Észak-Magyarország, 1996. április (52. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-13 / 87. szám
Április 13., Szombat Literátor ÉM-hétvége VII Az ÉSZAK-Magyarország irodalmi Szerkeszti: Vass Tibor Vincze Csaba 1969. augusztus 29-en és 30-án „a hatvanas évek egyik legjelentősebb írói összejövetelét Lillafüreden rendezték meg” - írja Zimonyi Zoltán a kötet bevezető soraiban. S ameny- nyiben a „legjelentősebb írói összejövetel”, szinte teljes anyagát foglalja magába a Lillafüred, 1969, dokumentumok címmel - a Széphalom Könyvműhely és az Új Kilátó közös gondozásában - megjelent gyűjtemény, annyiban máris le kell szögeznünk, hogy jelentőségét aligha becsülhetjük túl, s különösképpen akkor nem, ha irodalmi (művészeti) életünk jórészt talajt vesztett csatározásai közepette valami önmagán tűl- mutatót keresünk. Nem csupán arról van szó, hogy a hatvanas évek elejétől fellépő kompromisszum-tünet és -állapot kritikai megítélésének széles horizontú, s azt tulajdonképpen kötelezővé tevő dokumentumával szembesülhetünk, hanem a számtalan aktualitás, a helyi-helyzeti forrásokból táplálkozó viták közepette fel kell ismernünk művészeti-irodalmi hagyományunk örökzöld kérdéseit. A lillafüredi találkozón érintett problémák (esztétikum és politikum viszonya, határainkon innen és túl... stb.) korántsem csupán akadémikus hangsúlyokkal bírnak, hanem bennük sűrűsödnek ösz- sze azok az ismertetőjegyek, melyek mentén a magyar irodalom és közélet szerveződik időtlen idők óta, melyek megkülönböztetik az „irodalmak” és' „közéletek” más (mondjuk nyugati típusú) formáitól. A kötet tehát kínálja mind a kritikai, mind a pozitív szemlélet lehetőségét. Külön Lillafüred 1969 pikantéria rejlik abban, hogy a hatvanas években induló írók, költők, művészek jelentős része az érintett problémák (pl. tehetség és lehetőség), s triviális sematizmusuk felől elgondolva napjainkban épp az ellentétes oldalt képviselik - az idő és az érettség okán. S az idő és az érettség ismét meg kell, hogy fogalmazza az egykori találkozó oly égető és meghatározó „tehetség és lehetőség”-problematikáját, annál is inkább, mert bár az irodalom és a művészet mindig is arisztokratikus volt és marad, a megváltozott viszonyok közepette a protokoll kéi dését újra és újra fontolóra kell vennünk: „Tudjuk azt, hogyha egy színdarabot már megírtak, bemutatták, a bemutató meglehetősen jól sikerült, akkor már nagyon nehéz újabb szerepeket beleírni... Nagyon nehéz a fiatal íróknak szerepet találni egy kialakult, gazdag és bizonyos meghatározott törvények által mozgatott irodalmi életben. Ugyanakkor a saját műveknek, a saját hangnak, az öntörvényű mondanivalónak az előadása, azt hiszen nemcsak a fiatal íróknak a problémája, hanem az irodalmi élet egészéé, és itt szeretném azt a meggyőződésemet kifejezni, hogy a fiatal írókat nem lehet leválasztani az irodalmi élet egészéről, az öreg, az idősebb íróknak a csoportjaitól.” (Pomogáts Béla) Ex libris Megváltozott, s részben új kérdéseket (is) felvető világunkban szükség van a kapaszkodókra. Többek között ilyen kapaszkodót és elrugaszkodási pontot jelenthet a kötet, s még inkább és nyomatékosabban válhat azzá dokumentumjellegénél fogva. Párbeszédek, viták, szavak és gesztusok elevenednek meg a szemünk előtt, egy az olvasó és a mű világát legalább annyira bensőségessé varázsoló, mint pezsgőén oldó világ. A bensóségesség itt az odafordulást jelenti, az oldás pedig az immár önmaga válaszait kereső ember személyes mozdulatát: „ uj mondanivalójú nemzedék jelentkezett-e, vagy csak egy viszonylag népesebb fiatal csoport kelt feltűnést? Cezúrát jelentenek-e ők az irodalmi folyamatban, vág)' a korábbi irodalmi struktúra keretében helyezkednek el? Egyáltalában vita tárgya az is, hogy milyen a viszonyuk a hagyományokhoz, hoztak-e valami újat az irodalomba, vagy ha még nem, remélhető-e, hogy megújítják a magyar irodalmat...” (Jovánovics Miklós) Jhan-Monod Szerettem volna élni írnokok korában... (J’aurais voulu vivre au temps des scribes) Szerettem volna élni írnokok korában hogy anonim kézként lejegyezzem a holtakat kísérő illékony igéket Szerettem volna képekkel hinteni tele lezárt bárkákat ahol beteljesül a fiatal lányok metamorfózisa Szerettem volna birtokolni csöndes nyelvet melyet kulcsokat hordozó lelkek hallanak és szerettem volna még Orpheusz idejében élni hogy e nagy titkokhoz illő hangokat kimondjam és míg követnek sziklák, állatok, fák: dalolva kísérjem visszatérésüket Jelek átjárója (Passage des signes) Évente tizenháromszor fölújított misztérium: ismét szeplőtelen a Törött Tükrű Asszony ki lépésről lépésre araszol a teljességben előre mutatván nekünk éjszín díszleteket melyek közé a föld sodra visz minket s kezdődik ez a Nap megérkeztével a Szűz jegyében Nos, a Nap érkezését abban az évben a Merkur és a Vénusz belépése előzte meg. A Vénusz belépése a Szűzbe éppen azt jelenti, amit ezek a szavak. A vágy csíra-állapotában szeplőtelen ismét. Költészet napja '96 Béki István Leányanya Menettért Gőzmozdony csahol a talpfákon, s pártát köt madarak szárnyára. Szárszón Freud-kakas szemelget, Szemesen Szindbád csókja szárad. Nyilas Atilla Etűd hűségem hozzád hűtlenség magamhoz mikor már száguld tovább hűségem hozzád hűtlenség hozzád mikor már nem ölel át kegyetlensége jóság méltó igaz istenhez hűségem hozzád hűtlenség a szerelemhez Töredék (Térey János fordításai) Jean-Monod 1941-ben született Cévenne-ban (Franciaország). Csillagászattal foglalkozott, jelenleg szabadúszó. E két verse a Coeur de Récit (1989) című kötetében jelent meg. Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Életed legyen öngyilkosság! < Enyém is az.> Para-frázis Nem a fegyver: 5 szöveg mondja, hogy ratatata. Fit ski Csaba Az ellopott vízesés Karomat a pad támláján pihentetve bámulom a vizet. Szél szalad át rajta olyan hangot hallatva, mint a kisbaba dundi talpacskái a konyha kövén. Fényfoltok reszketnek a tó zöld izmain. Az erejét próbálgató tavasz impresszionista megnyilatkozásai, a sokáig lefogott fény kusza ecsetnyomai. Csillognak a falevelek, az ablaküvegek, a sínek, fény csillan a madarak és az emberek szeme sarkában. Madarak próbálkoznak valami széppel, virágok, lepkék. Darazsak, versek zsonganak. Hallom, ahogy a sörömön lelap- pad a hab. A természetes idő keveredik bennem a mesterséges idővel. Ezen a világon minden megtörténhet. De csak az van, ami lehet. Egy fél Egy vékony, szőke férfi, és egy szép fekete nő csókolózik a parton. Tudom, hogyne tudnám (!) inkognitóban vannak. A konspiráció ismeretlen, izgató ízt kever érzéseikbe. Ok e pillanatban, hogy is mondjam csak, olaj a tűzre. Csoda, hogy lángra nem kap a ruhájuk, a férfi kék inge, világosszürke nadrágja, a nő pettyes szoknyája, amit évek óta most először vett elő kedvese tiszteletére, amelyben úgy fest, akár egy bakfis. Az ifjú nyár szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatják szívüket a csendhez. És a szerelemhez. A teremtő olyan hirtelen vetette oda őket egymásnak, hogy időre van szükségük az érzés befogadásához. Mint a lángra kapott erdő madarainak a fészek elhagyására. Karcsú, fekete nő bámulja a vízesést, a vízpermet hűvös cseppjei csillognak szép arcán, melyre hosszú pillák vetnek árnyékot. Rövidre vágott, sötét hajú, bajuszos férfi baktat a lépcsőn lefelé. A nyári melegben se gombolta ki a zakóját. Cipője kotyog a lábán, legalább két számmal nagyobb a kelleténél. Fejét kissé oldalra hajtja, mintha lecsüngő ágat akarna kikerülni. Megáll. Vágyakozva nézi a nőt, aki mintha megérezné, hogy nézik, visszapillant a válla fölött. Közömbös pillantás hull az alacsony, bajuszos férfira. Megrándítja a vállát, majd fogja, s mint valami álszakállt, letépi a vízesést a szikláról. Elindul vele lefelé a gyalogúton nedvességet húzva maga után, amely, mint a csiganyál, csillog a napsütésben. A férfi szomorúan néz utána, szeméből kicsüng a lélek. Másfél Sütő Róbert grafikái Diana, akit a görögök Artemisznek mondanak, mások pedig Limával, a holdistennővel azonosítják, épp kijött a vízből, bársonyos bőrén vízcseppek csillognak. Társnője, Jusztiniana már készül, hogy szárazra dörzsölje a drága testet, gyönyörűséggel gondol rá, hogy hozzáérhet. Kéjes borzongás fut végig meztelen testén. Mindketten szépek, kívánatosak. Szeretik egymást, együtt hódolnak a test örömeinek a végsőkig felcsigázva vágyamat. Diana mellei kicsik, akár az alma, s épp olyan kemények is. Az embernek egyből az a vágya támad, hogy megérintse. Megérintettem, s mondhatom nagy gyönyörűségem telt benne. Ültünk a parton, a madárszárnyakra akasztott, vakítóan kék ég alatt, az erdő zokogott mögöttünk, ketten voltunk a világon, a blúza alá nyúltam. Akkor engedte meg először. Melltartóját gyorsan kikapcsolta, melle megadóan ült meg tenyeremben. Foncin voltam, a kis pásztorfiú. Hirtelen az ölembe zúdultam. Ha fel szeretném idézni ezt a pillanatot, megnézem Francois Boucher Diana fürdés után c. képét. Azokat a melleket ugyanis ő festette meg. Élethűen, vágy- ébresztően.