postást, s naprakész információkkal rendelkezik. Tudja azt, hogy a Nyugdíjaskamara két héttel ezelőtt demonstrációt, tüntetést helyezett kilátásba. Sejti ugyan, hogy ennek - ha egyáltalán az utcára vonulnak az öregek - nem lesz akkora visszhangja, mint a taxis-blokádnak, vagy a vasutasok sztrájkjának... De ő nem utazhat a fővárosba, mert a biztonságot adó őrző kutyákat nem lehet őrizetlenül hagyni. Ki ad nekik enni, hiszen a postás havonta csak egyszer csenget... Apámmal példálózom, aki éppúgy tudja, mint én, hogy az idei infláció nem húsz százalék lesz, hanem több, hogy az én reálbérem a tavalyi, tíz százalékpontos csökkenés után a millecentenárium esztendejében „csak" hattal mérséklődik. Az egyre dráguló telefonon konzultálunk, értjük egymást, de nem tudunk segíteni egymáson. A társadalmi igazságtalanság szőrös mancsa a mi kapcsolatunkba is beletenyerelt. Mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud. A minap fölolvastam neki egy levelet. Én kaptam egy miskolci hölgytől. A most idézett sorokat nem vigasznak szánom, sem nem olajként a tűzre. Csak regisztrálom, hogy van, aki nehezebben, rosszabbul él. És keserűbb, mert jobban kiszolgáltatott. Negyedszázada ismerjük egymást, tege- ződünk is, s a tanácsomat kéri: elmenjen az országból, vagy feküdjön ki a temetőbe... Most csak néhány sort emlegetek föl „egy végsőkig elkeseredett asszony" írásából: „... mondják odafent, hogy vissza kell fogni a fogyasztást. Kinek a fogyasztását? Két éve nem vettem sertéskarajt és combot. Csirkenyakat és far-hátat zabátok... Kérdem én: ebben a rohadt demokráciában ki az, aki túlfogyasztást követ elf Soha ilyen szakadás és különbség ember és ember között nem volt! Egész egyszerűen az úgynevezett középosztályt eltüntették, illetve eltüntetik. Valaki azt mondta: a nép azért ilyen türelmes, mert soha ilyen politikai, vallási és szólásszabadsága nem volt, s tudja, hogy ezért valamilyen módon fizetni kell! De könyörgöm; sem a demokráciával, sem pedig az összes szabadsággal jóllakni nem lehet!!! A túlköltekezést velünk fizettetik meg... Talán kulturált módon, civilizált ember módjára egymás között kellene elintézni a másik lejáratását, ha már mindenképpen Európába akarunk menni!" /\ sok felkiáltójelet szándékkal hagytam a szövegben, noha bennem kérdőjelek ágaskodnak. Nem akarok a szociál-demagógia vermébe esni, hiszen a világháborút és hadifogságot megélt (túlélt) apámmal együtt reménykedünk. Nekem unokám, neki dédunokája van. Fene mély ez a gödör, gyürkőzünk, kapaszkodunk, kezünk sarat markol. S ha néha, jobb pillanatainkban fölnyúlunk, akkor tenyerünkbe biztató parolát várunk. Nem egy marék túrót...
