Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-18 / 116. szám
HÉTVÉGE ■' *■ ■ K' ’ ■$$ >■' V'.'" f. }■'■' ÉM-dosszié A június 5-én életbe lépő törvény szerint a megyei önkormányzatoknak 3o napon belül kezdeményezni kell a területfejlesztési tanács megalakulását. II. oldal ÉM-rSgaor* Az ország nagyobb városaiban a Magyar Televíziónak körzeti stúdiója működik. Miskolcon eddig nem volt — de most lehet, hogy lesz. III. oldal Mőhely A minoritáknál 1782-től már lehetőség nyílt volna a humaniórák tanulására is, de Day ka Gábor mégis az egri cisztercitáknál folytatta tanulmányait. VII. oldal Ghanas... Fotó: Dobos Klára A hét embere Érsekcsanódi István érettségi elnök Filip Gabriella 0 az egyike annak a több ??áz „mumusnak”, akikkel yesztgetni szokták az érettségizőket. Pedig Érsekcsa- nádi István éppen azt tartja érettségi elnök legfőbb feladatának, hogy megteremtse a vizsgához szükséges nyugodt légkört. 7 Tudom, hogy gyakran riogatják velünk a diákokat! „Majd Meglátjátok, mit szól ehhez az elnök!?” „A szóbelin bármire rákérdezhetnek!” Pedig nem kell félni az érettségitől! Es az érettségi elnöktől sem. Annak idején a Földes Ferenc Gimnáziumban osztályfőnökünk, Pápay Sándor tanár úr is azt mondta nekünk: aa jó felelettervet készítünk, az már fél siker. Ersekcsanádi István, a miskolci Kandó Kálmán Híradás- technikai és Műszeripari Szak- középiskola igazgatója számára minden tanévet az érettségi koronáz meg. ~ Nagyon jó látni a kipirult arcú diákokat. Ilyenkor érzi igazán a pedagógus, hogy a tudás örömforrás lehet. Persze, az érettségi elsősorban megmérettetés. Ilyenkor vizsgázik a diák ls> de vizsgázik a tanár is. En még nem találkoztam olyan tanárral, de szerintem nincs is, ?ki ne azon lenne, hogy minél jobban felkészítse tanítványait. A szóbelin pedig mindannyian arra törekszünk, hogy a lehető legtöbbet tudjon megmutatni az érettségiző mindabból, amit az evek során megtanult. A szépen QQr,’iQH felelet, az ismeretek önálló alkalmazása, a hatásos megnyilatkozás öröm a vizsgázónak, és öröm a vizsgáztatónak is. Az érettségi a legtöbb ember életében meghatározó élmény. Meséli is az érettségi elnök, hogy is volt az, amikor ő volt maturandus. Nagyon szép témákat kapott. Először a Bánk bánt, majd pedig a Hamletet elemezte. Történelemből az utolsó tételt húzta: az 1948 utáni időszakot kellett értékelnie. Még arra is emlékszik, hogy Pa- lumby Gyula volt az érettségi elnökük - pedig azóta eltelt úgy harminchét év...- Ahogy kijöttünk a szóbeliről, elmentünk virágot venni a vizsgabizottság tagjainak. Ezzel akartuk kifejezni köszöne- tünket. Mentünk vissza a piacról, elkapott bennünket egy hatalmas zápor. Hiába próbáltunk menedéket keresni, bőrig áztunk, ráadásul elkéstünk az eredményhirdetésről... Ersekcsanádi István azóta többször vizsgázott. Előbb elvégezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen a magyar-latin szakot, aztán három év alatt a filozófiát. Ha szemeszterenként csak öt vizsgával számolunk, akkor is legalább nyolcvanszor kellett számot adnia felkészültségéről: tudós professzorokkal „elbeszélgetni” a kollokviumokon, megfelelni a szigorú szigorlatozta- tóknak, szembe nézni az államvizsgáztatókkal... Mégis az érettségi emléke maradt meg benne a legelevenebben.