Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-03 / 29. szám

II ÉM-hétvége ÉM-förténelem Február 3., Szombat Mi lett Wágnerékkal? Zsíros Sándor /M- r- i't.iiáu,' <K Ct A vonaton hallottam először Wág- ner Laciról. Négyen ültünk a fülké­ben alkalmi ismerősök, de az uta­zás idejét megrövidítő beszélgetés­ben hamar kiderült, hogy négyünk élete valamilyen formában Diós­győrhöz is kötődik. A társalgás té­mája hát adva volt: Diósgyőr. Nem a nagy gyárváros, a „magyar ipar fellegvára”, hanem a község, mert­hogy község volt, igaz, nagyközség, még a második világháború idején is. Miskolctól teljesen független, önálló - tudjuk meg a két idős nyugdíjastól. Ok még Diósgyőr nagyközségben születtek, s a MA- VAG-ban is dolgoztak. Feledésbe merült nevek, helyek, embe­rek kerülnek szóba, a Glósz-kitérő, Jé­zus Szíve megálló, tatárdombi téglaszí­nek. Azután meg a második világhábo­rú évei, a szőnyegbombázás, deportálá­sok, MÓKÁN, az elhurcoltak, Czebe- czauer, Breitenbachék, Siegel, a hen­tes, Feldman doktor... Elmélázva kutatok emlékezetem­ben, hol is volt a Glósz, merre a régi győri mozi? Ki volt Feldman doktor? Persze, persze, a diósgyőriek híres-ked­veit orvosa, Földesi. A két idős emberből meg buzognak az emlékek, soijáznak a nevek: Dri- musz, Kunst Ernő, Zorgerék, Wágne- rék... Mi lett- velük? - vetette közbe egyik útitársunk.- Összeszedte őket is a MÓKÁN: Wagner Pistát, Lajost, Lajos feleségét Nagy Irént, Wagner Ellát meg a báty­ját, Rezsőt, nem is Rezső, Laci volt ő. Mind elhurcolták Oroszországba. Ekkor ocsúdtam fel. Hogy van ez? Ki hurcolt el és kiket? A MÓKÁN? Nem értem, s mondom is - én ilyeneket tanultam, s tanítottam, hogy 1944-ben 20 000 munkás felkelt Diósgyőrben, meg fegyveres ellenállás, a MÓKÁN harca a fasiszták ellen...- Ugyan, ugyan tanár úr, a Vas­gyárban összesen nem dolgozott 1944- ben a bejárókkal együtt 15-16 ezer em­ber. MÓKÁN? Szervezkedett az is, röp­lapokat szórtak, jelszavakat írtak a fa­lakra, de hogy harcoltak volna?-No, de a Szinva-híd felrobbantását megakadályozták - értetlenkedtem.- Ja, a miskolci Szinva-hidat? - kér­dez vissza a társalgás „szóvivője”, és mondja is már: azt meg vitéz Rezeda úr mentette meg, mert a nagy, emeletes háza, s a mozija ott állt a híd közelé­ben. Hogy ő is mokanos lett volna? Húzogattam a vállam, s közben az járt eszemben, igaza lehet á történé­szeknek a szemtanúk „farkasvak­ságáról”, miszerint a nagy idők tanúi, cselekvő részesei nem látják, mi törté­nik körülöttük, nem tudják, mi törté­nik valójában.- Az viszont igaz - folytatja a kis- öreg - hogy két hónappal a front elvo­nulta után a MÓKÁN szedett itt össze Diósgyőrben és Perecesen négy-ötszáz embert, férfit, nőt vegyesen, átadták az Adalékok a Diósgyőrből 1945 januárjában elhurcoltak történetéhez őket oroszoknak, azok meg kivitték Szibériába, a bányákba.- Nőket is elhurcoltak? - hitetlen­kedtem.- Lányokat, asszonyokat, terhes nő­ket, mindenkit, akit elértek.- De miért szedték őket össze? Mit csináltak, mi volt a bűnük? Fasiszták lettek volna, akik ellen harcolni kellett?- Ugyan, kérem! Az egyik kezemen meg tudnám számolni, hány nyilas, „fasiszta”, a másikon meg azt, hogy hány kommunista élt itt 1944-ben a kö­zségben. Hogy német származásúak lettek volna? Ez sem igaz, mert Hoff­man, Konzwald, Kluger, Wágner mel­lett ott volt az elhurcoltak között Har­mat Sándor, Katona Feri, Béres István a feleségével, Kovács Eszter és Piroska, hogy csak azokat mondjam, akik hirte­len eszembe jutnak. Akiket elvittek, mind munkás emberek voltak, vala­mennyien jó magyarok. Közben beállt a vonat az állomásra, nekem le kellett szállnom.