Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-20 / 17. szám
Január m, Iswtot LIf©ráf@r, SBSKH ÉM-hétvége VII I I T C DA TOR L I I E n n i v fi Az ÉSZAK-Magyarország irodalmi mellé Szerkeszti: Vass Tibor Útvesztő Elszámolás egytől tízig Horpácsi Sándor A költészet és az ifjúság tele van titkokkal. Mint maga a létezés, amelybe kivettettünk. A megismerés legprimérebb formája a tapasztalat, a tapintás, a szín, a hő, majd a formák, s a reflexiók, a megsejdítések - vágyakozások után jutunk el a gondolathoz - mint felismeréshez, megvilágosodáshoz. De a tapasztalatból kijegecesedő gondolatiság mindig bágyadtabb, mint a dolgok felszikrázása, vagy a megsejtés varázsa, a kitáguló világ borzongató élménye. Ezért van az, hogy verseket fiatal emberek írnak, - olykor szertelenül -, tudós tanulmányokat öregek, de életük alkonyán is csak az első ízekre, érintésekre emlékeznek - élénken és nosztalgikusan. Arra az időre, amikor a világ még birtokbavehetőnek tűnt, erő és vágy is volt a meghódítására. Balogh Robert első verskötetéről beszélek, amely olyan, mint egy virág vagy egy kiscsikó, kiscsibe. Naivan és hamvasan tárul a világra, s fickándozva, könnyedén szö- kellve. De már tudja azt is, amit csak a bölcs guruk: a látszatvilágok mögött a lényeget, a folyamatot magát. Kétszer is elolvastam a 2072-1972 (száz év) című szövegét, amelyben hajdani sírjából mintegy visszavetíti, következteti az életét egészen embrió koráig. Honnan tudja mindezt a 24 éves költő? A probléma alapvetően filozófiai: az Egy és a részek viszonya, ahogyan az Egy részekre bomlik, gazdagodik, motiváló- dik, fejlődik, kiteljesedik. Az embrióban, a csírában már benne van az egész, a jövő ígérete, az út, mint ahogyan a végeredményben a lét teljessége, az állandó elmúlás, az a pulzálás, amit életnek nevezünk. Ez utóbbi állandó küzdelem, ütközés, konfliktus, amelyben az állandó motorzaj, létrágás elnyomja az alaphangot: a csecsemő önmagába zártságát, önazonosságát és a sírba hanyatló aggastyán mindennel megbékélését. Mostanában divatba jött a halál mint téma, úgy is mint a lét értelme. Kevesen írtak erről a témáról töményebben, poétikusabban, mint Balogh Robert. Érezhetően foglalkoztatja a keleti filozófia, s egyáltalán gondolkodás, de szövegei nem ismeretelméleti traktátusok, hanem lírai szövegek. Szövegeket mondok - diva'Ex libristosan -, mert nem csupán verseket ír. Az se biztos (még), hogy tényleg versíró, költő lesz. Egy érzékeny és intelligens fiatalemberből minden lehet, ha nem vész el a helyi érdekű útvesztőkben. Ne vesszen el! Hengeredjen el minden akadály, kő az útjából. ■ alogh Robert a pécsi JPTE negyedéves hallgatója. Versei a Tekintetben, az Időjelekben, a Magyar Műhelyben jelentek meg. A Kreatúra Kisszínpad vezetője. A Miskolci Egyetem Líra '95 címmel meghirdetett országos irodalmi pályázatának nyertese volt. Első önálló verseskötete, a Helyi érdekű útvesztő, a budapesti íves Könyvek című sorozatban, Bari Károly és Pálffy Ildikó szerkesztésében 1995 decemberében jelent meg, bemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartották. Balogh Robert Helyi érdekű útvesztő a harcos vérrozsdás kardjával mocskolta be a homokot a fém fénye visszatért szikrázott hangyák gyűltek a homokra puhán fölcsípett egyet a tenyerére engedte izgatottan rohant végig a sorsvonalán és ahogy a tenyér mozgott mindig a legmagasabb pontra igyekezett majd a mutatóujjára mászatta a hangyát és elfújta már meghódítottam a múltamat legyőztem az emlékeimet eggyé váltam a kardommal reménytelenül hangosan beszélt magával árnyékba bújt a forróság elöl a szél hir(elszámolás egytől tízig, részletj IX megszakított áramkor télén támadt föl a fák ágai hajladoztak a forróság nem enyhült izzasztó lehelletté vált a levegő kívánsz-e magadnak valamit suttogta a háta mögül valaki megpördült de nem látott senkit rakd le a kardodat hallotta újra a háta mögül engem nem győzhetsz le karddal ehhez más utat kell találnod óvakodj a fegyvereidtől veszélyesek rád erre a harcos mellmagasságban körbe suhintotta a kardját vér fröccsent a levegőből... ...X Székelyhídi Zsolt Vesztő Olvasok. Szemem pontosan alkalmazkodik a szabályokhoz, balról jobbra, fentről halad a mélység felé. A szöveg tökéletesen megfelel. Olvasok tehát. Figyelem a szavakat, megérteni próbálom különös együttélésüket, ahogy lépek át rajtuk, ahogy összeállnak átléphetőkké. Furcsa követni a szememmel, megérteni őket, amit akarnak és nem akarnak elkövetni, balról jobbra, egyre mélyebben. Egyre többet tudok meg, róluk is, magamról. Szokásaimat olvasáskor, hogy mintha írnék, előre fut a szemem, még ezt a szót olvasom, de a látóterembe kerül a többi már, és szokásom, hogy visszatekintek, a megtörtént szavakra is, amiket olvastam, de valami furcsa módon nem vagyok képes belerakni a folyton fentről lefelé, balról jobbra haladó folytonosságba. Igazi útvesztő az olva- sás.'Mint ahogy az írás is, gyakran ismétlem magam, magát, gyakran furcsa megérteni a szabályokat, pedig nem a szöveggel van baj, nem tökéletlen az. Egyre inkább, ahogy vissza-visszatérek az előző szavakhoz és újraélem lehetőségeiket, kihasználtnak írnám magam, aki lassan mélyre csúszik, egyre lejjebb a szavak bűvös folyásában, elfojtva, elvesztőt érzi, nem csak érzi. Nem szabad alulmaradni, mondom, pedig az olvasás helye ez, nemcsak érezni a folyamot, úszni benne is tudni kell. Persze csak gondolom, vagy mondom a bűvös szavak fentről lefelé ugyanolyan lendülettel, ugyanaz az olvasás, ugyan, mondanám hozzá, elmerülök. Vagyis még mielőtt, az olvasás vesztőhelyéről, itt legalul, leginkább együtt létezem a~ szöveggel. Furcsa képesség megtalálni a hidat a folyó felett és mégis olvasni, olvasni. Visszaúszva az előző mondathoz és nem lemerülni, nem veszni, veszteni. A szabályokhoz, pontosan, így kell minden nap. Átírások IV. Urbán Tibor grafikája Balogh Robert X vízpart délután-A elért a vízpartra várt elmélázott mozdulatlanságában meleg volt gyöngyözött a teste a páncél szíját kezdte oldani ahogy lehullott róla a fém megérezte a víz felőli szelet libabőrössé rándult össze a bőre végignézett magán izzadtságmarta tépett rongyai rátapadtak mint ősszel a falevelek a lehullott gyümölcsre kibújt belőlük már nem érezte a meleget fázott ez zavarta a szemlélődésben magára terelte a gyanút talán meghibbant nem érzett hajlandóságot visszabújni a régi bőrébe a lábfeje lebarnult a saru réseinél a szíj körben lekoptatta a szőrét egyre több csomót vett észre az egyik bőrkeményedésen megkarcolta a csuklóját védtelenebbnek látta magát esetlenebbnek mint bármikor a keze inkább marok fogószerszám mint kéz már elkopott és a bőre végig halottsápadt vörös hegekkel hosszú színtelen szőrökkel várt várakozott a vízen messze hajó lebegett de távoli volt ahhoz hogy észrevegye megnézte árnyékát nyúltabb lett hosszában a göröngyökön mint egy lecsupaszított göcsörtös fatörzs a rongyaihoz lépett már megszáradtak Kábái Zoltán Az ám! Útvesztő. 12. Mint a rossz diák, csak a lányra tudtam gondolni, a mellre, ahogy rámfeszült, és ahogy évek múlva, mikor szóba került „az" az éjszaka, azt mondta, nem tehet róla, hogy bamba voltam. Szóval ez járt a fejemben, és nem tudtam odafigyelni, hogy miket beszél mellettem az a baromarc. Úgy beleültem a csendembe, hogy észre sem vettek, míg be nem rúgtam. Úgy. El is tévedt bennem a magányom. Valahogy éjfélre érhetett haza, ahogy én is, el-elcsúszva. Hiszen kulcsok sincsenek, nem lehet egyszerűen kialudni ezt a Nagy Csendet. 12.. Bárhol is így. Bármi is így. Tudtomra hozták, hogy a ruhatár nem csomagmegőrző - de hát én vidéki balek vagyok - gondoltam, de nem mondtam ki - én magammal is vihetem, azt meg nem engedik - ezt sem mondtam ki. Aztán visszafelé elnézést kértem, hogy én értem, de féltem. Aztán egy kávéház csöndjében bosszankodtam, hogy miért vagyok én alkalmas az alázatra. Még csak nem is asztal borogató „akkor is úgy lesz, ahogy én" akarok lenni, csak tudni, hogy miért én vagyok épp a huszadik, és épp itt pattan a húr. Kicsi-kicsi tolerancia - vágy, vagy vesszőparipa. Mint a pirkadat, csöndesen kopogni az ajtón, aztán vagy be, vagy nem. Nekem még ha igazam is lenne - hiszen az éj után feltételen jönnie kell a nappalnak - akkor sem döngetek ajtókat. Bár lehet, hogy annak van igaza, aki azt képzeli, hogy a reggel úgy jön, mint a rajzfilmeken. Hold le. Nap fel. Azt hiszem, belepusztulnak az álmaikba. A busz nem száguld olyan gyorsan, ahogy ők szeretnék ... aztán nagy pofá- raesés. Meghalnak mind, csönd helyett. így. Bármi is így. Bárhol is így. t- y ky ^ a. Átírások VI. Urbán Tibor grafikája 12... Fontos sem lehet csak látni. Ellenkeztünk, leginkább a hangnemet nem találtuk. Akár pofon is lehetett volna, ahogy simogatott. Aztán a gyerekről esett szó. Témaváltás, elterelés, pedig levezethető a nevelés. Az érzelmek is nevelhetőek, csak elég szigorúan kell odaszólnunk. Mondjuk Úgy. Az ám! Ez ám az útvesztő. No, nevelhető gyerek, nő, érzelem, téma, váltás, váltás. A fűszeres is arra vár. Majd én is arra várok, mert kell lennie oldásnak. 12 Azt hittem, nem telhetek el nélkülem. Aztán jött ez a sosem váró, mint egy kaland, ami útba esik, és nem kérkedek, mert nem kérkedhetek azzal, hogy vannak. Ők sem keresetlenek, csak galambváró ünneplők. Felvettek valami listára - mint az ünneplőruhát és azt képzelik, ez untig elég. Volt, hogy hányni akartam, de nem sikerült, mert torkomra forrasztották. Azóta borzasztó illataim vannak. Fogvatart a gondolat, hogy lehetne másként is, csak támadna már fel, és lenne olyan nagy. 12 ........ E gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óra egy torony tetején. Ez az óra olyan, de olyan szépen muzsikált, hogy táncra perdült az asztal, a szék, az ágy. 12......... L áttam őt. Akár barátom is lehetne. Úgy mosolygott a dobozból, mint egyébként is. S pont oly aranyos volt, mint amit mi gyarló emberek el is várunk tőle. Ő teljesít. Pontos, és pontosan azt mondja, amit én is úgy gondolok, hogy gondol. Gondolom, ő sem oldja meg helyettem. Ennyit a dobozról. 12........... E gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és annak volt három gyönyörű lánya. A legkisebb elhozta nekem a toronyból az órát. Biczó László ÚtVesta (az Útvesztő ciklusból) Hátút homok csöndje járja át, fekszik fodros szélben a hullámot figyeli ahogy az durván Irány nélkül keresi magát. Kartonruhát képzel testére, a szövet vörös simulását Mint ujjak fullasztó páráját, pipacs-gyönyört sóvár bőrére. (Az utak szélén lesben állnak, kutyákra pisilnek a fák, a titokra vagy nőre várnak.) De elomlik mögötte a nyár, Útjait mind keresztbe rakják, És kiút itt minden irány. u —Cső, toll —
