Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
Május 11., Szombat Literátor ÉM-hétvége VII LITERATOR Az ÉSZAK-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Mass Tibor Eredő Útszéles magány Szentmártoni János kötetéről Almási Osváth Andrea A Sivatag kupolája című antoló- S*ában találkozhattunk először * most önálló kötettel jelentkező Szentmártoni Jánossal. „Fiatal eletek indulója” volt az előbbi, s ®gy kiforrottabb költőé e második kötet. A motívumok nem sokat vállfák: még mindig nagy szeműhez jut az elődökhöz való csatlakozás, a hozzájuk való föl- növés akarata: József Attilát »mint széttépett bibliát” akarja megragasztani, Párizsban Ady »lábnyomát keresi”. Ahhoz ózonban, hogy lépést tudjon velük tartani, még jónéhány akadályt kell áthágnia: meg kell küzdenie a halál, az öngyilkosig hívogatása, a gyermekkor emlékei, a szerelem ambivalen- claJa, a félelem, Isten, a bűn-bűnösség problémáival. , A félelem, a századforduló óta oly jellemző dekadencia, a nündebből következő „útszéles niagány” egyik központi motí- Vl*ma. (Ennek centralitását jelzi a köteteim is.) „A boldogság csak statisztál gyűrött életünkben. A fájdalom az igazi rendező” - írja- A Bemutatkozás című verse egyszerre jelzi a félelmet, a rengést, a korlátolt szabadság megélését. Ugyanez fogalmazódik meg A kérdés címűben is: „dobozba zárt álmaimmal / merre induljak?” A képzelet bezártsága, a szárnyalni akarás s nem tudás élménye gyakran kapcsolódik össze állat- és erdőmotívumokkal: „Maréknyi szabadság / lukas zsebünkben, / szorongatjuk- / oroszlán védi így / pihenőhelyét”. De nemcsak ebben a tematikában jellemző az állatmotívum: majd minden versben egy szokatlan, meghökkentő jelző, szókép erejéig megjelenik egy állat- vagy erdőkép, sőt egy ars poetica-jellegű írásban, A kutyában a vers központi szimbólumává emelkedik (erős párhuzam érezhető itt Rilke A párduc című versével). Az erdő szorongással teli atmoszférája a „mohazöld lombok” puhasága, a bennük való elrejtőzés jelképévé nő. Azonban előfordul, hogy ettől többre van szükség: nem elég elbújni, menekülni kell. A „bútorozott, berendezett magány”, a tárgyak életre keltése már nem hoz megnyugvást. Hiába törekszik arra, hogy elviselhetővé tegye magára maradottságát a körülötte lévő „törött tárgyak” elevenné tételével, mindez nem elég. Az elviselhetet- lenségig fokozódik a félelem, és szerephez jut a halál. A halottak hívogatása az alvás-ébren- lét-képzelet hármasságának éjjeli iszonyatává, kozmikussá tágul. A halál előtti önkívületi állapot pillanatai ezek, mégis sikerül megmaradnia a realitás talaján: felveszi a harcot a halottakkal. A látogatók című vers ritmusa, páros rímei, áthajlásai is ezt implikálják: „már magukkal vinnének, / de ordítom: még élek!!! / Most még hagyjatok élni / éjjel tőletek félni”. É túlélésben segít a gyermekkor és a játék. Az életet ügy kell felfogni, mintha egy soha el nem múló játék lenne. Itt is úgy kapcsolódik össze a halállal a gyermekség, mint Kosztolányinál. Lételemmé válik: „Szeretni!, játszani!, csak nevetve szólnék, / még szeme közé nevetnék a Világnak , / fényképpé mielőtt végképp elmosódnék! / Értelme csak így lehet a halálnak.” Már a berendezett magány, a halál elutasítása is jelzi, hogy lát kiutat és reményt: Istent és a szerelmet. „Ami még érték, szerelemmel mérhető” - vallja. A vágy, az erotika, a kapaszkodás és a feloldódás kapcsolódik össze szerelmi témájú verseiben az ezzel egyidejű elutasítással. Erős az ambivalencia: egyszerre akaija és gyűlöli a •Ex librismásikat, a másik adta érzelmeket és gyönyört. Mintha félne a megnyugvástól: el akarja tüntetni maga mellől a szerelmet. Ugyanez a kettősség érzékelhető istenes verseiben is: a hozzá való viszonya a keresésben, könyörgésben és az őt ért vádak felsorakoztatásában teljesedik ki. Hol óvó, őrző, hol bűnös szerepben áll előttünk. Nem hisz a századforduló Magyarországán oly elterjedt és elfogadott nietzschei gondolatban, miszerint Isten meghalt, bűnei miatt elhagyta a világot, hanem elfogadja létét, és könyörög hozzá. Meg is jeleníti előttünk, de nem a hagyományos ősz öregúrként látjuk viszont, hanem olyan „emberként”, aki magába foglalja az egész univerzumot, s az emberiséget öreg tenyerében tartva óvja. Költészetének egészén végigvonul egy Ady-féle hiába-mégis magatartás: a szembenézés a lehetetlennel, az önmegvalósítás képtelenségével, s az ezen fólü- lemelkedni tudó büszke akarni vágyás, a magát megmutatni akarás. A mégis legyőzi a hiá- bút. így nő föl előttünk a kilencvenes évek végének ígéretes lírikusa. A tavaszhoz Lakatos Jolán A feneketlen kútba kiáltva üresen szól a „vízhang”, mert már az ’s megszökött, vagy visszatért az elmúlás világába. Szentmártoni tavaszt vár, de gondolatai szörnyű víziót sejtetnek. Élesen és tisztán láthatóvá válik az elmúlás minden olyan fázisa, melyre a mindennapok embere csak elborzadva tud gondolni. A múltat a Jelennel ezek a képek kötik össze, mert elavulttá vált, és feledésbe merült a szép és az öröm, mellyel a tavaszt köszönteni lehetne. Társtalanul, magányosan várja az idő múlását, és gondolatai, melyek éhezve kiáltanak a szerétéiért, megragadnak a depresszió világában. Abban a korban, ahová ő visszavándorol, talán még a szó jelentését sem érthették, de a huszadik század a mindennapok zsargonjává tette ezt a súlyos lelki betegséget rejtő kifejezést. Lehet úgy hiányozni Valakinek, hogy csak undort keltó képekkel tutajuk megjeleníteni? A mai költők világában a modern írásmód egyik alapkövetelménye ez? Elképzelhetetlennek tartom azonban, hogy csak a divat tesz egy fiatal embert életunttá. Szentmártoni lírája a kilencvenes évek magyar költészetének egyik legérdekesebb világát tárja fel. Öntörvényű rendszere ciklusokban kapcsolódik a külső világhoz. Egy zárt, belülről felnövő körből kitörni készülő vulkán képét adják, de ahhoz, hogy meglegyen a kellő nyomás, általános emberi érzések szükségesek. A depresszióból eredő kép legtöbb- szói' egy önmagába zárt gondolatsor-jói lezárt világ -, melyben a szabadulás lehetősége csak érintőlegesen van jelen. Szereplői minduntalan visszatérnek, hiszen mindennapjait ők töltik be. A térben és időben behatárolt helyszín a nagymama hiányát és talán a sze- retetnélküliséget támasztja alá: „...de van-e jogod szólni, / ha sebnek érzed anyád csókját”. A fiatal költő életében azonban a család biztos támasz. A depresszív és ha- láltváró hangulat csak gondolati fejlemény, életkori sajátosságnak (és a divatos versírásnak?) megfelelni akaró átmenet. A kamaszkort elhagyó, felnőtté váló költő zavaros érzelemvilága csak úgy tud kibontakozni, ha leküzdi azokat a gátlásokat, melyeket babus- gatásukkal, mint betonfalat építettek köré a szerető családtagok. Ezért, halljuk egy lélekben megcsonkított fiatal fájdalmas hangját. A racionálisan gondolkodó és a természet törvényeit jól ismerő ember csak így tudja kifejezni azt a hiányérzést, anút a magány okoz: „nagyapám amputált lába / kimered lomb-szemedből / - elrá- kosodtál az álarcba / száradt szeretettől?, / kattog, zakatol bennem / hiányod”. A rügyfakadás számára csak félelmet, szorongást jelent. Szorongást az ismeretlentől, amelyben egy sor olyan történés valósulhat meg, amit csak félelemmel lehet megélni. Sajátos lázadás az övé, az ismeretlen történések elől való menekülés, ezt időnként megszakítja a benne mélyen megbúvó szeretet, „Szeretni!, játszani!, csak nevetve szólnék, / még szeme közé nevetnék a Világnak, / fényképpé mielőtt vo-gképp elmosódnék! / Értelme csak így lehet a halálnak.” Szentmártoni János olyan költői képessegekkel van megáldva, amelyet a ma élő vezető irodalom képviselői is elismernek. A Gérecz Attila-díj nemcsak bizonyítéka ennek, de előmozdítja a fiatal költő életérzéseit abba az irányba, ahol hasonlatai és képei - egy más érzelemvilágból is merítve - egy érett költőt biztosíthat a világnak. Nyilas Atilla Zenét! alakká torzult ciklonköreiben tombol a város zenéért buszrajok hordják robbanások altját olajat sírnak zenéért liftek izgatott automatikája tompán könyörög zenéért vízvezetékek sután nyüszítenek roncs idegekkel