Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-08 / 133. szám

^iterator

Június If., Szombat

fcM-hetvége VII

LITERATOR

Az irodalom igazi fajai- észrevételek Nagy Pál új tanulmánykötete kapcsán Székei

lyhidi Zsolt

Amikor irodalomról beszélünk, hajlamosak Vagyunk csak olyan formákban gondolkodik amelyekről pontosan körülhatárolható fogalmaink vannak, más szóval egyértelműek. Ez a gondolkodásmód természetes, "tert megkönnyíti a tájékozódást a már létező művészeti rendszerek között, de más- reszröl gyakran vezethet álláspontunk rögzüléséhez, hiszen az értékelés bejáratott módszerek szerint történik.

, Bizonyos struktúrák megértéséhez azon- oan a gyakorlott lépések nem célravezetöek. A modem művészet épp ezért egyik alaptételül a nyitottságot választotta, amely egy- mazt felold az előbb említett sémák kötelező aasznalata alól, emellett pedig biztosítja az eddig járatlan (vagy alig járt) utak megismerését. Ez a tétel nyilván általánosítható, j^égis praktikus segítséget elsősorban a kortárs művészetek megítélésében nyújtjuk hiszen - értékrend híján - magunknak kell értékeléssel előállnunk.

Nagy Pál Az irodalom új műfajai című ?“‘°gó tanulmánykötetében (ELTE BTK {Magyar Irodalomtörténeti Intézet - Magyar "fűhely, Budapest. 1995) ezt a folyamatot könnyítheti meg nekünk, fontos adatokkal ®s konkret értelmezésekkel a közelmúlt iro- öalmi-múvészeti termékeivel kapcsolatban. y®gy Pál részletesen elemzi az irodalom századi változásait, amelyek szükségeden elméleti kérdéssé transzplantálódnak a könyv első fejezetében. Hogy van-e irodalmi nyelv, vagy nincsen, hogy létrejöhet-e egy átfogó jelrendszer, amely egyformán tud létezni a vizuális, orális és elektroakusztikus irodalom alapelemeként, vagy esetleg kezdettől fogva létezett: Nagy Pál világos, könnyen érthető stílusában pontos és elfogadható válaszokat kapunk minderre.

A könyv 12 fejezetre oszlik. In media,(s) rés című első fejezetében az említett, nyelvi funkción kívül a látással, a vizuális gondolkodással is foglalkozik, amelyek működésének ismerete elengedhetetlen egy hasonló alapokból kiinduló mű megértéséhez. Mindenekelőtt azonban azt igyekszik tisztázni az olvasó előtt, vajon mennyiben módosult az irodalom mai szerepe a művészeti kommunikációban, és egyúttal folyamatában érzékelteti azt a fogalmi változást, ami miatt gyakorta állunk csodálkozva egy-egy alkotás előtt.

Hogy milyen előzetes imázs szerint ismerjük fel a vizsgált tárgy vizuális-verbális rendszerét, nagyban függ szerzett tapasztalatainktól (iskola, nevelés), ezáltal nyilván egyfajta prekoncepció alapján döntünk, ami vezethet éppúgy helyes, vagy helytelen következtetésekhez. Ez a pavlovi gyakorlat érvényesül tehát akkor is, amikor egy-egy új művészeti konstrukcióval szembekerülve próbálünk értékelhető eredményekkel számolni, miközben éppen az újdonság megléte felett siklunk el.

Ex libris

A hangköltészet, a vizuális költészet, a művészkönyv, happening, performansz, a számitógépes irodalom, a virtuális művészet stb. elsősorban abban különböznek a hagyományosnak ítélt műfajoktól, hogy az eddig általánosan használt szerkesztési módok, valamint a beszerkesztendő formulák helyett igyekeznek újakat létrehozni, másrészről az előbb említetteket eddig nem használt összefüggésekben újraértelmezni. Nagy Pál az új műfajokkal foglalkozó fejezetekben többek közt ezekre az értelmezési különbségekre hívja fel az olvasó figyelmét.

Az új műfajok elemzése kapcsán a szerző folyamatában ábrázolja azok létrejöttét, és beilleszti őket az általános művészettörténeti rendbe, ezzel mintegy felhívva a figyelmet arra a fontos tényre, hogy a modern és a régebben letező művészeti struktúrák végpontjai ugyan különbözhetnek egymástól, de a kiindulópontok mindenképpen azonosak.

A könyv több száz illusztrációja mellett az eligazodást és az értelmezést az a terjedelmes bibliográfia is elősegíti, amely pontosan feltünteti a képek előfordulási helyeit, valamint részletesen bemutatja (külön fejezetben) az eddig megjelent folyóiratokat, könyveket, a megrendezett nagyobb fesztiválokat és a specifikálódott könyvesboltokat és archívumokat.

Kabaj Zoltán

Erdély Miklós emlék(ez se)

j^RFIHANG Megkezdődött.

ctoen: Ez a szöveg bárhonnan olvasva is lehet. igaz.

®Sy nem akarom közhellyel kezdeni, kettő ha ezt kimondom már közhellyel kezdtem, három nem közhellyel kezdeni is közhely, négy közröhej, egy nem akarom közröhejjel kezdeni. keltő ha ezt kimondom már közröhejjel kezdtem. három nem közröhejjel kezdeni is közröhej, négy a üoly. egy nem akarom a hellyel kezdeni, kettő ha ezt kimondom már a hellyel kezdtem, három nem a hellyel kezdeni ís hely. négy műhely, egy nem akarom a műhellyel kezdeni, kettő lm ezt kimondom májra műhellyel kezdem, “űröm nem a műhellyel kezdeni is műhely, négy kikezd.

®8.v ha ezt. kimondom már közhellyel kezdtem, kettő közröhej, három nem akarom közhellyel kezdeni, négy üonr közhellyel kezdeni is közhely, egy nem közröhejjel kezdeni is közröhej, kettő nőm akarom közröhejjel kezdeni, három a holy, négy ha őzt kimondom mór közröhejjel kezdtem, egy műhely, kettő nem a hellyel kezdem is hely. három ha ezt kimondom már hellyel kezdtem, négy nem akarom a hellyel kezdeni, egy nem karóin a műhellyel kezdeni, kettő ha ezt kimondom jüór a műhellyel kezdtem, három nem a műhellyel kezdeni is műhely, négy kikezd.

ha ezt kimondom mái- közröhejjel kezdtem, kettő üem a hellyel kezdeni is hely. bárom kikezd, négy nem ákarorn közhellyel kezdeni, egy nem a műhellyé! kezde- Pl w műhely, kettő közröhej, három nem akarom közröhejjel kezdeni, négy nem a hellyel kezdeni is hely stb.

A nő, a -tlen

akarok beszélni Őrről a nőről, akarok beszélni erről a nő- röu ndről akarok beszélni, nőről akarok beszélni? Hozzá üetán akarok, akarom, talán a melleit akarok, beszélni jól», hogy a csend ó. fl csend a mell. talán ón a csend, ta- jüp a osond, a csend, csak a csend mondatja, talán a főnőkéről kellene,, talán kellene, lehet nekem is rosszul, oshet- Ac rosszul, talán ha beszelnének így. nekem is. rosszul. Pedig megadhatók a paraméterek, a csípő a mell a bőség. a kosai-, súlyom nekem is. pedig csak annyi amennyinek Cn elmondom, az ízlésemhez kötött, még csak nem is fe* fiyókurazhat kedvére, csak kedvemre adott, úgy négy- pfídt és ötvon között, esetleg hatvan fölött, esetleg én. én » változhatnék kedvére, ha van kedve, ha akarom itt An- nem léphet, nem lephet meg. talán ő. ő is így. és mu- |At- mert kitalált nyolcvanöt kilósnak, kopasznak, és kita- kűönak. és mulat hogy azt Íriszem beszelhetek róla.

(Elhangzott az IdŐjckh művészeti folyóirat Erdély Miklós-cmlélmtjcn, Miskolcon, a TIT Kazinczy Klubjában, 1996. május 22-én)-SZERTEÁGAZÓ bokrok közt találtam magamra, holtan feküdtem sivár nejlonba csomagolva, vagy nem is az volt, hanem csak csigák nyomától tűnt úgy, ott voltam holtan, megkekített az erdőszéli szel, meg is ijedtem magamtól egy kicsit, futottam segítségért, de a szaggató házak közt senkit nem találtam, rohantam vissza magamhoz, letérdeltem, és hullamagamba haraptam, hátha felébredek, de nem, merev hideg (estein szétomlott számban; nem is emlékszem, hogy halhattam meg a tudtom nélkül, nem emlékszem az egészre, ügy gondoltam, jobb lesz, ha megeszem magamat, nehogy bolondnak nézzenek, nehogy tele legyen vele a sajtó, lerágtam csontjaimat, nem éreztem fájdalmat, jóllaktam, elaludtam, álmodtam, ezt: feltámadok, elfed ok a rendőrségért, ugyanis itt gyilkosság történt, ez mái- bizonyos, az áldozat én vagyok, engem orvul meggyilkoltak, de ne tessenek hülyének nézni, ez a színtiszta igazság, meg is mulatnám a tetemet, de valahogy eltűnt, vagy mit tudom én, ne tessenek hülyének nézni, hisz ez tényleg így van, áldozat vagyok, meggyilkoltak, most mit tetszik taszigálni, nem, nem kell orvos, már meghaltam egyszer, mi az, hogy ne vicceljek, ez nem vicc, komoly ügy ez kérem, lessenek engem elhinni, kapják el a gyilkost, fogják meg, zárják börtönbe, mit keres itt ez az orvos, hová visznek?, szóval nem vesznek komolyan, hívják a belügyminisztériumot, ők majd Írisznek nekem, majd ők felülvizsgálják az ügyemet, nem úgy, mint maguk, semmi bajom nincs, csak mái- meghaltam egyszer, nem akarok semmit, csak hogy találják meg a gyilkost, az fontos, ki volt a gyilkos, a gyilkos - és most felébredtem, valóban rosszul estem magamnak, nenr vagyok senki, elfelejtettem a halott ént, elfelejtettem, hogy én vagyok a gyilkos, én vonszoltam magam egy erdőbe, én vagyok a főbünös, elmondanám, de senki nem hinne el, seirkinek nem jutna eszébe börtönbe csukni engem, nem hinnék, hogy én voltam a nregkékült. hulla, én, de nem jut eszükbe, semmi rólam, hiába csináltam az egész jelenetet, meguntam ezt is, - gondoltam egy virágra, egyenként tépdeltenr le havadzó szirmait: szeretem magamat Fekete Péter-A 17.10-ES GYORS 17.11-kor

érkezett, „elkéstél”, átugrottam, egy ivókóros rendőr közeledett felém kutyával, „megtaláltak”, a kutya fölémhajolt, orrát arcomhoz nyomta, rámlehelt, büdös volt a szája, „hátha csak saját magát lelte meg bennem”; na, jöjjön, elvezetjük magát, nri elvezetjük magát oda, ahová már régóta vágyott, na, jöjjön szépen, segítünk magán, a 17.15-ös gyors 17.14-kor érkezett, Ó volt. az első, feléje néztem, kerestem az utat beléje; „na álljon fel szépen, ne féljen, álljon fel, tudjuk, ki maga, tudjuk, nút akar, mire vár?, jöjjön mái-, tudjuk, minek jött ide, de tájékoztatjuk, egy kicsit eltévedt, nem jó helyen jár, ráadásul egy kicsit elkésett” - rímekben beszél - „na jöjjön, útbaigazítjuk magát, azt hiszi, segít, a hallgatás, azt hiszi, tesz valamit, ha tétlen marad, nincs esélye, megtaláltuk, felesleges a hülyét játszania, azt is tudjuk, hogy nem süket”-nini, ezek tényleg mindent tudnak - „nem vagyunk idegenek, na, jöjjön elvisszük magát, már nagyon vártuk, nyugodjon meg, senki nem akarja bántani, tudom sokat szenvedett, azért, hogy itt lehessen, de ezt el kell, hogy felejtse, mi ezért, vagyunk itt, felejteni segítünk, joga van hallgatni, amit most mond, később felhasználható ön ellen” - de akkor elővette őrült nézését, úgy nézett rám, mint aki megtalálta bennem ifjúságának elcseszett értelmét - „nút keres itt?, értse meg, mindennek vége, az Előőrs elrobogott, utána nem jöhet senki, vége, érti?!, menjen szépen haza, Gongie meghalt, keresse meg a fiilét, mindenki meghalt, térjünk a valóságba, Didi se bírta soká, mit keres itt.?, menjen innét” - igen, rájöttem ki ö, mert felém rázta pokoli fegyverét, zsebéből tollat vett elő, ő a nyugdíjazott Költészet Rendőrség, tényleg vége - „na tűnjön el, ne akaija a rosszat, hiába keres, hisz nincs, menjen, menjen, nem akarom látni a magafélét, máshol próbálkozzék Balogh Robert

Egy hónap faun- részlet 17. nap

Miáltal indultál lefelé, régóta útra készen vártál, türelmed mégsem fogyott, s most lépesein az aknának mind gyorsabban, sürgetőbben ereszkednél, mind sürgősebb a bizonytalanság, mire vártál, miért indultál el, s most, ha már mész, menj, menj csak, mei-t, ha várnál, csak várni akarnál, mindig erősebben, mozdulatlanul, magad lennél a várás, a mozdulatlanság oldója: a megérkezés, csak az oldhatná meg tested, lendítené karod üdvözlésre, arcod semlegességét ez oldhatná mosolyra, de csak sietsz, ha már elindultál, ahogy történt, ereszkedsz, hiszékenyen, és tudatlanul kanyarogsz, nyomorodon csak olyan szűk hely segíthet, ahol már megszorulsz, ingerülten fészkelődsz, míg mozdulni, furakodni sincsen erőd, saját izzadságod maija bőröd, mozdulatlansagba dermedsz, mire leértél, tudod hogyan történt?

Sötét. Nem éjjel. Nem föld alatt. Nem homály. Sötét. Olyan, mint a semmi. Az aknában vízcseppek zenéje. Egyhangú. Ritmusdallam. Mintha körülvenne. A semmi tágul. Ugyanakkora vagy, körülötted tágul a semmi, kilép a látásod magából, kétszeresen látod magad, ijedten bámulod először az arcod, fejedhez tapadt átizzadt kendő. A semmi tágul. Ugyanakkora vagy, látod magad, mégis kiáramlik belőled, lassít, fáj, nem rossz, nem annyira rossz, lelassít a nagyság, az űr, ahonnan csak hiányzik.

Sötét, megyek, sima az út, valaki figyel, elbújnék, ha bízni tudnék abban, hogy menedék az, ha nem érez az, aki figyel, ha bíznék a fában, hogy eltakar, ha a sásban, hogy elrejt, elbújnék, ha el tudnék bújni az elől, aki figyel.

Előttem elfogy az út, biza- lomhíd a levegő, lépéseim elől kitér, s megtévesztésül körbefog, ölel, kifújom magam, csak a test zuhan, látom, ahogy egyre, lefelé, merre máshová lehetne, folyton zuhan, vele zuhannak cipők, ruhák, minden, ami megköt, minden, ami megvéd, csak pörög, zuhan, s mi ez a bizalmatlanság, miért, nem fogadod el, engedd, hogy hulljál a vöröses porral, aiá kövek, bokrok közé, bogarak és hangyák közé, leveles ág hajlik majd föléd, madár- száll rád, s te mozdulatlan maradsz, megtévesztésül, mert még ellenkezel, lesöpörnéd a hangyákat, a bogarakat elpöckölnéd, a madár is zavar, ahogy hegyes karmaival kapaszkodik karodon, de ellenkezel, ellenkezel mindennel szemben, ellenkezel magaddal, mégis olyan, mintha beleegyeznél, csak nem teszel semmit, elmulasztod a döntést, fölment a tétlenség valami alól, fölold a belenyugvás.

Olyan üres csigaház, fényesre dörzsölt, puha rongygyal, mintha hó csillogna a kerítés túloldalán. Hullik a hajam, a szakállam,, foltos a bőröm, viszket. Árkokban alszom, esőben ázom.

Nézem a napot, sokáig, ahogy kel, felhág az ég tetejéig, s alászáll. A fél ív megnyugtat, elfelejtem a többit. Elfelejtem a keresést. Dicsérem a napot. Magam elé motyogok, arcom tapogatom. Fehér a szemem. Izzik. Sötétben is. Reggelre vörös. Nem hagy nyugodni. Elvesztegetett idő az ártatlansága. Kétértelmű a vonzása. Nincsen vége. Áztán mindig lebukik a fejem. A sötétben holdfény felezi a vadszölövel befűttatott házfalakat. Kutya áll a kútnál, hallgat. Itt a dombon mindig fuj a szél? Ritkán ilyen langyos, illatos? Szégyentelen ez a kutya, közel jön, szaglász, nyaldos, a lábam közé furakszik, nedves orrát combomhoz nyomja. Odalépek a kúthoz. Hűvös csap meg. A kutya alázatosan nyüszít. Megfeledkezhetek magamról. Bizalmatlanság tart. éberen. Mozdulatlanságom sem elég a csendben. Mosolyom tudomásul vétel. Hűvös árad a kútból. Mmdenütt megbor- zaszt. Kibújok a cipőmből. Nyirkos a föld. Lábujjaimmal a kút- kávába kapaszkodom.

Leültem, vízbe lógattam a lábam, mint ajég, zavartan húzódtam vissza. Felálltam, a talpamra ragadt apró kavicsok szúrását érezhettem, lefegyverzett a lehetőség, hogy' meg is szüntethetem a fájdalmat. Jobb így. Megengedhetem magamnak a halogatást. Vakkantott a kutya. Úgy nézett, mintha gyerek csodálna ritka állatot, Az nagyon jó, ha gyerek. Elképzeli a kockázatot. Kérdései válaszok, kioltanak minden görcsöt, alázatot, gyanútlanul egy pillanat alatt elárasztanak. A kutya is nézett, olvasott az arcomról.

Fényes nappal mdultam el - motyogom - kerestem valamit, fii között, végig mezőkön, a parti homokban, úgy mentem utána, mintha nélküle árva lennék, és árván nap napra rá, erősödött a vágy, utolérni azt, ami nem mozdul, szeretni azt, ami nem érez. Nem akartam tudni mi az, vagy kicsoda talán. Napra nap, ismételtem mozdulataim. Némán kutattam magamban, fölfedeztem a félelmet. Elfogott a mulasztás gyanúja. Iránytalan vád, képtelen megszégyenülés. Mintha csak zuhannék magas toronyból, sokáig sebesen, összezúzom magam a köveken, kicsit pihegek, és újból nekiindulok, fölszaladok a toronyba és ugrok, zuhanok, összezúzom magam, szaladok, ugrok, mintha bezárulna a kör, s én gazdátlanul körözök ég és föld között, és csak azt. érzem, hogy itt még valakinek lennie kell. Nem tudok emlékezni. Kétes minden szó. Kétes minden gödör, és illat, fény és test, indokolatlanul hevernek pocsolyák, alszanak fákon madarak, mind ártatlan, és kétségbeejtően indokolhatatlan minden mozdulat. Titok átmenetisége lengi be a levegőt, és én hosszan szívom be, olyan hosszan, hogy az idő alatt elszédülök, egybemosódnak az árnyak, hűvösen izzadok, elhatározásom megérik, hogy csupa igazat mondjak. Egyszer magot raktam vízbe, és néztem, amíg kicsirázik. Egyedül voltunk, két élet. Elaludtam, s mire fölébredtem, a csíra már előtört. Nem éreztem becsapva magam, sem kiközösítve. Tisztaság megbocsátani. Még magunknak is talán. Zavaró az érzel- messég? Hogy' hiába múlt el napra nap?