- Azt tessék megmondani - kértem útitársamat -, mi lett velük?- Evek múlva sokan hazakerültek, sokan ott pusztultak, de hogy kik? Nem tudom. Nem tartotta senki szá­mon. Talán keresse Chlumetzky Ferit, úgy hallottam, ők gyűjtögetik a neve­ket, kik voltak ott, kik haltak meg. Egy évvel ezelőtt, amikor ezen az uta­záson először hallottam a sok száz diós­győri elhurcoltad, tamáskodtam. A há­ború leple alatt sok barbárságot elkö­vettek mindkét oldalon, de miért nem tudunk semmit erről az ügyről? Soha senki meg sem említette, még csak nem is utaltak rá egyetlen termelési vagy állami ünnepen Diósgyőrben. Keresni, kutatni kezdtem az emlé­keket, dokumentumokat. így került a kezembe az elhurcolt Wágner család egyik nagyon fiatal tagjának, az 1944- ben húszéves Lacinak a „naplója”. Öt ugyan Rezsőnek keresztelték meg, de mindenki Lászlónak, Lacinak ismerte, sőt naplójában, versei alá „magyarí­tott”, Vadnay Lászlót írt - tudom meg édeshúgától, Wágner Gabriellától, aki vele együtt járta meg a poklokat. A ked­ves Ella néni, Árvái Zoltánná segít a napló rövid jegyzeteinek értelmezésé­ben, kiegészítésében. A sárguló, törede­zett lapokat drága kincsként, kegyelet­tel őrzi a testvér. „Veszélyes” iratok ezek. Bajt hoztak volna szerzőjére, ha megtalálják nála a titokban rótt soro­kat, éppen ezért visszafogottan, csak szűkén az eseményeket közli, a gyötrel­meket, a kínokat inkább versben írta ki magából - mondja Ella néni. így köny- nyebb volt. Petőfit kedvelte diákként is, az ő hangját hallani ki Laci verseiből.- Dugdosta, rejtegette a papírokat. Haza is sok veszély közepette került. Ruhám alatt, a testemen hoztam, „lop­tam” haza. Kedves nekem minden so­ra, betűje - vallja Ella néni. A bátyjával együtt, a családi házból éjfél körül rángatták ki az ágyból a MÓKÁN emberei. Csak annyit mond­tak, jöjjenek azonnal velük, krumplit kell menni pucolni. íme, Laci feljegyzése erről: „Diósgyőr. 1945. január 24., szerda. Negyed egy van. Az ablakon zörgetnek. Rendőrség! Kinyitni az ajtót! Alomitta- san feltápászkodom és ajtót nyitok. Öt MOKAN-rendőr lépett be. Wágner De­zsőt és Ellát keressük... Azonnal felöl­tözni - szólt a parancs. Miért? Hova? Tettük fel a kérdést ijedten.”- Nem mondták meg hova visznek - egészíti ki Ella néni. A diósgyőri mozi­ba hajtottak - most a strand épülete áll a helyén. Lehettünk ott vagy négyszá­zan, vagy talán többen is. Itt voltunk még a következő nap, majd átkísértek a miskolci rendőrkapitányság épületé­be. Egy hétig tartottak ott fogva. Már az első éjjel, a moziban megmondták, hogy Oroszországba visznek bennün­ket egy évre dolgozni. Innen ki nem mehetünk, de üzenhetünk, és a hozzá­tartozók hozhatnak be élelmet, ruhát. Hoztak is a rokonok, szegény édes­anyám sírva, zokogva jött, hozott élel­met, keresztanyám, Berényi néni, Drescsák bácsiék. Hoztak, amit tud­Helynek r'rteJmóben a K'agyar Kommunista I’órt Dlóűgyfr-i Szer igazoJJuk, hogy az alant felsorolt,Diósgyőr-i lfpcosok legjobb tudomásu szerint sem fasiszta vary más Jobboldali mozgalomnak, fegyveres alakú)atn egyesületnek tagjai nem voltak, nngyrószbon baloldali, politikai párttál last tanúsítottak, éo kizár >*irg rémethangzr.su nevük miatt 1 örültek 1945. január hú 23«-ón hadifogságba, illetve munkataborba. Az alant felsorolt diósgyőri lakosok hazahozatalát mi is h seljük, ét. melyre tisztelőt tel kérjük az illetékeseket; Kovács Esz tér 1921 Kovács liroska 19;>S lauer Ferenc 1905 linier János 1913 Fai er László 192] Schneider Ander 1924 Ranch János Klügler Perend litt.erpach Sára 151b Schi i ger >_nUil VjV'. *~-Y 1 ab n n 1 • e z n Ő Í 9 ? C Schrank <$ Eenxo ] o] g j.áoczi KCiii J.V 191 r, Wágner László tak. Szalonnát, kenyeret, meleg ruhát. Ez volt a szerencsénk, mert ha nem kapjuk meg ezeket, akkor már az úton megfagyunk vagy éhen halunk. Nem is tudom, hány napig, hány hétig utaz­tunk a hideg marhavagonokba zsúfol­va. Enni nem adtak, legalábbis én nem emlékszem... a hazait ettük... még vizet is csak ritkán adtak be. Lapozgatom Laci naplóját. Február 17-én értek ki a Donyeck-medencébe, a lágerba. Három hétig jóformán csak a rohamosan fogyatkozó hazaiból éltek. Február 14-én még az úton írja Laci: „Meglátogattam a beteg húgomat. Ebédre 1-2 korty hideg vizet sikerült kölcsönkérnem, mert az én félliter vi­zemmel derékig lemosakodtam.” Igen, emlékezik Ella néni - a nők másik vagonban utaztak. Én már az úton nagyon beteg lettem. Szörnyen megviselt az út. Elszakadtunk édes­anyánktól, otthonról, a hazánktól. A községháza pincéjébe bujdokolva meg­menekültem az orosz katonáktól, most meg 19 évesen rabként visznek, azt sem tudjuk hova, mi lesz velünk. ídeg- összeroppanást kaptam. A lágerben sem tudtam enni, képtelen voltam. Un­dorodtam a zsírtalan káposztalevesnek mondott létől, a faggyúval leöntött uborka-zöldparadicsomíevestől. Le­fogytam, legyengültem, ezért nem jár­tam le a bányába dolgozni. Gondolni való, hogy a többiek, a bátyám is, akik nehéz fizikai munkát végeztek, hogy szenvedtek az éhségtől is. Ezt úja Laci március 6-án versben: Kínoz az éhség, de nem panaszkodom! Pedig az éhség már tépi a gyomrom. Ha látnád szenvedésünk, óh drága jó Anyám Meghasadna szíved a bánattól talán. Ha tudnám, hogy a testem fóloldja a vasat, nagy-nagy kínomban meg is rágnám azt. De mivel nem vagyok égő vaskohó, Azért a kilincs itt megmaradandó. Ha valaha innét hazamehetek, Sírva csókolnám a száraz kenyeret, Mely idegenben a legdrágább kincs, Otthon a kalá cs oly jóízű nincs! Fotók: ÉM-repró-Végül is miért vitték el Önöket? Meg­mondták? - faggatom Ella nénit.- Nem tudom. Soha senki nem indo­kolta azt sem, hogy miért minket szed­tek össze Diósgyőrből. Amikor hazajöt­tem, tudtam meg: állítólag azért, mert németes nevünk van. Ezt közli „iga­zolásában” a helyi kommunista párt 1946. június 4-én. Aligha ez volt a válo­gatás szempontja, hiszen sok tipikusan magyar meg szláv nevűekkel vittek ki együtt. Hogy mi végre? Hát dolgozni, rabszolgamunkára. Lapozgatom Laci naplóját, szemel- getem, mit ír a múltjukról. „1945. március 8., csütörtök. Este 9- kor sorakozó volt és nyolcszoros átszám­lálás után végre elindultunk a barak­kokból a fold alá. Kétrét görnyedve mentünk, csepegő víztócsákon keresztül kb. 3-400 méterre a fold alatt a jobb ol­dali folyosónak a végére. Lajossal én négy bárisnya mellett dolgoztam, még­pedig a lerobbantott rétegeket raktuk be a csillékbe. Négy nő fejt, mi ketten 12 csillét pakolunk meg. Rendes étkezés mellett ez nem lenne olyan nagy teljesít­mény, de így letörve bizony csak bicsak- ló térdekkel és reszkető izmokkal rakod­tunk meg. Reggelre már a kimerültség látszotta társaságon... Nagyon hiányos a bánya fölszerelése. Kevés a csille, ami van, az is rossz. Nincs levezetve rende­sen a bányavíz. A szerszám silány és ke­vés is. De ami a legnagyobb baj, hogy mikor másnap 10 óra után hazaérünk, „itthon” csak csalódásban volt részünk. A kenyéradagnak csak a felét szándé­koztak ideadni, de ez sem volt több 35 dekánál. Napi háromszori étkezést ígér­tek, de csak kétszer kapunk, s ez sem va­lami tápláló. Este fél 9 van, most készü­lődünk a vacsora kiosztásához. Három­negyed tízkor kaptuk meg a kenyeret. 