zenéért naponta sokkolt órák tehetetlen versenyt ketyegnek zenéért amnézia-ár lyuggatta dobhártyák csendet zokognak- ES MENTEM TOVÁBB , minden fej mondott valamit, valami olyast, melyet addig nem fogtam fel, míg vágyaim polifóniáján át nem repültem, mentem velük, kibogoztam magamat az összes álomból, mely körülölelt, s melyek önmagamat hazudták, és mindenki elhitte, hogy ez tényleg én vagyok, mindeni elhitte, csak az Ellenőr nem, ki az egyébként hamis Személyiség Igazolványomat kérte, majd megkérdezte, hogy hová tettem az igazit, hová dugtam azt a pokoli dokumentumot, melyben meg vagyon írva, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen; és már magam sem tudtam, hogy hol rejtettem el, és azt sem, mi áll benne, hová tűnhetett a zűrzavarban, mely felforgatta ruházatomat, talán kiforgatta a zsebeimet is, elvett mindent tőlem, és talán e hamis iratot csempészte bele, ami oly új volt még, hogy jóllehet a tinta se száradt meg rajta, mert feketére színezte a nadrágomat, átitatta bőrömet, testemet, lelkemet is bekente, hol eltűnt, hol előjött belőlem gyű kos magam, de a maszlag sosem változott meg igazán, csak én csúsztam egyre messzebb, kikerültem a forgatagból, melynek forgatókönyvét nem sikerült megszereznem, hogy újra megrendezzem az egészet, valahol máshol, ahol majd nézi sok álszent aggastyán, és már a fellibbenő szoknya látványa is perverz vágyakat ébreszt bennük, melyek valójában sosem alszanak, mert álmaik is ezekről szólnak, vágj' másról, azokról a dolgokról, melyeket ők maguk teremtettek, valami halálféléről, de mit ér ez mind, rólam van szó, rólam S zentmártoni János 1975-ben született Budapesten. Az ELTE magyar szakos hallgatója. Mesterének Kárpáti Kamiit vallja. A sivatag kupolája (1994) című antológiában debütált. Útszéles magány című kötete a Stádium Kiadó gondozásában, Kárpáti Kamii szerkesztésében jelent meg 1995-ben, melyért a kiadó és a Magyar írószövetség elsőkötetes költőknek alapított Gérecz Attila-díját kapta. Szentmártoni János A Tavaszhoz Ahogyan kútba néző ember visszhangot keres, kutatom fold szívébe vésett emlékedet, mintha már nem is lennél, nem érzem illatod, fűszálhoz préselt füttyömet tán nem is hallhatod, inert északi sziklák közé zárt a félelem, magaddal vitted anyámhoz tapadt két kezem, tépett bonbonos dobozba csuktad hintám nyikorgását, elloptad nagyanyám porrá szitált száját, nagyapám amputált lába kimered lomb-szemedből - elrákosodtál az álarcba száradt szeretettől?, kattog, zakatol bennem hiányod, bársony-szavaim tompa nyögéssel kihányod, pedig ujjaimra fűzném kutyatej-meleged, hajadhoz kötözném a hűtlen szeleket, mert vágyom Rád nagyon, én, öreg kamasz, gyere el végre értem, nádmosolyú kéklő Tavasz!, kattogsz, zakatolsz bennem, mint fogaskerék, rügyet szaggat kripta-koponyámban a fürge vér, elnémult madarak dagadnak a fákon, hogy újra testemhez simulj, hiába várom, teleüvöltözöm neveddel a kifosztott házakat, május őrjítő zsiliprobajjal rámszakad. Eredő Halmai László grafikája Szentmártoni János és Oravecz Péter költők lesznek vendégeink ma este 7 órától Miskolcon a Kós-ház pinceklubjában, ahol a Literátor irodalmi estjére kerül sor. Közreműködnek: Almási Osváth Andrea, Molnár Gábor, Hajnal Gábor. Kábái Zoltán ELTÖRÖM ÉS KICSAVAROM kicsavarva megmarhatom golyó hajön elkaphatom eltöröm és kicsavarom kicsavarva falazhatom befalazva tapogatom tapogatva megsimítom megsimítva olyan leszek megismer hogy ismerjelek ismerve már én ő leszek őlettem hát ellőhetek ellóttök és félni kezdek rajtam kívül kit ölhetek KITTAKAR kit akar kitakar betakar eltakar eltakarodj eltakarodo Párizs-Dakarodó nyílt a nyitány itány hiány vagy hilyány mert ha híján vagj'ok a jóindulatomnak engedek az indudalomnak a daj-dajom- nak a daj-daj-haj fogvatart a játék ék ékelődnék ja daj daj-daj ez is az én dajom ha akarom ha nem akarom a daj-da- jom dülöngél vagy a zselé de a gél előttem van észak hátam mögött gél sőt a franc a gélembe vagy a varjú mérje vele a határt igaz hogy határtalan a szemtelenség az arcomba benne i !