- Lehetnek ennél nehezebb vizsgák, de mégis ez az első. Ez az éret.tsétn” ilyenkor nyilatkozhat meg először az ifjú ember felnőttként. Ilyenkor tudja igazán megmutatni szellemi erejét. És ilyenkor tudja megmutatni szellemességét, találékonyságát is a vizsgázó...- Mindig is voltak leleményes diákok, akik megpróbáltak puskázni... Matematikából én is segítettem az egyik osztálytársamnak. Az előzetes megállapodás szerint kikéredz- kedtem a vécére, gyorsan leírtam a megoldásokat, és elrejtettem a kis cetlit a megbeszélt helyre. Valamit elnézhetett, mert neki csak négyest adtak a dolgozatára. Annak idején az egyetem gyakorló gimnáziumában pedig kezdetleges kis rádióadó-vevővel segítettek egymásnak a diákok... Bár az érettségi elnök a törvényesség őrzője, Ersekcsanádi István mégis azt mondja: nem hiztos hnovmindicr mindent észre kell venni. A szaktanár úgy is tudja, hogy mit tud a tanítványa, ő kérdez a szóbeli vizsgán is, és ő állapítja meg a bizonyítványba kerülő érdemjegyet.- Nagyon ritkán fordul elő, és tényleg csak kirívó esetekben, hogy közbe kell szólnom. Arra sem emlékszem, hogy valakit megbuktattunk volna. Persze, előfordulhat, hogy leblokkol a diák, és zavarában nem képes megszólalni. Ilyenkor segíteni kell, oldani a feszültséget. Amikor a vizsga reggelén először találkozunk, már akkor igyekszem megteremteni az alaphangulatot. Persze, addigra ismerem őket, hiszen előtte végigolvasom az írásbeli dolgozataikat, az osztályfőnöktől kapott tájékoztatás alapján körülbelül tudom, hogy milyen a közösség. Meg aztán, aki ennyi évét eltölt ezen a pályán, rendelkezik annyi lélektani ismerettel, hogy azonnal tudja, miként kell megszólítania a másik embert. Aid pedig ennyi éve tanít, és ilyen sok diákot vizsgáztatott már, azt is tudja, hogyan változnak az egymás után következő évfolyamok.- Nem hiszem, hogy jobbak vagy rosszabbak lennének a mostani végzősök, mint mi voltunk, vagy az apáink, nagyapáink. A tudásban, felkészültségben sem érzek különbséget. Viszont a mai fiataloknak nehezebb a dolguk. Annyi hatás, annyi ismeret zúdul rájuk, hogy nagyon vigyázniuk kell: el ne veszítsék tisztánlátásukat, el ne vesszenek ebben az információáradatban Kerül, amibe kerül... Kovács Judit Ami elromolhat; az el is romlik. A Murphy-törvények e szakaszának igazságával sajnos egyre többször kell szembenéznünk. Itt van mindjárt a népjóléti miniszter autója, az a rozoga BMW. Felújítása csaknem félmillióba került volna, ezért a tárcavezető inkább egy újra vágyott - letéve arról, hogy ami elromlott, azt megjavíttassa. Erre vonatkozóan persze, azt hiszem, nincs is törvénye Murphynek... Mégis. Valahogy legtöbbünknek, ha egy használati1 tárgya taccsra megy, nem az az első gondolata, hogy kilyukadt cipőjét, leégett motorú hajszárítóját a sutba dobja, s vesz helyette egy másikat. Pláne nem, ha az újabb - noha csinosabb, divatosabb, vagy éppen jóval nagyobb kapacitású és esetleg biztonságosabb is - sokszorosába kerülne a régi reparálásának. Nem tehetjük meg, nem engedhetjük meg magunknak. Pláne nem azóta, amióta a miniszteriális tárcák egy sor olyan intézkedést hoztak, amelyek révén a mi tárcánk egyre laposabb. A népjóléti miniszter eltökélt szándéka például - némi ellentmondásba keveredve