Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-11 / 9. szám

Az Eszak-Magyarország CSÜTÖRTÖKI MELLÉKLETE 1996. Január 11. Utazás Irány az Északi-fok Miskolcról! Pár kilóval könnyebben, de felejthetetlen élményekben gazdagon érkeztek haza Hatvani Viktor Miskolc (ÉM) - Az Inter Rail iga­zolvány a legutóbbi módosítás óta talán vesztett kicsit kedvez­ményének mértékéből, de mint majd láthatjuk, egy jó lehetőség a kalandra szomjas, 26 évnél fi­atalabbaknak (határon innen és túl), ha a rövidre szabott nyá­ri szünidőben viszonylag kis pénzen szeretnének csavarogni földrészünkön. így vélekedett erről két miskolci ifjú, Greutter Zoltán (19) és Kisida András (19) is, akik tavaly július köze­pén vágtak neki a nagy Skandi- náv-félszigetnek. A két ifjonc utazó, még 1994-ben (hazafelé egy kis franciaországi au­tóstopolásból) agyalta ki, hogy a következő évben Skandináviába ké­ne menni. - Legalább itthon hagy­juk a már lassan unalmassá váló augusztusi kánikulát - gondolták. Egész évben felvételire készülőd­tek, így volt idő és energia munká­ra, hogy kitermeljék az útiköltséget. Kezdetben autóstopban gondolkod­tak, azonban be kellett látniuk, hogy olcsóbban kijöhetnek ugyan, de lényegesen több időt igényel, mint az Inter Rail. Egy hónap pedig igencsak kevés idő. Továbbá a stop ellen szóltak azon információk is, amelyek, mint majd később láthat­juk, igaznak is bizonyultak, hogy arrafelé nem az igazi a stop. így maradt a még több munka és még több spórolás alternatívája, hogy megvehessék az Inter Railt. A két szükséges zónára (Északnyu- gat-Európa és Skandinávia) érvé­nyes igazolvány ára kemény 210 ECU volt, azaz kb. 36 ezer forint. Továbbá kb. hasonló summát szá­molhattak, hogy a magas élet-, de ugyanakkor még magasabb árszín­vonalról híres északiaknál legalább a legalapvetőbbekre (egy kis ke­nyér, vaj, jó sok vöröshagyma, néha egy-egy pofa sör) fussa, mindez ter­mészetesen kiegészítve a hátizsá­kos turistáknak nélkülözhetetlen hazaival (konzervek, némi füstölt áru és persze egy palack jófajta ,folyékony télikabát”.) Eljött végre július, lementek a felvételik, összegyűlt a pénz és vég­re sikerült megvenni az Inter Rail igazolványt is. (Nem volt könnyű feladat, hiszen, mint hívták fel rá a fiúk a figyelmet, kész cirkusz volt információhoz jutni a központilag kiadott kiadványon felül. A miskol­ci MÁV irodában semmit nem tud­tak, de Budapesten is illetékestől il­letékeshez küldték az embert. - Mi meg ugye mielőtt kiadunk egy ily kicsinek éppen nem nevezhető összeget, szeretnénk minél többet megtudni róla, hát nem felháborí­tó!? - fogalmazták meg a fiúk.) Na, de július 25-ét mink és a fi­úk útra készek, háton a hátizsák (24 kg) és indultak, gyorsan feledve az esetleges kellemetlenségeket. Kis vidékünk kedvenc pályaud­varáról a Keletiből indultak és né­hány átszállással Berlinen keresz­tül Sassnitzba, majd onnan indul­tak komppal az Északi-tengeren át Skandinávia egyik kapujába, Mal- mőbe. A tengerre szállás előtt történt a Az ezer tó közül az egyik pályaudvari csarnokban a követke­ző emlékezetes eset. Egy, nálunk talán még ismeret­len az utas által kezelt információs számítógépbe miután bepötyögték a következő, magától értetődő kér­dést, hogy hogyan lehet eljutni Mu- rakeresztúrból Narvikba (ez egy északi, később még említett norvég városka), a gép egyszerűen kiakadt és minden bizonnyal csak egy nagy­szerviz után válhatott ismét az uta­zóközönség szolgálatára. A három és fél órás kompút után Malmö, majd észak Velencéje: Stockholm következett. A cél nélküli séta mellett (a cso­dálatos, tengerre épített város ugyanis nem akármilyen élményt nyújt az idelátogató tavaszias klí­mát kedvelőknek, esetleg a kániku­la elől menekülőknek) a különleges­ségnek számító XVIII. századi hadi­hajót az un. Vasa múzeumot tartot­ták megemlítendőnek. Túl sok idő azonban nem volt, mivel igyekezni kellett a cél, azaz a Nordkapp (Északi-fok) felé. Az imént említett Narvikig öt átszál­lással sikeredett eljutni, hiszen az errefelé már egyébként is ritka vas­úti hálózat mellett nehezítette kis­pénzű, magyar