Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
II ÉM-hétvége ÉM-riport Február 17., Szombat A kórház végében álló kis ház falára nagybetűkkel írták: HOSPICE A hallban mindenütt élő, zöld növény. És csönd. Ha nem nagyon sietek, várjak egy kicsit, mondja a fonover; uj beteget hoztak, őt látnák el előbb. Sietni? Itt? — nézek rá ágy, hogy érezze: az idegen felirat ellenére pontosan tudom, hová jöttem. Szalóczi Katalin Emberhez méltón A hospice-ról, a hatvanas években Angliából elindult mozgalomról először Gecse Attila lelkésszel beszélgetünk, aki a két évvel ezelőtt megalakult miskolci Erzsébet Hospice Alapítvány titkára, vagy inkább - ahogy ő mondja - mindenese. Tőle tudom meg, hogy a Hospice-ház a miskolci Semmelweis Kórház részlegeként működik, de az itt dolgozók közül többen kiveszik a részüket az Erzsébet Hospice Alapítvány tevékenységéből, a gyógyíthatatlan betegek házi gondozásából is, amiért csak a nővérek és az orvos kap jelképes tiszteletdíjat. Az együttműködés azonban nem csupán ebben merül ki: igyekeznek mindenkinek az eredeti, családi környezetben biztosítani a legmegfelelőbb életfeltételeket, de ha ennek - akár átmeneti, akár végleges - akadálya van, akkor itt, a házban nyújtanak speciális ellátást. Speciálisat, mint ahogyan maga a hospice-mozgalom filozófiája is az: együttélés a gyógyíthatatlan beteggel, amely során szerető közösség segíti a félelemmentes, békés halálhoz. Többek között azáltal, hogy megtanítják gyógyíthatatlan betegsége és az elkerülhetetlen halál tudatában ÉLNI. Az alapítvány keretében csoportmunka folyik, melyből az orvoson túl az önkéntes nővérek és a lelki gondozó is kiveszi a részét. A betegség stádiumától, a hozzátartozók teherbírásától függő gyakorisággal látogatják a családokat. Van, akinek a tisztába tevésénél, fürdetésénél kell segíteni, s van, akinek az otthoni infúziós kezelésében kell közreműködni.- Autót nem tudtunk venni, hiába próbáltunk pályázni is. Jóllehet, arra is akadt példa, hogy a szemünkbe nevettek, amiért túl szerény összegért folyamodtunk, a végén mégis, azt a keveset is lefaragták. Nagy segítséget jelent, hogy összejött egy kismotorra való, de ezzel csak a melegebb hónapokban tudunk közlekedni. No persze, ha valamiképp előteremtenénk egy autó árát, akkor se biztos, hogy képesek lennénk fenntartani. így aztán igyekszünk úgy megoldani a házi ellátást, hogy a nővérek lakóhelye alapján osztjuk szét a családokat. Az egész éves költségünk nem érte el a 200 ezer forintot. Ebből a tiszteletdíjakon túl néhány ágytál, kacsa, infúziós állvány, szobavécé, ágyban fekvő beteg hajmosásához használatos műanyag gallér, mankó, járókeret, matrac vásárlására futotta. Ezeket mindaddig ott hagyjuk a betegeinknél, amíg szükségük van rá. A legnagyobb gond mégis az, hogy az egyetlen orvosnak, Simkó Csabának - a szó szoros értelmében — nem akad páija. Jelentkező lett volna, aki jókora összegért felhagyott volna a magánpraxisával, de ezt a jókora összeget nem tudták megadni. És ami nagyon lényeges: itt mindenki számára elfogadhatatlan a hálapénz, s térítést sem kell fizetni semmiért. És soha, semmit nem erőltetnek senkire.- Előfordult, hogy mikor megjelentem egy családnál, visszariadtak: „Ide már pap kell?!” - folytatja Gecse Attila. - A bemutatkozásnál ezért inkább azt mondom, hogy lelki gondozó vagyok. A világért sem kényszeríteném rá a vallási meggyőződésemet egyetlen emberre sem. Sőt, igyekszünk mindenkit megtartani a maga hitében. Mert a hit - bármiben - erőt ad. Annak pedig, aki hiszi, hogy a halállal csak a földi létnek van vége, könnyebb az eltávozás. Az is igaz, hogy a doktor úr az igazi lelki gondozó, hiszen a legtöbben mégis a fehér köpenyes „varázslóban” bíznak inkább. O ért jobban ahhoz is, hogy közvetítsen a családtagok között. Gyakorta előfordul, hogy bár magában mindenki tudja, vagy legalábbis sejti, hogy a beteg meg fog halni, egymás előtt mégis megpróbálják a végsőkig titkolni. Pedig a beteg igazából vágyik rá, hogy áttekintse az életét, a dolgait rendbe tegye. A szociális munkásunk sok ügyes-bajos esetet elrendezett már. A fiatal lelkészről közben megtudom, hogy ezt megelőzően három évet töltött leukémiás gyerekek között. A hospiceszolgálat mellett egy kis falu lelkipásztora. Fél éve nős, felesége háziorvos. Mindketten részt vettek hospice-képzésben.