Észak-Magyarország, 1996. március (52. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-02 / 53. szám

Március 2., 5z®iwfe«if !K8i88S8S?S868838S88^588888S^8888iS58S88SS83S8SS38388?88S8888!B833888^i^i^ ÉM-riporl ÉM-fiéf'wécfe III WWNNONCW« zeléket alumínium kancsók, törött üvegpoharak és a kövér pénztárosnő társaságában. Az olcsó­ság - mint legfőbb vonzerő - azonban csupán emlék ma már. A hamburger ára 100 forint kö­zelébe, a fasírtos kelkáposzta-főzelék 160 forint fölé kúszott. Az árakkal együtt azonban a kínálat, is bővül. A rendszerváltozásnak köszönhetően étkezési kultúránk egyre árnyaltabb lesz. Kínai éttermek­ben ananászmártásos kacsát szelve feledhetjük a kelkáposzta-főzelékek, marharaguk romantiká­ját. Modernizálódunk, biokonyházunk, zöldsége­ken, hamburgerszeleteken élünk. Az amerikai gyorsétkező-láncok idáig értek. Miskolcon már két McDonald’s ontja a gasztronómiai paneleket. Gyorsaság minimálbérért Itt a tisztaság kötelező. Minden éjjel szétszedik, megtisztítják a gépeket, hajnali egytől hatig szorgoskodik a takarítóműszak. Tengerentúli nettséggel, fénnyel telten, légkondicionálva fo­gadják a betérőket, mosolyognak rá, hamar ki­szolgálják a pultnál. Az előírt, gyorsasági időt nem árulja el Zsáryné Nagy Judit üzletvezető, de sejteti, hogy jóval öt perc alatt, ki kell szolgál­ni a vendéget. Ennek érdekében sebesen sürgő tizennyolc és huszonöt év közötti fiatalok állnak a munka frontján. Három hónap próbaidőre ve­szik fel őket, aztán dől el: maradhatnak-e. Az első két hét a legkeményebb. Zsáryné azt mondja: ha valaki kibírja ezt, akkor biztosan ná­luk marad, Aki megfelelt - illetve mindenki, aki belép - havi minimálbért kap, vagyis 14 500 fo­rintot. Emelésre jeles teljesítményük okán egy évben kétszer számíthatnak. Út a Hamburger Egyetemre Személyzeti politikájuk leképezi a hazánkat is meghódító amerikai érvényesülési modellt: egyenlő esélyek, kitartó küzdéssel mindenkiből lehet sztár. A fiataloknak az üzlet minden rész­legében helyt kell állniuk. Naponta mást csinál­nak: takarítanak, grillezik a fagyasztott húst, zöldségekkel, sajttal bíbelődnek, burgonyát süt­nek, mustárral, kecsappal teszik vonzóvá a puf­fancsokat, szervezik az autósok ellátását és így tovább. A fogyasztó összehangolt munkafázisok után terelheti nyelőcsövébe az étket. Aki ügyes, évek alatt előbbre juthat, a rang­létrán: dolgozóból oktatóvá, menedzserré, szving-menedzserré, üzletvezetővé léphet elő. Természetesen az emelkedés fokai fordított arányban állnak a kiválasztottak számával. Mindeközben minden szinten mindenki tovább­képzéseken vesz részt, az üzletvezetők pedig a chicagói Hamburger Egyetemen, a húspogácsa­kultúra csúcsintézményében tölthetnek tíz na­pot., van, aki többször is megfordulhat ott. Orosz Edina például ’94 júniusában került a Búza téri étkezdébe, de már csíkos inget visel, hiszen oktatóvá lépett elő. Ő tanítja be az úja­kat, Itt senki sem pihenhet - tudom meg tőle. Emiatt sokan föladják a küzdést: havonta ket- ten-hárman távoznak, de jelentkezőből akad bő­ven (listát vezetnek róluk). Három éve nem kel­lett újsághirdetést föladni - büszkélkedik Zsáryné. Dézsmáló