turistáink dolgát az is, hogy kerülni kellett az IC-ket és egyéb helyjegyes vonatokat, akár a gyújtogatónak a vizes szalmát, hi­szen az Inter Rail mellett is fizeten­dő helyjegy ára elérhette akár a 10 márkát (kb. 900 Ft) is. Narvik - ez a már sarkkörön túli helység, oly sok Inter Raillel utazó kiszemelt állomása, hiszen Európa legészakibb városkája, ahová még vonattal el lehetett jutni. így hát kis barátainknak sem volt más választása, mint: stopra fel! így kellett, hogy kiderüljön, mily bölcs döntés volt az Inter Rail, hisz tapasztalniuk kellett, hogy Norvégiában stopolni lehet, de nem éppen szívderítő. Közel négy nap alatt sikerült ke­vesebb, mint egy 500 km-es sza­kaszt megtenniük, majd az elveket (kitartás, türelem, meg ilyesmi...) egy kis időre a hátizsák legaljára rejtették, így a hátralévő közel 300 km-t egy méregdrága autóbusszal tudták megtenni. Ennek ellenére is azt mondták, érdemes volt a stopot kipróbálni, mert igazán közeli kon­taktusba így kerülhettek az északi emberekkel. A mentalitásukról csak annyit, hogy errefelé a bűnözés szinte ismeretlen, az emberek jóin­dulata pedig... Például: egy mikro- buszos úr meghívta mindkettőjüket ebédelni) a menü: gyenge kis rén­szarvas sült áfonyával), egy másik úr „csak” egy sörre, ugyanakkor fel­ajánlotta, hogy a kertjében lehet sá­torozni, egy hölgy, miután mái- ki­tette őket, jött kisvártatva vissza és zsebpénzt erőltetett rájuk, mivel fi­atal korában ő is hasonló módon járta a világot és tudja, milyen jól jön az. Egyébként errefelé ilyen idő tájt már fehérek az éjszakák, ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag 24 órán keresztül nappali világosság van, talán az „éjszakai órákban” kicsit borongósabb, szürkébb az égbolt. Közben megérkeztek Nordkapp- ba. Ez egyébként egy szigeten van, így komppal tudták csak megközelí­teni. Kinézetre egy kb. 300 méteres partszakasz. Itt szinte mindig viha­ros erejű szél tombol. A legmegrá­zóbb élmény azonban nem a brutá­lis erősségű szél volt, hanem a belé­pő, amit fizetni kellett az érzésért, hogy a kontinensünk legészakibb pontján állhassanak, nem is keve­set: 70 norvég koronát, azaz kb. 2000 forintot (persze fejenként), de megérte. Innen kezdve tulajdonképpen már visszafelé útról beszélhetünk, de a kalandok és élmények ideje kö­zel sem múlt még el. Hátra volt még Finnország, az ezer tó országa. A kis finn városkáig, Remiig stoppal és busszal vegyesen sikerült eljutni. Innen ismét vonattal haladhattak Miskolc testvérvárosáig, Tamperé­ig, hogy egy rövid időre ismét élvez­hessék az összkomfort lassan már feledésbe merülő előnyeit (meleg víz, mosakodás, mosás stb.) egy ott tanuló magyar lánynál, Nagy Juditnál. Ezután következett Helsinki, a főváros. Városnézésre túl sok idő sajnos nem maradt, de azért egy­két érdekességet sikerült meglátni, például a Finnlandia palotát, vagy a bolhapiacot (a helsinki Zsarnait, ahogy visszaemlékeztek rá), itt ex- NDK-s jelvényektől kezdve bármit lehetett kapni. Helsinkiből ismét északra veze­tett a vasút, hiszen hátra volt még a norvég főváros, Oslo. Visszafelé is­mét átutazhattak a szépségéről messze földön híres Finn tóvidék ezer tóban gazdag ósföldjén, vala­mint a még északabbra fekvő, Niels Holgerson kalandjaiból is jól ismert, Lappfóldön. Oslo számukra legérdekesebb látnivalói között Amudsen Északi­sarkot megjárt hajója, illetve a Nor­vég Nemzeti Galéria csodálatos festményei szerepeltek. Norvégiában még sikerült négy napot szentelniük egy kis kirándu­lásra, s így megnézték az Oslótól mintegy 300 kilométerre található egyik legszebb fjordot is, a Geiran- ger-t. Bár az idő kellemetlenül esős volt, a látvány leírhatatlan. Oslóból a kilenc óra utazás Kop­penhágába maga volt a pokol, emlé­keztek vissza. A vonaton, mint a he- ringek, tolongtak az emberek, szin­te láb kinyújtás nélkül kellett végig ülniük az utat. A rövid városnézés azonban ma­ximális kárpótlást nyújtott. (Ez fel­váltva történt, ugyanis a fiúk pénz­tárcája kiürülőben volt, így már a csomagmegőrzésre nem futotta.) Ez volt egyébként az útjuk utolsó