Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-13 / 37. szám
EM VILAGA Hideg csend és hóvihar A Szaljut-7 űrállomás Balogh Attila Miskolc (EM) - A Challenger tíz évvel ezelőtti katasztrófája valóban a legnagyobb a maga nemében, hiszen a fedélzetén hét asztronauta tartózkodott a robbanás bekövetkeztekor - hogy ne merüljön feledésbe a nevük: F.K. Scobee, M.J. Smith, E.S. Onizuka, G.B. Jarvis, J.A. Res- nik, R.E. McNair és Ch. McAulif- fe -, de sajnos nem ez volt az első halálos baleset az űrhajózás idén 35 éves történetében. Abban, a történetben, melynek kezdetet számíthatjuk akár 1957. október 4-től is, hiszen ekkor állt pályára a Szputnyik-1 műhold, mint az első emberi ürobjektum; vagy november 3-tól, amikor Lajka kutya „személyében” földi élőlény repült ki a kozmoszba; leginkább persze 1961. április 12. kínálkozik kezdőpontul: Gagarin néhány órás űrutazásának dátuma. Ehhez képest már hat'évvel később halálos áldozatokat követel ez a gigantikus vállalkozás: előbb amerikai részről, V.I. Grissom, E.H. White és R.B. Chaffee ég bent az Apolló űrhajóban, még a (oldi próbák során januárban, majd az első Szojuz visszatérésekor veszti életét V.M. Komarov parancsnok az ejtőernyő hibája következtében. 1971-ben sikert és tragédiát egyaránt megélnek a szovjet kutatók: áprilisban (eljuttatják az első űrállomást, a Szaljut-l-et, de a 23 napot ott töltő G.Ty. Dobrovolsz- kij, V.Ny. Volkov és V.l.Pacajev a visszatéréskor megfullad a leszállókabinban. Aztán sokáig csak sikerek és eredmények, köztük J.W. Young és R.L. Crippin útja 1981-ben, melyről épen és egészségesen térnek vissza a Columbiával: ez az első az amerikai űrrepülőgépek sorában. Újabb öt év telik el, míg ismét egy ellentmondásos év következik: 1986-ban a szovjet tudósok felbocsátják az új távlatokat nyitó Mir űrállomást, az amerikaiak ekkor már három héttel túl vannak a nagy megrázkódtatáson és kudarcon. A Challenger űrsikló 93 másodperces végzetes houstoni útja hosszú időre visszaveti, de legalábbis még fokozottabb óvatossággal kezelt tevékenységgé teszi az űrkutatást... Szomorú volna azonban, ha az űrrepülőgép nevű nagyszerű konstrukcióról csak a tíz évvel ezelőtti baleset jutna eszünkbe. Erről szó sincs, az Egyesült Államok rövid szünet után újult erőfeszítéssel folytatta a programját - ehhez képest az egykori rivális nagyhatalom űrrepülőgépéről vajmi keveset lehet mind a mai napig hallani. Pedig létezik szovjet „Space Shuttle” is: a Burán („Hóvihar”) jo néhány év késéssel ugyan, de végül is már 1988 novemberében végrehajtotta első repülését a világűrben. A kozmoszba juttatását nagyban elősegítette, hogy az oroszok addigra kifejlesztették a még igen sokáig a világon a legnagyobb terhet szállítani képes rakétát, az Enyergiját, ennek hátára kapcsolták fel a siklót, Minderre már egy hónappal korábban sor kerülhetett volna, de a start előtt 51 másodperccel félbeszakítottak a kilövést: az inditóto- rony egyik karja nem húzódott vissza. A következő próba már sikeres volt és jelentős lépést képviselt a szovjet űrtechnika fejlődésében. A Burán tehát felszállt, majd kétszer megkerülve a Földet visszatért a Tyuratam közelében fekvő bajkonu- ri űrrepülőtérre. A legénység élete eközben egy pillanatig sem forgott veszélyben - annál is inkább, merthogy a gépnek nem volt emberi személyzete; a teljes utat automatikus földi irányítással tette meg. Ez a tény meglehetősen figyelemre méltó a két évvel korábbi amerikai veszteség fényében, már csak azért is, mert a NASA-nál is sok szakember megkérdőjelezi: érdemes-e ennyi energiát - és emberéletet - áldozni azért, hogy asztronautákat juttassanak az űrbe, jobbára jelen- tektelennek látszó munkák és kísérletek elvégzésére. Az oroszok Burán névre hallgató úrjárműve ettől függetlenül külsőleg hasonlít amerikai társaira - ellentétben azzal a kisebb testvérével, amelynek a létezését még nem erősítették meg hivatalosan, de ismert egy fénykép az Indiai-óceánon egy modellel folytatott kísérletekről a nyolcvanas évek végéről. Ezt a kis méretű eszközt feltehetően az orosz űrhajózási hivatal is arra fejlesztette ki, hogy két vagy három embert, illetve kisebb terheket szállíthassanak az űrállomásaikra. Más kérdés, hogy az időközben eltelt néhány év kérdésessé tette: marad-e egyáltalán az oroszoknak pénzük, lehetőségük űrállomások fenntartására - nemhogy még odaszállítani különböző terheket. Az ilyen nagyszabású kísérletsorozatok ma már talán tarthatatlan költségigénnyel bírnak: lehet, hogy a „Hóvihar” mindent betemet? Fél évszázad magyar „űrkalandjai” Németh Csaba Miskolc (EM) - Február 6-án fél évszázada, hogy a még romokban heverő Budapesten a Tungsram udvarán felállított radarberendezéssel Bay Zoltán és kollégái radarvisszhangot nyertek a Holdról. Ez volt az első magyar űrkísérlet... Bay és kollégái csak napokkal a sikeres kísérlet bejelentése után tudták meg, hogy Amerikában J.H. De- Witt csoportja január 10-én már végrehajtott egy ilyen kísérletet. Szakmai és történeti okokból azonban vagy mindkettőt egyidejűnek tüntetik fel, vagy pedig kontinen- senkenti elsőségükkel különböztetik meg egymástól a két kísérletet. Bay emigrálását követően csoportja felbomlott, s a kísérleteket soha többé nem folytatták Magyarországon. Az ötvenes években magyar mérnökük is részt vettek a felsőlégkör tanulmányozására indított rakétaszondák adóvevőjének készítésében. Az első Szputnyik fellövését követően pedig hazánk is bekapcsolódott a műholdak előbb optikai, majd rádiós megfigyelésébe. Á magyar űrkutatás először 1962-ben csatlakozott egy nemzetközi szervezethez, mely még szélesebb körű részvételt tett lehetővé. Itt kell kiemelnünk, hogy Szabó Gyula vezetésével ekkor élte fénykorát a miskolci Uránia csillagvizsgálóban működő 1114-es szputnyik- megfigyelő állomás, mely kiemelkedő nemzetközi munkát végzett. Itt kezdte csillagász pályafutását Horváth András, a Planetárium igazgatója is. Hazánk 1967-ben csatlakozott az orosz koordinálású Interkoz- mosz-programhoz. Egy év múlva pedig megindult a meteorológiai műholdképek vétele. 1970. november 28-án egv orosz rakéta vitte az űrbe az első magyar műszert; egy fóliás mikrometeorit csapdát. És ezt követően a sikerekben néni volt megállás... 1977-ben megépült Taliángörög- dön I a Balaton mellett) az orosz távközlési műholdrendszer magyarországi, állomása. Penc község határában pedig felavatták a geodéziai műholdakra specializálódott kutatóhelyet, ahol egy egyseges geodéziai alaphálózat felépítésének létrehozásával kezdtek kísérleteket. Az évtized második felében indult, illetve szélesedett ki a Föld felszínéről készített műholdfelvételeknek a távérzékelésben és a meteorológiai prognózis készítésben való alkalmazása. Az eredetileg 1979-re tervezett, ám csak 1980-ban megvalósult első magyar űrrepülés nags’ lendületet adott a mar korábban megindult orvos- és sugárbiológiai kutatásoknak is. Farkas Bertalan az egyhetes űrrepülés alatt 13 magyar tervezésű kísérletet hajtott végre. Ezek közül a legismertebb - később itt a Földön is hasznosított - berendezések; a szellemi munkavégző képesség meghatározására szolgáló Balaton és az űrhajósokat érő sugárdózis mérésére szolgáló Pille műszerek voltak. Farkas Bertalan űrrepülése során végzett kristályosítási kísérletek nyomán, az 1980-as évek elejen új kutatási irány született meg, s indult diadalútjára a magyar űrkutatáson belül. A mikrogravitációs környezetben végzett anyagtudományi kísérletekbe ekkor kapcsolódott be, majd vált annak kizárólagos hazai fellegvárává a Miskolci Egyetem. 1983-ban a Pille műszer amerikai sikerek elébe nézett. Sally K. Ride, az első amerikai űrhajósnő. aki itt Magyarországon egy nemzetközi űrkongresszus alkalmával ismerkedett meg a berendezéssel, szerette volna maga is kipróbálni azt a világűrben. Ekkortájt egy In- terkozmosz tagállam számára - már csak politikai okoknál fogva is - lehetetlennek tetsző vállalkozás volt az amerikai űrprogramba való bekerülés. így azután a NASA felkérésére tipikus magyar döntés született: a Pille repülhetett, de nem lehetett róla beszélni... 1984- ben Sally Ride - a később tragikus sorsúvá lett - Challenger űrrepülőgép fedélzetén használta a magyar műszert. Az Interkozmosz konzervatív kereteiből való nyíltabb kitörést jelentett a bazai szakembereknek a Halley üstökös tanulmányozására indult űrszondák nemzetközi programjában való részvétele. A VEGÁ szondákon elhelyezett televíziós rendszer és az adatgyűjtő berendezés voltak az első magyar műszerek, amelyek a bolygóközi térben működtek. Á nemzetközi elismerést és megbecsülést kiváltó magyar közreműködés újabb felkéréseket hozott a magyar űrkutatás „boszorkánykonyhájára”. A legfontosabbak ezek közül a Mars bolygó és holdjainak tanulmányozására 1988-ban indított két. Fobosz űrszonda leszálló egysege számára készített fedélzeti számítógépek voltak. Sajnos ezek nem bizonyíthattak, mivel a szondákkal gyors egymásutánban megszakadt a kapcsolat. E programokkal párhuzamosan a már korábban bemutatott penci geodéziai obszervatóriumban megkezdődött - az akkor még világviszonylatban is újnak számító - műholdas helyzet meghatározó technika (GPS) kísérleti és gyakorlati alkalmazás^. A Miskolci Egyetemen pedig egy mechanikus mozgások nélküli Univerzális Sokzónás Kristályosító berendezés (közismert nevén: űrkemence) fejlesztő munkálatai. A hazánkban és a környező országokban az 1990-es évek elején lezajlott alapvető politikai, társadalmi és gazdasági változások a korábbi működési és együttműködési struktúra új alapokra való helyezését kívánta meg. Hazánk és az Európai Űrügynökség 1991-ben együttműködési megállapodást írt alá. 1992-ben egy kormányrendelet létrehozta a magyar űrkutatás új szervezetét. Az elnöki tisztségeket Lotz Karoly, mint az űrkutatást felügyelő miniszter, Kovács Kálmán államtitkár, a Magyar Űrkutatási Tanács elnöke és Farkas Bertalan integet az „űrből" Tófalvi Gyula az Űrkutatási Tudományos Tanács elnöke látja el. A fő irányelvek a nemzetközi programokban való részvétel, az űrkutatási eredmények gyakorlati hasznosítása és az alapkutatások megtartásának irányába mutatnak. 1992-ben a NASA-val, 1994-ben az Ukrán Nemzeti Űrügynökséggel, tavaly pedig az orosz és az indiai űrkutatási szervekkel írtak alá együttműködési megállapodásokat. Ma a fővárosban és vidéki városokban több mint 30 űrkutatással foglalkozó műhely van. A jelenleg folyó munkák közül kiemelkedő, hogy' az Euromir-95 német űrhajósa szeptember óta sikerrel használta a Mír űrállomás fedélzetén a pille műszer továbbfejlesztett változatát, s hogy több magyar berendezés készül a közeljövőben induló Cesar geofizikai, a Cluster magnetoszféra kutató és a Bremsat-2 mikrogravitációs kísérletekkel repülő mesterséges holdakra, valamint a Marsot tanulmányozó Mars és a Szaturnusz bolygóhoz induló Cassini űrszondákra. A Miskolci Egyetemen Bárczy Pál vezetésével hét éri munkával kifejlesztett kristályosító berendezés másfél éve áll tesztelés alatt a NASA Marshall Űrközpontjának laboratóriumában. A berendezés sikere a miskolci kutató magas színtű elismerését hozta, a (magyar űrkutatás számára pedig tovább erősíti annak lehetőségét, hogy' eszközeivel és szakértelmével még intenzivebben vegyen majd részt a jövő évezred világméretű űrkalandjaiban. (Készült az 50 éves a magyar űrkutatás című szakmai kiadvány felhasználásával. ) ÉM-reprók Volt egy Challenger... Nemeth Csaba 1986. január 28-án a Challenger.amerikai űrrepülőgép a start utáni 73. másodpercben felrobbant. A baleset oka a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta (booster) O gyűrűjének elégtelen tömítése volt, ami a hőmérsékleti limit alatti indításnak tudható be. Az elmúlt tíz évben számtalan szakmai és populáris cikk, tanulmány ecsetelte a hét emberáldozatot követelő katasztrófa körülményeit és okait, ám a tizedik évforduló kapcsán mégis számos kókler munka jelent meg az írott és elektronikus sajtóban... Az évforduló napján a Magyar Televízióban vetített Egy nap, amely megrázta a világot című filmsorozat egy’ rövid képsor kapcsán, melyen egy ejtőernyő-kupola látszik aláereszkedni, megjegyzi „egyedüli reményt csak egy’ ejtőernyő adott, ami a pilótafülke roncsait hozta le”. Nyomatékosan le kell szögezni,, hogy a, Challengeren sem mentési, sem más célból nem volt ejtőernyő. A legénység számára - két főnél nagyobb létszámú repülések esetén, márpedig ez ilyen volt, nincs katapultálási lehetőség. Bár két ember továbbra is menekíthető lehetne, akárcsak az utasszállító gépek esetében, de morális okokból itt is a „vagy mindenki vagy senki” elv érvényesül. Az űrrepülőgép kabinjának leválasztása - bár foglalkoztak a gondolattal - technikailag megvalósítha- tatlannak bizonyult. De akkor honnan-származott a filmen látható ejtőernyő? A két booster rendelkezik három-három ejtőernyővel, melyek az oceanra történő sima visszatérést segítik. De a Challenger katasztrófája során a jobb oldali rakéta, mint a baleset, okozója, megsemmisült. A bal oldali, épen maradt rakétát pedig - mivel az lakott terület fele vette útját - a balesetet követő 22. másodpercben a biztonsági tiszt felrobbantotta. A vitatott film ben látható ejtőernyő percekkel a robbanás után nyílt ki, s nem a Challenger kabinját es annak utasait, hanem a kereső-mentő szolgálat együk könnyűbúvárát szállította. (Alkalmatlan is lett volna a több tonnás kabin mentesítésére...) v>- .«eüé Abszurd feltevésnek tartom az időről időre felröppenő hírt, miszerint ufó lőtt a Challengerre. Az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól a ténytől, hogy’ az O gyűrű átégését jelző füstpamacs a rákétagyújtás után mái- 0,678 másodperccel megjelent, s hogy' az 59.82 másodperctől folyamatosan nyomon követhető a végzetes lángnyelv kibújása. Akkor viszont nem találok magyarázatot arra, hogy' az ufó miért bajlódott volna a 0,635 cm széles gyűrű eltalálásával, amikor a boosterek által közrefogott hajtóanyagtartály közel 700 tonna folyékony’ oxigént és hidrogént (a durranógáz alapanyagai) tartalmazott. Az indítékot pedig már nem is kérdezem... Hold-atmoszféra San Francisco (MTI) - Vastagabb burok veszi körül a Holdat, rhint eddig gondolták. A legújabb rizsgálatok szerint Földünk hűséges kísérőjének atmoszférája legalább kétszerese az eddig mérteknek. A megfigyelést még 1993. november 29-én, az akkori teljes holdfogyatkozás idején végezték a Texas államban lévő McDonald csillag- vizsgálóban. Azt várták, hogy, mint rendesen, most is lesz egy' kis szúrt fény a Föld árnyékában „pihenő” Hold irányából, ám ehelyett sötétséget tapasztaltak, miközben halványan, alig észrevehetően izzó szódiumgázra lettek figyelmesek a Hold légkörének magasabb rétegeiben. - Nagyon meglepődtünk, amikor a Hold felszínétől 14 ezer kilométerre rábukkantunk a szódiumgázra. Ez csaknem duplája annak a magasságnak, amelyben eddig ilyen gázt találtunk a holdnegyedek megfigyelésekor - mondta Michael Mendillo bostoni csillagász és Jeffrey Baumgardner, a bostoni egyetem űrkutatási központjának munkatársa. A szódiumatomokat egyébként viszonylag könnyű kiszúrni, mert visszaverik a napfényt, még akkor is. ha csupán kis koncentrációban fordulnak elő. Am a teljes holdfogyatkozás idején rendkívül nehezen észlelhetők, mert az atomok homályba kerülnek. Mindmáig két elméletet tartottak számon a Hold légkörének keletkezéséről, de mindkettő megdőlni látszik a mostani felfedezés nyomán. Az együk elmélet szerint a Hold légköre úgy alakult ki. hogy' mikrometeoritok hosszú időn keresztül porrá zúzták a felszínt, s így szabadulhattak el a Szódiumatomok is. Mások azt tartották, hogy' az úgynevezett Nap-szelek okozta változások nyomán keletkezett a Holdlégkör. Az Amerikai Kutatási Hivatal (NASA) és az arizonai egyetem munkatársai még 1988- ban fedezték fel az első szódiumatomokat a Hold körül, az 50-1200 kilométeres magassági tartományban. Az újabb megfigyelés során a 14 ezer kilométeres magasságban egy négyzetcentiméterben mindössze 50 atomot találtak.