alkalmazottak A sok szép mellett a miskolci egységeket is jel­lemzi a bizalom hiánya - pulton innen és túl egyaránt. Egyfelől a mindenkori fogyasztó érez­het apró kellemetlenséget. Ha nem is mondják ki gyakran, de hiányolni szokták a ruhaakasztókat. A kabátok kénytelenek a székeken pihenni, jólle­het a vendégek szívesen használnának fogasokat, de ezekben az étkezdékben nem szoktak ilyene­ket. elhelyezni - tudjuk meg Zsárynétól. „Nem tu­dunk felelősséget vállalni a ruhadarabokért, Íri­szen nagyon sokan fordulnak meg itt. Legjobb, ha mindenki a sajátjára vigyáz maga mellett,” Másfajta kényelmetlensége adódik a licenc­szerződésé üzlet, vezetőjének bizonyos munka- vállalók csalfa morálja miatt. Bár 2000 forintos étkezési hozzájárulást kapnak, volt. aki nem elégedett meg ennyivel: zugevett és zugivott. Egyik volt alkalmazottjuk elmondta: a Búza té­ren eltöltött egy hét alatt nem voltak jó tapasz­talatai. Kevesellte a szabadon fogyasztható hamburger és kóla mennyiségét. Ezért önhatal­múlag - az engedélyezettnél többször - csapolta a kólás automatát, de lebukott. Ezután csak szó­davizet ihatott. Ennek ellenére sem adta fel a ju­talomitalok örömét, hiszen a limonádénak is ugyanolyan a színe, mint a szódának. És lön, li­monádét fakasztott szóda helyett, amíg erre is rá nem jöttek. Zsáryné nem kívánta megerősíteni informá­ciónkat, de elismerte, hogy gyakoriak a vissza­élések. A fiatalok nem mindig tudnak ellenállni az ingyen érkező ízesített buborékoknak, jólle­het napi két kólát minden dolgozójuk megihat. Diószegi László menedzser szerint a dolgozók bőven megtölthetik gyomrukat a grillezett koszttal. Ezenkívül számos olyan élményben le­het részük, amit sehol sem kapnának meg. Ilyen például az évente megrendezett. McDonald’s olimpiai játékok, vagy' a két-három havonta szervezett közös kirándulások, karácsonya aján­dékozások, műsorok. Zsáryné hozzáteszi, hogy rendszeres sporto­lási lehetőséget is biztosítanak az egyik általá­nos iskolában. A menedzser úgy' tudja, a társa­ság, mely valódi csapatszellemet alkot, nagyon jól érzi magát. A McDonald’s több mint egysze­rű munkahely: közösségteremtő intézmény. Ugyanakkor munkára, gyorsaságra, pontosság­ra, fegyelemre nevel. Felkészít az életre. így vá­lik a hamburger az akarat diadalává. Zsidai Péter A gyorsétkezés Magyarországon korábban egyet, jelentett a büfékkel, útpadkára állított, lakóko­csikkal, amelyekből kicsap a virslipára, a fáradt étolajszag. Az emberek várják a túltömött, mus­tár áztatta puffancsokat, a korán kelők pálinkát nyelnek. Főzelékek romantikája Aliik ennél melegebbre vágytak, gyorséttermek zsíros asztalainál kanalazták a kelkáposzta-fő­A McDonald’s kultúra három éve már a mis- A kolciaké is. A hamburgerek nemcsak a A. Jkgyorsétkezés amerikai álmát, hanem az érvényesülési modelljét is elhozták. A hozzájuk kerülők egy része nem is képes alkalmazkodni hozzá. Nem ehhez szoktak a kávézgató, dolgoz­gató hivatalokban, főiskolai padokban - mondja Zsáryné Nagy Judit, a Búza téri McDonald’s ét­kezde üzletvezetője. SUEtGSR, az akarat diadala Fojtogatástól a csatacsaholásig Egy kutyabarátság első másfél évének igaz története Kirschenlandi Brandó (becsületes nevén Ronnie - ejtsd Róni) és Ebenkert-Gyöng)>e Jósé (még becsületesebb nevén Tomi — ejtsd Tomi, de leginkább Tomika) tavalyelőtt nyáron egy> igazi, hamisítatlan júliusi estén találkozott egymással először, és sokáig úgy’ tűnt, utoljára. Bánhegyi Gábor Ronnie akkoriban semmiben sem különbözött egy törzsköny­vezett, rajzos németjuhász kan kölyöktől. Addig leélt négy hó­napjának nyílt naivitásával tap- pancsolt oda Tomikához, hogy némi barátkozásokat kezdemé­nyezzen. Tomika pedig - aki ak­koriban még egy cseppet sem különbözött egy törzskönyve­zett black and tan cocker spáni­eltől - ezt a barátkozási szándé­kot a veleszületett ösztönnel fo­gadta, tehát ahban a szempil­lantásban hanyatt vágta magát, és úgy csinált, mint egy teljesen kiszenvedett kiskutya. Ronnie ezzel a viselkedésformával ele­inte nem nagyon tudott mit kez­deni, hiszen addig jóformán csak nála jóval nagyobb felnőtt kutyákkal találkozott. Egy da­rabig csak szaglászta Tomikát, majd hirt elen mintha eszébe ju­tott volna, hogy ő a nagyobb, en­nek okán ugyanazt cselekedte, amit addig vele tettek a na­gyobb kutyák, nemes egyszerű­séggel a szájával átnyalábolta a két hónapos tenyérnyi fekete gombócot, és leszorította a föld­höz. Tűrte Tomi, tűrte, ameddig tűrhette, majd a levegő fogytá­val éktelen kapálódzásba kez­dett, amit Ronnie nagyon élve­zett, mert még inkább szorította Tomika torkát, és csak határo­zott gazdi-közbelépésre volt haj­landó abbahagyni ezt a számára tejesen pj, de mindenképpen nagyszerű „játékot”. Az elkövet­kező hetekben Ronnie és Tomi­ka csak kétszer találkozott egy­mással, ami Tomika emlékeze­tében a „Kevés levegő percei”- ként hagyott később gyakran heves érzelmi kifakadásokban feltörő mély nyomot. Ősz elején gyökeresen meg­változott a helyzet, ezen a he­lyen nem részletezendő okokból következően Ronnie és Tomika mindennapos sétatársakká vál­tak. A két kiskutya szinte tör­vényszerűen kötött szoros ba­rátságot, hiszen a falkabeli fel­nőtt kutyák nem voltak hajlan­dóak tudomást venni róluk. Jobb híján így egymáson gyako­rolták a „Ki tud nagyobb pofont lekenni a másiknak?”, a „Ki hempergőzik nagyobbat a föl­dön?”, a „Kinek lehet jobban ráncigálni a fülét?” és a „Kinek lehet a fogai közül kiráncigálni a botot?” című kiskutyajátéko­kat. Tomika kedvét szemmel láthatóan nem szegte az, hogy ezekben a játékokban kivétel nélkül a nála kétszer nagyobb Ronnie kerekedett felül. Hatal­mas lelkesedéssel és lobogó fül­lel rohant pajtása után. A két kiskutyát le sem lehetett vakar­ni egymásról, elváláskor a pa­naszosan síró Tomikát gyakran kellett pórázra venni, hogy ne szaladjon át a főúton a barát­jához. Az első viták valamikor a tél közepén kezdődtek. Az üdvözlé­sek a korábbi szokásoknak meg­felelően történtek: Ronnie figye­lőállásba merevedett, Tomika egy pillanatra megtorpant, majd villámgyors rohanással a barátjánál termett, hanyatt vágta magát, Ronnie pedig egy kicsit megszorongatta a nyakát. Ezt kölcsönös nyalakodások kö­vették, majd a két kiskutya nyargalászni kezdett. Néhány perccel később viszont. Tomika vélt vagy valós sérelmeit