állomá­sa. Innen már valóban haza vezetett az út. A jóleső hazaérkezés, az ismét a Keletiben megnyugtató érzése a terv szerint augusztus 20-án követ­kezett be. Pár kilóval könnyebben, viszont felejthetetlen élményekben gazdagon. Jobb első buszpáholy Miskolc (ÉM - Nyl) - Jobb egyes ülés. A tu­ristabuszon mindig az idegenvezető he­lye. Ott ül és odapakol, onnan szól utasa­ihoz, segíti a gépkocsivezetőket, ha szük­séges. A buszvezető az utasok testi épsé­géért felelős, ő azért, hogy mindenki jól érezze magát. Ocsai Ágnes éppen húsz éve dolgozik az ide­genforgalmi-utaztatási szakmában. • Akkoriban - emlékezik vissza - nagyot for­dult velem a világ. Nem vettek fel az egyetem­re, a kijelölt főiskola pedig, ahová irányítottak, nekem nem tetszett. így kerültem az IBUSZ- hoz. Nem volt nehéz beleszoknom ebbe a szép munkába, hiszen az utazás, a földrajz, a mű­vészettörténet, a történelem mindig vonzott. Az IBUSZ akkor szinte egyeduralkodó volt a szakmában, roppant magas követelményrend­szerrel. Sikerült állnom a sarat, majd amikor választanom kellett, mai fejjel visszagondolva is jól cselekedtem. □ Választhatott: idegenvezető lesz-e, vagy in­kább az utazások előkészítésének szervezője? • Akkoriban már sokat utaztam, s ez óriilete- sen szép munka volt. Én mégis a szervezés mellett döntöttem, s ma is hiszem, hogy jól. Az IBUSZ-nál mindent megtanultam. Az idegen- vezetést, a bel- és külföldi utak szervezését, vagy a konferenciák lebonyolítását. Teltek az évek és eljött 1992 tavasza, amikor baráti ta­nácsra én is részt vettem a Szerviz Iroda Uta­zásszervező Kft. megalakításában. Feladat rengeteg volt. Jól döntöttünk, amikor társul­tunk a megyei ipari és kereskedelmi kamará­val, ez is hozzásegített bennünket, hogy telje­sen újat hozhassunk a szakmában. S lassan- lassan kialakult a Szerviz egyéni, sajátos ar­culata. Én is, mint a Szerviz ügyvezető igazga­tója, vagy mint a kamara idegenforgalmi és vendéglátóipari osztályának elnöke igen jól hasznosíthattam mindazt, amit tizenhét év alatt az IBUSZ-nál megtanultam. Ez a kettős munka ma is kitölti teljes időmet, értelmet éle­temnek. Viszont azt csinálhatom, amihez ér­tek, amit szeretek, s így a boldog emberek kö­zé sorolhatom magam. □ Milyenek a Szerviznél az idegenvezetőkkel szemben támasztott követelmények? • Kétfelé kell osztani az egészet - mondja. - A saját szervezésű utakra saját magunk me­gyünk, hiszen mi ismerjük folyamatában az egész úttal kapcsolatos tudnivalókat, partne­reink igényeit és lehetőségeit. A mi emberünk teljesen tájékozott a szükséges helyi ismeretek sokaságáról, otthon van az adott területen a nyelvtudást illetően is, s ha mást nem, leg­alább egy-két világnyelvet beszél. De dolgozta­tunk külsősöket is, akiket azonban nagyon megválogatunk. Mielőtt ez az idegenvezető önállóan kezdene dolgozni, előtte technikai kí­sérőként elvisszük magunkkal, hogy tanuljon és ismerkedjen. Magától értetődő a szakmai végzettség, az intelligencia, a nyelvtudás, s mindaz, ami a színvonalas idegenvezetés fel­tételei közé tartozik. □ Mi a legkedvesebb úti célja annak, aki előtt hivatásánál fogva már több kontinens kapui kinyíltak? • Hogy mi? - gondolkodik el egy pillanatra. - Természetesen Izrael és Amerika. Egyik az emberiség, a történelem bölcsőjét, a másik a holnapot, a jövőt jelenti. Hálás vagyok a sors­nak, hogy én már mindkét csoda bűvöletét többször is magamba szívhattam. Ócsai Ágnes Fotó: ÉM-archív-Utazási hírek • A miskolci Batur Utazási Iroda ebben az év­ben tavasszal (május 1-jétől) és ősszel is több nyugdíjascsoport utaztatását tervezi a görög tengerpartra. A szezon eleji, illetve szezonvégi üdültetéseket jelentős árengedményekkel kí­nálják a nyugdíjaskluboknak. • Á Golden Tours az idén számos külföldi útja mellett sok hazai utazást is kínál. Két- és há­romnapos utakat indítanak a Dunakanyarba, Debrecenbe, Szegedre, valamint Pécsre. Az úti cél végén - a magyar zászlóval A zöld mező és a két tenger mögül hófedte csúcsok integettek Fotók: Greutter Zoltán és Kisida András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents