Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-06 / 5. szám

6., Ssomlhat SCüssfó ÉM-hétvége VII A szépirodalom a hírlapírás tejtestvére Spectator - polgári nevén Krenner Miklós - és az erdélyi magyar sajtó Csere Péter A magyar újságírás kiemelkedő személyisége, az erdélyi magyar sajtó hires Spectatora, a törté­nelmi előrelátással megáldott közéleti férfiú, dr. Krenner Mik­lós (1875. június 18. - 1968. au­gusztus 11.) mindenekelőtt tör­ténelmi helyzetfelismerő képes­ségről tanúskodó vezércikkeivel vívta ki kortársainak és utóko­rának elismerését. „Neve fény és melegség volt - írta halála után Ruffy Péter - nagyság és tisztaság; lobogó és a bátrak jó­sága. Neve már-már Erdéllyel jelentett egyet.” Önmagában ez is bőven elegendő lehetne ah­hoz, hogy újra felfedezzük őt, aki kisebbségi helyzetben a szép- irodalom tejtestvérének tekin­tette a hírlapírást. De legalább ennyire fontos számunkra - akik manapság a romániai magyarság immár há­romcsatornás kommunikációs rendszerének a kiépítésén mun­kálkodunk, és a kisebbségi saj­tóstratégia kidolgozását-érvé- nyesítését is létfontosságúnak tartjuk -, hogy milyennek látta ő a maga korának hírlapírását, újságíró társadalmát, a két vi­lágháború közötti kisebbségi magyar sajtó működését, annak erényeit és funkcionális zavara­it. Hiszen kevesen akadtak ab­ban a korban, akik annyira sze­mélyes gondjuknak tekintették volna a kisebbségi magyar tár­sadalom helyzetét tudatosító, s annak mozgásirányait befolyá­soló sajtó intézményrendszeré­nek szakmai és erkölcsi-etikai felelősségét, mint ő, aki a har­mincas évek derekán már sze­mélyében is azonosította magát az erdélyi magyar hírlapírással. Vérszegény lapokat talált Erdélyben az első világháborút követő összeomlás. Jól tudja ezt Krenner Miklós, hiszen dévai tanárkodása idején a Hunyad- vármegyét szerkeszti, s Aradon a Jövő egyik legtermékenyebb munkatársa. Csakhogy 1918 után megváltozik a helyzet, és az eladdig „vérszegény vidéki hírlapok” egyik napról a másik­ra kénytelenek országos gondo­kat magukra vállalni. Ebbe ugyan hamar beleöregedtek, de sikerrel teljesítették akkori fel­adatukat: képessé váltak eligazí­tani, az önpusztítástól megóvni, és alkotó munkára fogni a törté­nelem hajótöröttéit. „A nagy omlás után például ez a sajtó bírt és mert egyedül vigaszt és erőt csepegtetni a nagy ájulásba -jegyzi fel 1940-es számvetésé­ben. - Mikor 200 000 ember, köztük számos olyan, akinek anyagi lehetősége volt a mara­dásra, hanyatt-homlok mene­kült át, az erdélyi magyar sajtó hirdette, hogy itt kell maradni... Haza helyett itt a szülőföld, ha­talom helyett itt a kisebbségi sors, a világszerep helyett itt a humanizmus, az erdélyi szabad­elvűség, a dunai mítosz, a kis népiség „klein Arbeit”-ja. Ebből a sajtóeszmeiségből merítette aztán a költő jajkiáltását: „Eredj, ha tudsz”, és csak ez­után hozták a politizáló írók elénk a transzszilvanizmus fo­galmát, majd pedig a fiatalok az erdélyi realizmus szükségét... Miközben cenzúra nehezítette az írást, tőke- és papírhiány gá­tolta a megjelenést, a Trianon utáni helyzetben a világnézeti harcokkal is megterhelt sajtó a Kiáltó szó (1921) előtt hirdette a passzivitás feladását. Minthogy Spectator a hírlap- irodalmat és a szépirodalmat tejtestvéreknek tekintette, számvetéseiben rendszeresen kitér a kettő viszonyának ala­kulására is. Kiemelten szól pél­dául arról, hogy az 1918 után megszülető új erdélyi irodalom­nak a napisajtó volt a szellemi szálláscsinálója. A Keleti Újság emlékezetes irodalmi pályáza­tait a Napkelet működését, az Ellenzék Áprily-, majd Kuncz- szerkesztette irodalmi mellékle­tét azért tartja példaértékűnek, mert ezek a kezdeményezések elősegítették az erdélyi magyar irodalom önszerveződését: az Erdélyi Szépmíves Céh megala­kítását, majd a helikoni munka- közösség életre keltését, és az Erdélyi Helikon elindítását. Az üzleti érdekek előtérbe kerülésével, a versenyhelyzet kialakulásával azonban a kez­detben oly ígéretesnek mutat­kozó szimbiózis megbomlik. A nyereségorientált, nagy pél­dányszámú napilapok - a Bras­sói Lapok kivételével - egyre in­kább elhanyagolják „az iroda­lom becézését”. Ez pedig nagy veszteséggel járt: amint az írók kiszorultak a napisajtóból, érez­hetően csökkent a hírlapírás színvonala: annál is inkább, mi­vel attól kezdve a sajtót valóság­gal elárasztotta az álhírlapírók hada. Spectator azt is fájlalja, hogy az irodalom - mint intézmény - közömbösen nézte a napisajtó leromlását, színvonalcsökkené­sét. „Valóban siralom, balsors ez -jajdul fel 1935-ben. - A hírlap- irodalom szinte abból a szédítő magasból szállott alá, hová szi­lárd erejével fóljutott az erdélyi szépirodalom...” Hogy mi vezetett - túl ezen - a hírlapírás tekintélyének és hatásának a csökkenéséhez? Higgadt elemzés után nem annyira a külső okokkal magya­rázza a romlást, hanem a ki­sebbségi magyar társadalom be­tegségével. A gazdasági válság, a hatalom elnyomása azért hoz­hatta felszínre ezeket a bajokat - érvel 1935-ben -, mert szemlé­letében és önszerveződésében nem igazodott ez a társadalom eléggé a kisebbségi helyzet kö­vetelményrendszeréhez. Spec­tator ugyanis már 1931-ben fel­ismerte, hogy az erdélyi ma­gyarság addigi életformája tart­hatatlan, tehát meg kell változ­nia. A változás egyik föltételét pedig a saját erőinkből való megújulásban látta. Volt bátorsága kijelenteni: az erdélyi magyarság jövője min­denekelőtt szemléletváltásban rejlik; abban, hogy képessé vá­lik-e arra, hogy tanulságokat merítve a múltból (főként a transzszilván szellemből) végle­gesen likvidáljon mindent, ami alkalmatlan a továbblépés meg­könnyítésére, sőt egyenesen ká­ros arra nézve. „Győzz meg minden népét nyelved szépségével!” NemcsikPál A megkésett nemzetállamok fejlődése miatt korunk embere itt, az északi régióban külö­nösen belekóstol a kényszerhelyzetekbe. Alighogy kikecmereg egy-egy politikai kur­zus labirintusából, emberöltő múltán ismét ott találja magát, ahol a part szakad, mi­ként a mádi honpolgár. Ebben a huzatos Kárpát-medencében ha eltüsszentik magu­kat a Vihorlát vagy az Ünőkó árnyékában az országlakosok, mert a nyelvi szupremá- cia vírusa ingerli őket, az ékes magyar róna- ság immáron ezredévet meghaladó letéte­ményesei is nyúlhatnak a zsebkendőjük után. Nem a tüsszentés ürügyén, mert a nemzeti felsőbbrendűség betegségéből már dédszüleink korában kigyógyultak. Ami elkezdődött az erőszakos magyaro­sítás évtizedeiben, a XIX. sz. nemzetiségi törvényeivel, az a társbérlőknél századunk­ban is folytatódik. Dilemmák gyötrik mind a magyar, mind az idegen ajkú atyánkfiáit; a törvény kényszere gúzsba akaija kötni a kisebbségek csoportjait. Törheti a fejét min­den jótét lélek, vajh’ miképpen oldja meg a gordiuszi csomót ebben az újkori Bábelben. Mert a csomót egyre szorosabbra kötik, s akik ezt művelik, alaposan eltávolodtak Mikszáth tót atyafiaitól, vagy a Hargitán békésen együtt éldegélő pakulároktól. ^ Ilyen eltolódott, megkésett fejlődésű nemzetállamok koordinátáit elemezgethet­ném a hadüzenet nélküli kultúrháborúról, a határainkon túli magyar kisebbségek mű­velődésében bekövetkező hátrányokról, le­épülésről értekezhetnék. Felvázolhatnám a rémképet, akadna kezem ügyébe elegendő argumentum és munkaeszköz. Vészterhes felhőket festhetnék a borús magyar égre, mit a Kriván bérces ormai felől érkező vi­harfelhők sötétítenek el. Mivel nem vagyok szociológus, futurológus, sem kultúrpoliti- kus, kikkel lassan Dunát lehetne rekeszte- ni, csak a magam hétköznapi emlékeiből kö­tök egy kis csokrot, hogy odahelyezzem a mindenkori törvénykezők asztalára. Nyelv­törvény ide vagy oda, nemzetállamok nyel­vét tisztelve, mégis így fejezem ki magam: „Ad prepetuam rei memóriám!” Bizonyára akad latin szótár a törvénykezők keze ügyé­ben, az Olvasóimnak csak bizalmasan mon­dom, hogy az ügyet érdemes örökre emléke­zetünkbe vésni! Jelentéktelennek tűnő eseményeket idé­zek, melyek annak bizonyítására szolgál­nak, hogy miképpen fogadja a nép fia az ab­szurd törvényeket, s hogyan emészti meg, hogyan folklorizálja, s hogyan derül a tör­vény nevetségessé váló szigorán, lett légyen szó magyar, szlovák vagy román törvényről. Seckojedno! Oktatási és nyelvtörvényektől háborgatottan A nép körében forgolódván, a korábbi nyelv­törvények, politikai döntések utóélete meg­ütötte fülemet mind a prózai, mind a zenei hagyományban. Mintha „Semmi új nem lenne a nap alatt”, úgy éreztem a hetvenes évek derekán, midőn Kulin Márton, a Mu- rányvölgyi Licze község határában terelte nyáját éjszakai pihenőre, majd együtt merí­tettünk az emlékezet kútjából. Hogy is volt az a respublika idején, amikor a magyar szó nem tűnt jó ajánlólevélnek Okres Roznava közhivatalaiban. Panaszát így summázta egy újkori népies dal melódiájára: „Elhallatszik a magyar szó Csehszlová­kiába, Minden juhász, öreg juhász így gondol magába’: Bíró uram, más juhászról tessék gondos­kodni, Fene tunna a juhára csehül káromkod­ni”. Akkor még nem gondoltam, hogy a har­mincas évek gúnydala újra visszanyeri idő­szerűségét; az ellentmondások csak fo­kozódnak, mert már törvénytelen a cseh nyelvű káromkodás is a szlovák környezet­ben. Sűrűsödnek a gondjai a tanügyi csúcs­mikulásoknak, mert számos etológust, logo­pédust kell átképezniük, hogy a birkák is értsék az államnyelv fordulatait, ha már mindennek rendben kell folyni. Gondolom, Kulin Márton újra felsóhajt az égre, mint annak idején, a magyarosító politika kurzusában a Garam-völgyi juhász: „Ja som baco, velmy stary ...” (Juhász va­gyok, nagyon öreg...) s mégis magyarul kell gondjaimról szólnom. Érzéseit jól kifiguráz­ta egy 1875-ben közölt „Ószinteségi levél”, melyben groteszk módon tesz hitvallást az elmagyarosításra ítélt etnikuma: ,,’Szendró- lád faluja soha nem ígte volna, / Ha benne Drótos Pesta nem lett volna!...’ Megtértem és magyar vágyom. Maticza ígje meg, Re- vucza is süllyedje el magát. Ha apró tótocs- kák és tótnicskák megszületik magukat, Plesivcára kell keresztelnyi küldenyi ükét. Kis honvédzsírval megkenik, jó magyar lesz belőle. Jaj, Bozse Moj!, de boldog vágyom én most!” - írta a Rozsnyói Híradó, 1875. III. 4-i száma. Kulin Márton és szlovák honfitársa a le­hető legjobb kapcsolatban tengette életét, és példát szolgáltatnak arra, hogy erőszakos törvényekkel nem lehet beavatkozni hagyo­mányaikba. A nyelvtörvény, az asszimilálás minden eszközzel való erőltetése soha nem marad visszahatás nélkül. 1880-ban is voltak fal­firkák, illegális megnyilvánulások az erő­szakos magyarosítás ellen. Murány várá­nak vendégkönyvéből egy bejegyzés: ,A szlovák ellenségeibe üssön bele a Kriván mennyköve! Csak ököl ököl ellen segít ki a sanyarúságból és töri össze a magyarok sza­vait!” * Ügy látszik, mindig vannak olyan társadal­mi rétegek, akik megrekednek a politikai harcnak ezen a szintjén, és még ma is csép- hadaróval hadonásznak, pedig tudásra ér­demes, hogy itt van a pitvarunkban 2001, nemcsak az évszám, hanem a záradék szel­leme is. Míg ez beteljesül, Batsányi szavait idézem mindenkinek, akinek van füle a hal­lásra: „Győzz meg minden népet nyelved szépségével!” Gál Sándor Tavaszváró töredékek Mondjuk virágzás; didergő lázadása az életnek. Előbb a som a karsztok napos oldalán, majd a déli lejtőkön az őszibarack lilája, a kajszi bordója-fehérje, s a cseresznye, a meggy. És a kökénybokrok menyasszony-fátyla a mezsgyeszéleken. Az egész felett pedig a madarak nász-röpte, hajnali nap hívó sza­va, és az ég magasán köröket rajzoló gólyamagány - a felhők gomolyáig. S ennek a lázadásnak, a természet e buja ritmus- és színka- valkádjának az emberi világ elbarbárult jelenéhez semmi, de semmi köze. Túl van azon. Vagy méginkább: kívül rajta. Mert amíg amaz a folyamatos rombolás, ez a magát megújító ele­ven szépség; gyümölcsöt nevelő, utódokat világra segítő jö­vő-bizonyosság. Szinte érthetetlen - valóban érthetetlen -, hogy mindez ki­esett volna az emberi tudatból. De ennél is érthetetlenebb, hogy már-már senkinek sem hiányzik. Elbutult, önző mivol­tunk teljesen semlegesítette a szépre - életre - való fogékony­ságunkat. A huszadik század végére az emberi társadalom ember-vegetációvá vadult esztelen rohamában. * Nálunk már nem az a fő baj, hogy a szlovákság az itteni ma­gyarokat igyekszik beolvasztani, hanem az, hogy a szlováki­ai magyarok magas hányada próbál beolvadni. Ezt a fajtát, persze más vonatkozásban e század elején jó Ady Endrénk „grasszáló mix-fajtának" titulálta, mondván, hogy ez „se ma­gyar, se más". * A többnapos eső után mintha nyiladozna a magasság: világo­sodik a felettünk lévő mindenség-tér. Valami különös sugár­zás dereng át a megvékonyodott felhők gomolyain, s rávetül a májusi erdőkre, domboldalak horhasaira. Aranyló tengert ' idéz a virító repcetábla hullámzása. Volna itt szépség, volna még mire figyelni, ha e szétzüllött társadalom kiömlő butaság-özöne nem mocskolná össze ezt a tiszta, tavaszi smaragd-áradatot... * Elveszejtjük magunkat hangtalanul, s a szél sem lebben utá­nunk. Látható valami különös furcsa derű és melankólia eb­ben a megfáradt magyar közösségben, ebben a folyamatos és gyötrelmes szertehullásban, szerteszéledésben. Néha, al­konyidőn, mintha már távolról a temetői ének aláereszkedő hangsorát is hallani vélném. Csakugyan! Mert mi már annyira el- és meggyávultunk, hogy lassan-lassan kitántorgunk önmagunkból is, feladván testün- ket-lelkünket az erőszaktevők barbarizmusának. Gondolom, az elmúlt hetven esztendő folyamatos sokkhatásai pusztítják ki belőlünk a védekezés ösztönét és készségét. Mert hét évti­zede, hogy nagyapáink sorsát-életét kettémetszette a triano­ni nyaktiló, ebben a mi ligetes térségünkben hangos szóval senki se mondta ki még: eddig és ne tovább! Holott ok volna rá száz is. Csakhogy mi nagy lojalitásunkban - vagy gyávasá­gunkban? - valahogy minden okot megkerülünk egy „mit le­het itt tenni"-vei Nem azt firtatjuk, hogy miként cselekedjünk érdekeink védelmében, hanem hogy miként lehet kibúvót ta­lálni a szükséges mozdulat megtétele elől. Van ebben a kisebbségi kényszermagatartásban valami félel­metesen megalázó, valami, ami nem emberhez méltó, vala­mi, ami pusztít és sorvaszt, ami az emberből kiöli a gondol­kodó ÉN-t. Vihar utáni csend. A föld párái fölgomolyulnak semmiből a semmibe. Nem tudható e pillanatban, hogy mi készül, csak a várakozás bizonytalansága jelzi a lehetséges változást. Érez­hető benne valami sejtelmes, bizarr távolság; meglehet maga a mérhetetlen űr végtelenje. Egy sugárnyaláb, vagy az imén­ti égzengés emléke... & . Virágzik a szőlő. Szórja csillagait a lugas, s e virághullás sze­líd zápor-idejében mintha megtelne békességgel a délután. Vélhetően mindez kívül esik a mi időszámításunk tébolyán, s a maga egyszerű, esz köz télén érveivel arra a másik lehető­ségre figyelmeztet, amelyről minduntalan megfeledkezünk, s amit már vállalni sem vagyunk bátrak: történetesen a termé­szet csodálatos formagazdagságát. Mondjuk az akácok sokujjú lombozatát, fürtös virágcsokrait, a jázmin dús és telt asszony-fehérségét és illatát, vagy a sző­lővesszők különös mértanát, és most-hulló virágainak zöld csillag-parányait. Azt a nyitottságot, tisztaságot és eredetisé­get, amely a papsajt vagy a futórózsa ágbogából olvasható ki, ami a levélerezetek halványan áttetsző grafikáin látható... Ami úgy szép, hogy - élet. * A szél szembejön, hozza az akácok megfehéredett illatfátyo- lát, a törvényen kívüli idő teljességét; valami lehetséges fel­oldódást az alkonyaiban... A jelen tevést, az együttvállalást. Gondok, gondolatok egészét az emelkedő áramlatok sugaras magányán. Úgy vissza, hogy mégis érezhető legyen az előbb­re jutás, a közös birtokbavétel ténye. Ez! S nem a menekülés... Bállá D. Károly Hajnali manír A gyom hatol be tűnő félhomályba. Ágyra dőlve kényelem henyél. Csírátlan végzet jön porig alázva, hogy éjek álmát tetten érje még. Egy utcasarkon nőre hosszan várna a hontalan, de ferde hitre tér, Ma bordélyt nyit a kis apácazárda, és véres lesz, mi színtiszta fehér. Hol fényre kúszik mindenféle gyom, rossz rímek kélnek párás hajnalon. Egy költő ágál teleírt papírral, de elsodorják térült vándorok - hát vállat ránt a készakart manírban, s legyint, ha kézről kézre jár a drog.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents