Észak-Magyarország, 1996. március (52. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-15 / 64. szám

Vili ÉM-hétvége

ÉM-ünnep

Március 15., Péntek

Kokárda. Megtudhatjuk különböző szótárakból, de tudjuk szótárak nélkül is: a hazafiasság szimbóluma. Kitűzték 1848-ban. A Pesti Hírlap korabeli tudósítása ki is emeli: „Este hét órakor a színház - jelen esetben nem csupa időtöltés többé, hanem a nemzeti lelkesedés szentegyháza. A játékrend megváltoztatva, teljes kivilágítás mellett Bánk bán. - A nemzeti intézet tagjai úgy jelennek meg, mint nemzet polgárai, mindnyájan nemzetiszínű kokárdákkal."

És kitűzzük azóta is minden évben - egyszer. Március 15-én. Hordjuk nemzeti létünk és tudatunk jelképeként, pedig (bár ez semmit nem jelent) a neve sem magyar. Köztudottan francia. A szótár a cocar- de-t úgy fordítja: szalagrózsa, (nemzetiszín) rózsa. Megemlíti a cocarde tricolore-t. És a következő kifejezést (természetesen átvitt értelemben!): sous les cocardes = a katonaságnál. Ezzel helyben is vagyunk. A kokárdát ugyanis a katonák a XVIII. században megkülönböztető jelzésként használták. A franciák - akkor még - fehéret tűztek ki, mert az volt a Bourbonok színe. Azután eljött a forradalom. A Nagy Francia. És Desmou- lius javaslatára a hatalom elleni küzdelem önkéntes katonái a remény színét mutató szalagcsokrot tűztek kabátjukra. Ekkor azonban történt egy kis malőr: kiderült, De Artois gróf inasai zöld libériát viselnek. A szalag maradt, a szín ment. A forradalmi Párizs színei, a kék és a vörös került a szalagra, kabátra. Azután jött La Fayette javaslata, hogy tegyék a két szín közé a Bourbonokét, a már említett fehéret. De ez már inkább a francia trikolór története, mint a kokárdáé.

A kokárdáé még zöld korában kezdődött, s mivel a márciusi ifjak a francia forradalom csodálói voltak, már nem is ér véget soha. (Csömök Mariann)

Borsod vármegye a szabadságharc idején

Részletek

Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) régész, történész, néprajzkutató előadásából Elhangzott a Szabadművelődési Bizottság centenáris 1848-as előadássorozatának részeként Miskolcon, a Zenepalotában 1948. április 10-én.

És flfftjié Mndiág m‘ eeumrm eltörlésével,

9* Feleld» U|liilsttrf«|ii Hu<Ía>Feiten*

9* ÚvenUénd o2*»z«ggyUlé» Festei*, és érvényeiét!! egycltlö«ég polgári én val» lá*i tekintetben, éi nemzett drsereg.

& Xfóstös teherviselés,

f. Úrbéri «iszonyok megizlktttetéie«

I« Esktutsasék, képviselet egyenléiét alapján. 9* nemzett Pank«

10* A* katonaság esküdjék meg az alkot* mánányra* magyar katonáinkat ne vigyék külföldre» a' ktlltöidieket vigyék el tölünk, ti A* Political status foglyok szakádon bocsáttassanak«

U. I/Iilo EviIéljJyel.

A

IN*

március 15-i forradalmi események híre viharsebességgel száguldott végig az országon. Bár nem volt se sür__ gönydrót, se vasút,

m

égis két nap múlva, március 17-én megérkezett Kun József miskolci polgár levélbeli tudósítása a pesti történelmi eseményekről. Érdekes megemlíteni, hogy Debrecenbe is ugyanezen a napon érkezett meg a tudósítás a március idusán történtekről.

A diadalmas szabadságmozgalom szele városunk népének várakozásra felajzott lelkületét azonnal megmozdította. Míg Debrecenben március 19-én, itt, az Avas alján egy nappal később, 20- án lobbant lángra a hazafias lelkesedés tüze. Öt nappal Pest után Borsod vármegye székháza elé sereglett a város és a környék népe. Örömkönnyek csillogtak a szemekben, nemzetiszínű kokárda virított a honfi kebleken - írta egy szemtanú. A lelkes gyűlés azonnal megalakította az őrsereg szervezőbizottságát.

Még aznap, március 20-án délután megindult a katonai szervezkedés és ettől kezdve, másfél esztendőn keresztül szinte minden borsodi épkézláb ember kivette részét a hon és szabadság védelmében. (...)

Március 22-én városunk mind a négy kerületében megalakult a nemzeti őrsereg egy-egy százada. Az aláírási íveket 700 önként jelentkező nemzetőr írta alá. Ez a létszám igen nagy lelkesedésre mutat. Miskolc akkori lakossága kb. 16 ezer főre rúgott, s ebből 7-8 ezer volt a férfi, de ennek fele gyermek és öreg volt. így tehát a katonai őrszolgálatra jelentkezők számát a fegyverforgatásra alkalmasoknak legalább 20 százalékára kell tennünk!...)

De a fegyveres szolgálaton kívül - városunk és vidéke lakói - bőségesen kivették a részüket a honvédek felszerelésében és ellátásában is.

Ózdon pl. a vasgyár Kossuth Lajos felhívására 20 568 darab 7 fontos ágyúgolyóbist öntött. 1849. január elejétől kezdve pedig június elejéig Karafiáth Tivadar irányításával puskacsöveket gyártott, és egy fél éven keresztül mint állami fegyvergyár működött.

Itt, Miskolcon az iparosság látta el ruházattal, lábbelivel, tábori edényekkel az egész felsőmagyarországi honvéd csapatokat.

Szemere Bertalan kormánybiztos hadseregszervezési és közigazgatási gócpontja hónapokon át Miskolc volt. Innen jelentette 1849. március 29-i levelében Kossuthnak, hogy kiadta a rendelkezést a hadsereg felszerelésének, így a 6-8 ezer tábori edény, 30 ezer pár bakancs, 5-8 ezer pár csizma és kb. 50 ezer db fehérnemű elkészítésére.

A katonai felszerelésen kívül vármegyénk látta el az itt táborozó és átvonuló honvédség tízezres tömegeit szállással, élelemmel, azonkívül ingyen fuvarral, lovakkal, vágómarhával és sok mással. A három ízben gazdát cserélt Borsod megyét az ellenséges csapatok mindannyiszor megsarcolták.

A szabadságharc bukásával szinte koldusbotra jutott különösen a szegényebb néposztály, mert javait odaadta a honvédelemre, a kezében maradt Kos- suth-bankjegyek értéke pedig megsemmisült. Világosnál nemcsak katonailag bukott el a magyar nemzet, de gazdaságilag is tönkrement. Mélyen megható látvány lehetett, mikor 1849. november 17-én a miskolci Piac-téren 700 ezer forint értékű Kossuth-bankót égettek el a lakosság halk szitkozódásai és sűrű könnyhullatásai közepette...

(válogatta: Mamin Eszter)