- Nagy hiba - mondja -, hogy manapság alig beszélgetnek az emberek. A mindennapi történésekről még csak-csak, de az élet-halál dolgairól kevésbé. Felteszem a kissé bizarr kérdést: ha hirtelen meghalna, tudná-e a felesége, hogy miként szeretné, ha eltemetnék. Meglepett csend, majd halk „nem” a válasz. Szabad a bejárás Körülnézünk a négy egyágyas és három kétágyas betegszobát magában foglaló házban, amelyet a romos orvosi szállóból építettek át. Minden tiszta, derűsen világos, a falakat képek díszítik - festők adományai. Szintén adományból alakították ki az előteret és a nővérhívórendszert. A kis konyha minden alapvető eszközzel felszerelt. A társalgó-hall-ebédlő mellett van egy foglalkoztató is. Mert bár az itteniek közölt, kevés a járóbeteg, azért karácsonykor is volt, aki gyertyát készített, adventi koszorút kötögetett. A ház, ahol megáll az élet Beköszönök a szobákba, az ébren lévőkkel váltunk néhány szót. Az egyik beteg egyenletesen lélegezve alszik. Mellette felesége vigyázza az álmát, miközben egyazon ritmusban kötöget. Ide szabad a bejárás, ha a hozzátartozó kéri, akár itt töltheti az éjszakát is. Lassan elköszönök, a viszontlátás reményében. Csak János bácsira vetek végső búcsúpillantást. O az imént utolsó álomra szenderült. Szemén gézlapok, arcán végtelen nyugalom. Nem véletlenül. Itt általában nem jajgatnak a fájdalomtól a betegek. Távozóban, az udvaron akadok össze Erzsiké nénivel. Takarítói státusban van itt, már a múlt októberi nyitástól, de mint mondja, nem bánta meg, hogy átjött egy másik osztályról. A férje még nem is tudja, nem árulta el neki, annyira féltette, hogy túlságos lesz a lelki teher, örökké szemben a halállal.- Itt mindenki becsüli a másikat, függetlenül attól, hogy milyen munkát végez. Az is nagyon jó, hogy megérzem, mire van szüksége a betegnek. Egy hálás pillantás mindennél többet ér. Attila? Annak tán’ még az epéje se keserű! A doktor úr meg akár órákat is elimádkozik a beteg mellett. Olyan ez itt, mint egy nagy család. Élet, halálközeiből Legközelebb Rózsika nénit látogatom meg, aki régi beteg a háznál. A társalgóban ülünk le, mert ott szabad dohányozni. Itt azt is lehet, mert még erről a káros szenvedélyről sem akarnak senkit kényszerrel leszoktatni. Előbb ösztönös anyai aggódással lejjebb húzatja karomon a pulóver ujját, meg ne fázzam, aztán mesélni kezd:- Sajnos, amit az ember az életben elmulasztott, azt visszahozni nem lehet. Pedig de jó is lenne, ha az életünk minden éve egy szekrény fiókjaiba lenne bezárva, aztán csak kihúznánk egyet-egyet közülük, hogy bepótoljuk, beletegyük, ami kimaradt belőle, amit elmulasztottunk. Lassacskán felsejlik a „szekrényke” tartalma. A legalsókba épp csak bekukkantunk, mert azok keserves gyermekkort rejtenek. Feljebb ugrunk. Rózsika néni a férjével, aki tizenöt éve halt meg, egy lányt nevelt fel. Két unokája is van már. Azóta él a fiatalokkal egy közeli városban, mióta kiderült a betegsége. Előtte közel harminc évet dolgozott egy gyárban. Szakmunkásként rendkívül bonyolult és nehéz fizikai munkát végzett.- Tavaly nyár elején betegedtem meg. A nőgyógyászaton közölték velem, hogy daganatos beteg vagyok, és sajnos olyan előrehaladott állapotban, hogy már nem tudnak megműteni. Egyedül a sugárterápiát tudták javasolni, de annak sajnos csak a felét voltam képes felszedni, mert olyan magas lázam volt, hogy nem bírtam tovább elviselni. Saját felelősségemre megszakítottuk a kezelést. El voltam keseredve. Egyre rosszabbul lettem, s a háziorvosom javaslatára, mivel otthoni körülmények között nem tudtak gondozni, eljöttem ide. A Hospice-ban nagyon lelki- ismeretesek, emellett minden megnyilvánulásuk a beteg iránti szeretetről, tiszteletről tanúskodik. Én ilyet még egyetlen kórházban sem tapasztaltam. Maga a doktor úr olyan ember, akinek a nevét arany betűkkel, arany táblára kellene a Hospice falára felvésni, olyan hallatlanul lelkiismeretes és odaadó. Még éjszaka is képes otthonról bejönni, ha szükség van rá. Itt nem tesznek az emberek között különbséget, pedig nem kell fizetni egy fillért sem. Nekem nem is igen telne rá. Újabb és újabb cigarettára gyújt, teljesen gépiesen.- Nehéz volt feldolgoznom magamban, hogy nekem áttételem van már. Mondanom sem kell, hogy depressziós hangulatba kerültem. De aztán megbarátkoztam a gondolattal, hogy az élet véges. Mint Istenben hívő keresztyén lélek mondom, megpróbáltam tudomásul venni, hogy nem tőlünk függ, hogy kinek mikor és hogyan rendeltetik. Néha felugranak a gondolataim most is, de igyekszem olyankor nem gondolni rá. A családomat is megrendítette. A lányom a vécébe szaladt ld sírni, mikor elmondtam neki. Az unokák még annyira fiatalok, hogy nekik nem kell tudni. Nincs okom rá, hogy a gyerekek lelkivilágát feldúljam. Tudják, hogy a nagyika beteg, kórházban van, látogatnak is, de ezzel el van intézve. Ha meg bekövetkezik, hát, az már nem az én dolgom lesz, hogy áthidaljam... Szerintem az a gyerekeknek egy természetes dolog lesz, hogy volt egy nagyika, aztán most nincs, és kész. Most, az unokákról szólva csuklik el először a hangja. S bennem felmerül, talán nem is a saját meggyőződése, mint esetleg a gyerekek szüleinek akarata mondatta vele az előbbieket. De nem nyerek megerősítést.- A lányomék ismerik a betegségemet és a lefolyását is. Vannak olyan családi dolgok, amiket meg kel! beszélnünk. Hogy az ember mégis hogyan gondolja az eltemetését, és hová. Én az édesanyámhoz szeretnék menni, meg az édesapámhoz. És hamvasztásos temetést szeretnék, mert ők már ketten vannak egy kis sírban, és egy harmadik koporsó már nem férne el. De hogy mikor jön el az idő pontosan, azt még nem tudjuk. Végül azt is elárulja, melyek lennének azok a feltétlenül kihúzandó fiókok, amelyek tartalmát át kéne rendezni. A nyolcvanas évekét, amikortól özvegy lett: támasz nékül maradván többet kellett dolgoznia, s elhanyagolta az egészségét. Gyakran betegen, lázasan állt a gépek mellett, három műszakban. Mostani eszével már többet pihenne. ,Mióta a féljem meghalt, még kirándulni se voltam sehol, nem még üdülni! “ - szakad fel belőle. „Ezt most jól visszaadta a szervezetem.” Szomorkás reménykoszorú- Hogy tudok-e örülni? A betegek mindig várják a holnapot, hogy vajon megérik-e. Minden reggel egy öröm. Karácsonykor is az volt számomra a legnagyobb ajándék, hogy még a családom körében lehetek. Otthon voltam, hazaengedtek, de sajnos vissza kellett jönnöm a rosszullé- teim miatt. De a jövő már bizonytalan... Teljesen bizonytalan... Tudom... És érzem is. Nem félek az elmúlástól, inkább az odavezető úttól félek. Az állandó ágyhoz kötöttségtől. Szeretném, ha a lányom mellettem lehetne ha eljön a vég. De nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség, mert legtöbbször nagyon hirtelen jön... Látom rajta, megjelenik előtte, amit mond, s gyorsan arról kérdem, mivel szokta elhessenteni a rossz gondolatait.- Olyankor megpróbálom másra terelni a figyelmem. Égy halványzöld reménykoszorút látok magam előtt, néhány szál rózsával, ami azt fejezi ki, hogy annak ellenére, hogy az elmúlásom be fog következni, a rokonaim, ismerőseim, kollégáim megnyugvással fogadják a halálomat. És hogy a családom nagyon szereti majd egymást, és nem hagyják el egymást semmiféle gondban-bajban. Az egész koszorút belepi a harmat, ez az, ami összeköt azután is velük. Aztán talán majd újraéledünk valahol... Témát váltunk. Rózsika néni elsorolja, milyen műsorokat szokott megnézni a tévében. Elsősorban a Szerencsekereket, aztán a vitaműsorokat, a híreket, az időjárást, ha van jó film, akkor azt, meg az Ablak műsorát. Kiderül, több más társával együtt lottózik is.- De nem nagy nyereményeim vannak, mióta itt vagyok, tán’ két ketteském volt. Ha nyernék? Nekem nincs szükségem arra a pénzre. Nyilvánvalóan támogatnám az alapítványt, a többit meg odaadnám a gyerekeknek, hogy boldoguljanak, mert rájuk férne, nagyon-nagyon. Az alapítvány levélcíme: 3501 Miskolc, pf.: 187 számlaszáma: 11734004-20394369.