önmagával - hogy kerül, amibe kerül, az elromlott egészségügyet, az avítt szociálpolitikát és az alapjaiban rossz nyugdíjrendszert kijavítja. Igaza van. Tarthatatlan, hogy egy életet végigdolgozó, talán egészségében is megrokkant ember alamizsnán tengődjön nyugdíjas éveiben. Nevetséges, hogy azok is kapjanak családi pótlékot, akiknek több tízmilliót érő villalakásuk, be nem vallottan ugyan, de több százezres jövedelmük van. Vérlázító, hogy míg egyes kórházakban lézengenek csak a betegek, addig máshol még az intézetek folyosójára is pótágyakat kell beállítani, hogy el tudják látni a kezelésre szorulókat. Szó, mi szó, tényleg kell valamit csinálni. De talán nem mindegy, hogyan látnak neki az életet mentő műtétnek. Előbb operálnak-e, s csak utána érzéstelenítenek, vagy még a szike fájdalmas érintése előtt felkészülnek a beavatkozás minden apró részletére. Beleértve a betegek - jól felfogott érdekükben született - egyetértését, hozzájárulását, de legalább a véleményét is. Az országos műtét azonban valahogy nem így zajlik. Merthogy az operáció már tavaly elkezdődött. Az érintettek fájdalma azonban nem hogy csillapodna, de egyre erőteljesebbé válik. Ráadásul a gyógyulásba vetett hit is csorbát szenvedett már jónéhány esetben. Flogy ne menjünk messzire: fogászat. Tavaly érvágásként hatott a beteg-, de az ép fogú magyarságra is az ellátás ingyenességének megszüntetése. Hiába tiltakoztak a szakemberek, az érdekképviseleti szervek, hiába érveltek, hogy hamarosan a tízmillió fogatlan országaként emlegetnek bennünket szerte a világon, mert az emberek nem tudják majd megfizetni az ellátást. A kiáltó szó elszállt, a rendelet jött - és életbe lépett. Csakhogy nem győzött, a jóslat ugyanis bevált. Az átalakított fogászati rendelőkben üresen tátongtak a várók, az olykor-olykor betévedt betegek - csillapíthatatlan fájdalomra hivatkozva, az ingyenesség reményében - inkább kihúzatták, mint kezeltették fogaikat. A minisztériumnak is be kellett látnia, ez így nem mehet tovább, ezért aztán e héttől kezdve már új, kedvezőbb rendelet szerint kezelhetnek a fogorvosok. Hogy mire volt jó a hajcihő, s hogy az oda-vissza reformmal talán többe került a leves, mint a hús? Nem lehet tudni. Még azt sem, okult-e a tárca az említett ballépéséből. Az idei esztendőre előjegyzett operációra, tudniillik a kórházi ágyak leépítésére tervezett lépésekből mindenesetre úgy tűnik, még a maguk kárán sem tanulták meg a leckét a döntés-előkészítők. Mert eleddig hiába tiltakoztak a szakemberek, az érdekképviseleti szeivek. Hiába érvelnek, hogy a megfelelően kibővített alap- és járóbeteg-ellátás, illetve ápolási háttér nélkül az ágyszám-leépítések szinte euthanáziával küldik a másvilágra a valóban beteg egészségügyet. Az egészségügy betegségét ugyanis még szakmai körökben is elismerik, mert ők is tudják, hogy ami elromolhat, az el is romlik. A népjóléti miniszter egyébként letett az új, több milliót érő autó vásárlásáról, talán az ebben az ügyben őt ért sorozatos támadások miatt... A régi járgányt sem tudja már lóerőbe fogni, ugyanis azt meg ellopták. Be kell érnie egy szerény Volkswagen Golffal. Lehet, hogy már bánja, amiért nem a kevésbé látványos, ám annál megfontoltabb, hatékonyabb megoldást választotta...