fenn­hangon adta tudtára a világnak és Ronnie-nak, azaz két centiről beleugatott jópajtása pofijába. Hosszan és kitartóan, miközben egyik kutya sem volt hajlandó megmozdulni. Növekedésükkel ez a fajta vi­szony csak hatványozódott, az egyre ritkább barátkozós perió­dusokat egyre gyakrabban kö­vette a Tomika által tökélyre fejlesztett Ronnie-megugatás, ami a szimpla csaholástól a morgáson át a kizárólag csak a kis „méreggombócra” jellemző „Háváuvá” csatakiáltásig ter­jedt.. Ronnie pedig bebújt a gaz­di lábai közé, és szomorú tekin­tettel nézte kis barátját, akit még kifejezett kétlábú-kérésre sem volt. hajlandó rendreutasí- tani. A két. kutya egyre inkább fity- tyet hányt a szakkönyveknek. Ronnie csak az „intelligens, hű­séges, készséges, engedelmes, minden körülményhez kiválóan alkalmazkodó” (Szinák-Veres: A világ kutyái 2. kötet 50. oldal) jelzőket volt hajlandó megteste­síteni, a bátorságot pedig behe­lyettesítette a kényes helyzete­ket kikerülő és inkább meghát­ráló magatartással. Tomika pe­dig ebben az időszakban kezdte elhitetni, hogy ő nem egyszerű­en egyéniség, hanem egy új, je­lesen a Tomika-faj első minta- példánya, aki leszámol olyan angol cocker-spánieli alaptulaj­donságokkal, hogy „barátságos, játékos, kedveskedő, csendes, ideális szobakutya” (uo. 1. kötet 30. oldal). A Tomika-faj jellem­zőivé a következők váltak: némi külső hasonlóság az angol coc- ker-spánielhez, azzal a nem el­hanyagolható különbséggel, hogy a Tomika-faj jeles repre­zentánsa nem maximum 14, ha­nem minimum 20 kilogramm testsúllyal rendelkezik. Ezen kí­vül kiszámíthatatlan, öntörvé­nyű, notórius szájjártató és nyughatatlan. A tavasz megérkeztével a két kutya ismét egymásra talált, megszűnt az állandó egyhely­ben ugatás, és a rég megszokott játékokhoz újabbak társultak, úgymint a „Bújócska a magas fűben” és a „Készüljünk a faj- fenntartásra”. Nyárra a helyzet odáig fokozódott, hogy a két eb egész napokat töltött egymás mellett tökéletes egyetértésben és együtt úszásban, Tomikára még a kritikus esti órákban sem törtek rá az ugatási kényszerek. Az újbóli évszakváltás azonban ismét előhozta Tomikában az el­temetett sérelmeket, újrakez­dődtek a vég nélküli csaholások, azzal a különbséggel, hogy Ron­nie néha sutba dobta nem-bá­torságát és némi fogvicsorgatós morgással kísért nyaklevesek formájában kifejezésre juttatta nemtetszését. Végül megszüle­tett a kétlábúak döntése: a két kutya belátható ideig nem talál­kozhat egymással. Tomika, mióta „megsza­badult” vetélytársától, érezhető­en kezelhetőbbé vált, a bizonyos fokú öntörvényúségen kívül olyan spánieli tulajdonságok fe­dezhetők fel benne, mint barát­ságosság, játékosság, kedveske­désre való hajlam. De Ronnie-ra is erőteljesen hatott Tomika - alighanem kóros féltékenység­ből fakadó - viselkedése, hiszen megszokott tulajdonságai mel­lett megjelent nála a kutyakonf­liktusokat. határozottan vállaló készség. Ronnie és Tomika azért hébe-hóba a mai napig is összejön egy futó séta erejéig és néha még egy negyedóra is elte­lik addig, amíg Tomikának eszébe jut, hogy „Háváuvá”-fel- csaholással nekiugoijon a ba­rátjának.

Next

/
Thumbnails
Contents