1945. március 10., szombat. Ma egy­más után jöttek a csillék a rakodóhely­re. A teljesítmény 5 embertől 17 csille szén. A csillék befogadóképessége 7,5 mázsa. Ma az egész bánya területén nagy volt a „túltermelés”, úgy hogy Ta­más úr, Veiling úr és még egy ember összeesett a kimerültségtől. Tamás urat haza kellett szállítani, Veiling urat meg az úton is támogatni kellett. A kimerült­ség a gyenge étkezés miatt mindenütt mutatkozik. 1945. március 13., kedd. Hazaérkez­vén reggel a bányából, azzal fogadtak, hogy csak úgy kapunk kenyeret, ha lefi­zetünk 10 rubelt. így lassan visszasze­dik azt a kevés pénzt, amit adtak... Bent a bányában ma majd összeestünk az éhségtől és a kimerültségtől. Híg, üres lé volt, amit ma kaptunk. Néhány zöldpa­radicsom és egy kanálnyi daraféle volt benne.” A sok nyomorúságot, szenvedést, éhezést, pusztulást olvasva eltűnődik az ember, kinek használt mindez 1945- ben? A „bimbózó” szovjet-magyar örök barátságnak? Nem lett volna jobb mindkét nép számára, ha nem visznek ki 600 000 magyart - katonát és civilt - fogolyként a Szovjetunióba? Maradtak volna itthon, s a hazai üzemekben, gyá­rakban, a Vasgyárban teljesíthették volna akárha megemelt jóvátételi ter­heket is - nem pusztult volna el a mun­katáborok poklában 250 000 magyar. De jut eszembe Molotov 1943 júniu­sában tett nyilatkozata: „...a felelőssé­get nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy ki­sebb mértékben a magyar népnek is.” Ezt szenvedték meg a diósgyőriek is.- Mi lett a Wágner családdal? Mikor lett vége a megpróbáltatásoknak? - kérdezem végezetül Ella nénitől.- Én „szerencsés” voltam, mert be­tegségem, gyengeségem miatt fizikai munkára alkalmatlan lettem. A terhe­sen elhurcolt anyáknak 5 gyermeke született a mi lágerünkben. Raál Icá­val együtt rájuk vigyáztunk, őket gon­doztuk, amíg a szüleik a bányában dol­goztak. Amikor 1946 januárjában a kisgyermekes anyákat hazaengedték, velük jöhettem én is. Együtt jöttem Raálékkal, Rajczinéval, aki kislányát, Hoffernéval, aki kisfiát hozta. Évek múlva jött haza István bátyánk, Wág­ner Lajos feleségével, tőlük tudtuk meg, hogy kedves testvérem, Laci ott halt meg. Ok temették el. Odaveszett unokabátyánk, Wágner István is. Fáj, hogyne fájna, még az emlékezés is. Szörnyű, tragikus idők. Amikor haza jöttem, gyűlöltem mindenkit, aki oko­zója volt megpróbáltatásunknak, de ahogy múlt az idő, megcsendesült ben­nem a fájdalom. Nem haragszom sen­kire, a MÓKÁN embereire sem. Meg­bánták már ők is, a Jó Isten is megbo­csátja vétküket. * Chlumetzky Ferenc kezdeményezését, hogy legyen emlékhelye Diósgyőrben is az elhurcoltaknak, a MIÉP miskolci szervezete felkarolta. Az 50. évfordulón emléktáblát avattak a Vár utcában, kö­zel ahhoz a helyhez, ahová az első éj­szakán összegyűjtötték az embereket. Az idei koszorúzás alkalmával Miklós Árpád megígérte, felkutatják a „málenkij robotban” elhunytak neveit, hogy felvéshessék az emléktáblára em­lékeztetőül és figyelmeztetőül - ha ren­dezni akarjuk közös dolgainkat, a múl­tat be kell vallani.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents